A KEZDET KEZDETE
A KEZDET KEZDETE
(Az első ülés)
Eddigelé a t. Házat csak a gróf Kreith szétküldött választási mappáin láttuk, jó darabon megvörösödve, a széleken Neumannal, Jellinekkel, Rosenberggel, amiből az a hazafiatlan ötlete támadhat valamely antiszemita gondolkodású szittyának, hogy nem ártana az országot egy kicsit körülmetélni. Most végre itt hömpölyög a Ház a folyosókon, úgy amint lesz, összes alakjaival; sok régi jó ismerős visszakerült (itt van például Prileszky Tádé), sok derék dalia elesett. De élnek utódaikban. Tömve van a folyosó minden zig-zuga, egész emberáradat torlódik az ajtóknál.
Mind képviselők ezek? sóhajt fel elcsodálkozva az öreg Pulszky Ferenc.
Nem mind, csak a fiatalabbja.
Amire rábólint gróf Tisza Lajos:
Az apáikról ösmerek rá egyesekre.
Pont tízkor megszólaltak odabent a villanyos csengettyűk és megkezdődött az 1892. országgyűlés.
Mozgalmas képet mutatott a tanácsterem, amint elhelyezkedtek a betóduló képviselők, keresve neveiket, melyek friss nyomdafestékben ragyognak az üvegkockák alatt a padok tetején. Aztán bejöttek a miniszterek. Majd előbicegett Péchy Tamás és leült a Baross háta mögé. Horváth Gyula a Horánszky hajdani vidékére került. Jókai Mikszáth mellé telepedett s vidáman mondá: »Mi oláhok üljünk együtt!«.
Mindenütt ült már valaki, még ott is, ahol üres hely volt, mert ott nyilván az icipici Pap Gézának kellett lennie, aki azonban nem látszott ki a padból, s kiben az ősidők Kubája került vissza de Kuba bátyánkra már csak a korelnökök emlékeznek. Mindenütt ült már, mondom, valaki, csak az elnöki szék tátongott még üresen.
A miniszterelnök felállott, és elkezdte fölhajszolni a korelnököt. Egy országot egy öreg emberért! Soha még ilyen becsben nem voltak az öregeink.
Tudtom szerint – mondá , Csanády Sándor és Madarász a legidősebbek.
A függetlenségiek tovább élnek hallatszott Károlyi Gábor gróf vékony cérnahangja.
Ez volt az első közbeszólás az 1892. országgyűlésen.
De a csengettyűnek nem volt még gazdája. Ott fénylett a pulpituson árván, tehetetlenül.
Aki köztük idősebb folytatta a miniszterelnök , szíveskedjék az elnöki széket elfoglalni.
Megmozdult erre az öreg Csanády, megrángatván dókáját, majd nagy pátosszal kijelenté a helyéről, hogy ő bizony egy tapodtat se mozdul; ne az országgyűlés menjen a királyhoz, hanem a király jöjjön az országgyűléshez; s még hagyján, ha az a fekete-sárga zászló nem volna. Nem megyek, ha mondom. Nem vállalom a dolgot.
A vén kuruc leült, miután ismét megrángatta a dókáját.
A miniszterelnök megint felkelt: Nézzünk más elnök után! Most Madarászon a sor.
Madarász apó megrázta ősz szakállát, mintha zúzmarát akarna belőle kirázni, s kevély léptekkel, hátraszegett fejjel lépkedett az emelvényre a mennyezet alá. De apró serétszerű szemeiben a ravaszság démonai vigyorogtak, mintha mondaná: »Fölmegyek, felmegyek, de nem lesz benne köszönet«.
Az ellenzék éljenben tört ki, s a korelnök, aki még ezelőtt két hónappal csak a Ház jegyzője volt (hogy fölviszi némely embernek isten a dolgát), megnyitván az ülést, előszólítá a korjegyzőket, mire hat képviselőnek öltözött udvari apród foglalta el az aranyszakállu Dárdai és az egykori Tibád helyeit. Úgy nézett ki velök az öreg papa, mint Jókai »Arany ember«-ében Fabula uram a csemetéivel. Egytől-egyig szemenszedett csinos ifjak különben, kik közül gróf Csáky István olvasta fel a holnapi trónbeszédre vonatkozó átiratot, kellemes, csengő hangon.
A miniszterelnök megelégedetten hallgatta. Egy nagy kő esett le a szívéről. A jobboldal is könnyebben lélegzett fel. Hála Istennek, mégis van már korelnök. Csakhogy ezen is átestünk.
Ám az öreg papa fejében furfangos terv főtt ezalatt, mint mikor valami nyersanyag rotyog a fazékban, biztatón pislogott balról ülő ügyfeleire: megálljatok csak, megálljatok, majd mindjárt megadom én a módját.
S amint elhangzott az átirat utolsó szava, felállt az öregúr, és kijelenté mennydörgő, pattogó hangon, hogy ő igenis felmegy Budára, de csak azon föltétel alatt, ha a király trónja körül csakis magyar zászlósurak fognak szerepelni.
