A képviselők és a komondor
A képviselők és a komondor
Mondok én nektek valamit Szilágyiról. Azazhogy nem őróla csak az értelme vág ki Szilágyira. Kár, hogy nincs itt a Pali (Szontágh Pál), hogy ő is hallaná. 1849-ben üldözött képviselők bujdostak Szatmárban, nappal a nádasban tartózkodva, csak éjjel jöttek ki a falvakba. Jól éltek, vígan éltek a nádas közt, volt egy kunyhójuk, a kunyhóban egy hordó boruk, jó sült birkahúsuk és tarokk kártyájuk.
Hanem a Bezirker egyszer csak mégis megtudta a dolgot. Okos ember volt, azt is tudta, hogy ő nem bírja őket elfogni, a fogdmegek jöttét jelekkel jelzik nekik a környékbeli őrszemek, minélfogva könnyen odébbállnak. Nincs annak más módja, a községet kell rávenni, hogy az szolgáltassa ki őket.
El is ment a községbe a Bezirker és beszélt velük.
Atyafiak, tireátok nem haragszik a császár, megbocsát, sőt barátságba lép veletek; hanem azokat az urakat adjátok ide.
A községbeliek gondolkozási időt kértek, s ezalatt tanácskozának a véneik. Már-már úgy hajlott a bölcsesség rúdja, hogy »adjuk ki, mért ne adnánk ki?«, amikor felszólalt közöttük a legokosabb, Felcsuthi Gerzson:
Hm, meg kell azt jól gondolni, hallják kendtek. Mert minél tovább latolom a Bezirkerék kívánságát, annál inkább úgy jön az elibém, mintha a farkasok arra kérnék a jámbor juhnyájat: »Nem haragszunk mi rátok jó juhok, hanem csak a komondort adjátok ki«.
Szöget ütött a szó a községnek fejébe, és többet szó se volt a képviselők kiszolgáltatásáról.
A Kemény János hallgatói vidáman mosolyogtak, s nem egy gondolta talán magában:
Van benne valami, oda nem adjuk Szilágyit.
Belülről az elnöki csengettyű riadozott. Jön a nap eseménye: a Tisza István beszédje. Kormánypárt és baloldal bevonult; a Ház közbeszólóinak nagy zsákmány Tisza István. Biztatja is őket a mester Károlyi Gábor: »Őrajta tegyetek remeket!«
De Tisza István ez egyszer ravaszul rászedte a balpártot, oly magas elvi alapon mozgott s olyan államférfiúi objektivitással rajzolta a pártok közötti viszonyokat s a nemzeti párt kártékony hatását, amint apró »vívmányocskákkal« a nemzet idegeire dolgozik s a nagy aspirációk elérésére ezzel megbénítja, hogy lehetetlen volt hozzáférni.
A kormánypárt zajos tetszésben tört ki hellyel-hellyel, s maga az ellenzék is csendesen hallgatta a szokatlanul mély látású fiatal politikust.
Volt ugyan egy-két maliciózus közbeszólás. A szónok, aki jól kezeli a riposztot, láthatólag küzdött magával, hogy visszacsapjon… szögletes homloka elvörösödött, szeme villant, ajkára kiugrott a kész nyíl, amivel visszalőjön… de mintha nyelne egyet, mintha a torkán tolná vissza önnönmagát legyőzve, folytatta beszédét, mely némileg aztán legyőzte ellenfeleit is.
Majd egy szép jelenet következett azután. Csillogó, zománcos. A daliás középkor aranyos fénye szaladgált a barna padokon. A »százezer lovagok nemzete« van itt most gyűlésen. Kardjaikat, sisakjaikat, páncéljaikat tán ott künn hagyták a folyosókon. Hermelin palástját Bánffy is levetette… Paripák patkója csattog messze odakinn.
Hej, hadd szóljanak a harsonák! Új lovag lép a sorompók elé.
Ez bizony nem valami deli, jegenye növésű levente. Inkább sir John Falstaff vagy valami ija-fija, a pohos Eötvös Károly. De azért lovag ő. Háromszáz esztendő se bírta kiaszalni véréből azt a bizonyos »tíz kék cseppet«. Nemes gondolat volt, ami kényelmes helyéről ilyen dérrel-durral felpattanni készteté.
Arcát a felháborodás sápadtsága borítja, szürke szemeiből haragos szikrák ólálkodnak.
Oly ügyben szólalok fel kezdte , melyben egy percig sem várhatok.
Mindenki kíváncsi. Vajon mi baja eshetett Eötvösnek?
Egy hölgy neve lett itt szóba hozva t. Ház folytatta Eötvös…
Kriptai csend támadt. Mindenki értette már, miről lesz szó, és mindenki irigyelte Eötvöst. Ebben a percben ő volt itt a legkülönb.
S aztán nemes, metsző szavakkal bélyegezte meg Vajay eljárását, mondván, hogy azt mint felháborított egész pártja nevében helyteleníti, mert a nő, kivált midőn a jótékonyságot gyakorolja, oly szent előttük, mint a pap az oltáránál.
E szavak lágyan, fenségesen rezegtek, mint a harang a fülledt, füsttel, gőzzel, párával telített levegőben.
…Ah, mit beszélek! Ez a levegő, ez a hely olyan tisztának, kellemesnek látszott e percben, mint ördögűzés után a rezedaillattal kifüstölt templom.