Szapáry nyugodtan emelkedett fel, pedig váratlanul jött a Madarász szeszélye, azt mondta röviden: »Minden úgy fog történni, mint azelőtt«.
Mire kivágta a mellét Madarász:
Akkor hát nem megyek Budára, másnak adom át a korelnökséget.
Lett erre roppant éljenzúgás, hogy csak úgy rengett bele az épület. A jobboldal azonban Madarász eljárásában észrevette a rosszhiszemű malíciát, mellyel a miniszterelnököt az előleges megállapodás ellenére zavarba akarta hozni, s ingerülten szakította meg több hang a szélsőbali kortes szpácset, melynek elmondására az elnöki széket felhasználni legalábbis illetlen volt.
A papa, mint aki jól végezte a maga dolgát, méltóságos lassú léptekkel ballagott ki a trónusról.
Szapáry pedig ismét felállt. Nosza, keressünk más elnököt!
Most már Királyi Pál volt a legidősebb.
Nincs itt! kiáltott fel több nemzeti hang.
Kubinyi Gyuri összerezzent, s ijedten hajolt át Matuskához.
Hogyha ez így megy, barátocskám, félni kezdek, hogy én hozzámig találja eljutni az öregség, s akkor lőttek nekem az asszonyoknál.
A miniszterelnök azonban Janicsáry Sándort nevezte meg!
Mire minden szem a Ház szélső jobboldalára pillantott, hol két hatalmas fölfelé kunkorodó bajusz közé függőlegesen elhelyezett férfias alak emelkedett fel, kissé kopasz, tatár fej, aminőket a trafik boltokon lát az ember lefestve.
Az aga! Az aga! suttogták a környéken. Mert a közszeretetben élő Sándor bácsit ezen a törökös néven szólítják egymásközt.
Az aga megindult. A hazafiúi megrendíthetlen eltökélés megadta neki az erőt, hogy menni tudott. Rettenthetlenül közelgett a veszedelmes helyre. Csak szomorú arca mutatta, hogy örömestebb menne a vérpadra. Nem volna olyan bátortalan.
Egyet sóhajtott még a lépcsőkön, fölfelé menőben a szédítő magaslatra. Ráncos homlokán az izzadtság gyöngyözött.
Az izmos, hatalmas alak meg-megállott habozva: Hátha talán visszafordulna. Hiába biztatta a háznagy: »Semmit se félj, aga! Katona dolog az, agácskám«.
Egy süldő képviselő naivul jegyezé meg:
Egész Budáig ez se ér el!
Pedig szép diadalmas volt az útja, mert lelkes éljen rivalgás kísérte a jobboldalról, ahol fölötte megörültek a szerencsés fordulatnak, hogy mégis saját emberük lesz az elnök.
Fent volt már Janicsáry az emelvényen, és széttekintett innen a Ház összes vidékein, hol annyi idegen tarkállott, kivált a meghosszabbodott balmezőn, s szemei zöldes tűzkarikákat kezdtek látni a levegőben, amely csoda után (aminőhöz foghatót Bresztovácon sohase látott) egyszerre csak megindultak a teremben levő összes padok és elkezdtek táncolni, forogni, sebesen. Ejh no, miféle bolond bál ez!
Az öregúr nézte, nézte s talán teljesen beleszédül, ha föl nem rázza egy malíciózus szójáték, mellyel a szélsőbal poétája, Meszlényi Lajos tartotta bevonulását az új epochába.
A janicsárok végnapjai! süvítette Meszlényi.
Nagy kacagás támadt. A kacagásra magához tért Janicsáry. Úgy tetszett neki e percben, mintha egyszerű baráti kompániában volna, s ez visszaadta lélekerejét.
Az elnöki teendők iránt azonban, minthogy váratlanul érte a korelnöki kenyér, nem volt tájékozva. Nem tudta, mit kell tennie. A balvidék gúnyosan zsibongott, a miniszterelnök segíteni akart rajta, hogy a jövő ülést tűzze ki, de az ellenzék kötekedni kezdett. »Ne avatkozzék bele a miniszterelnök kiálták Károlyiék , az a korelnök dolga«. A zaj nőttön-nőtt.
Janicsáry tanácstalanul imbolygott, fészkelődött a helyén, egyre hátrább-hátrább tolva a bíboros elnöki széket, egészen a fal mellé.
Csöngess! figyelmeztették a körülállók.
Mire elkezdte idegesen keresni kezeivel a csöngettyűt, míg végre valahogy magától beleakadt a bal kezébe.
Hanem meg is rázta aztán emberül, hogy csak úgy csengett-kongott s kitűzte a jövő ülést halk, tompa, síró hangon hétfőre.
Mi lesz akkor? kiálták balról.
Janicsáry halványan, csodálkozva nézett a kérdezőkre. A csengettyű kiesett kezeiből, s csörömpölve hullott alá. Nagy bajsza megmozdult, s széles, hatalmas vállait jámborul vonogatva mormogá:
A Jézus tudja!
*
Ez volt a mai ülés, vagyis inkább képviselői értekezlet lefolyása. Ilyen volt a ház csecsemő korának első napján. Mulatságos és egy kicsit ügyetlen.
