AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1893. ELŐSZÓ
AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA 1893. ELŐSZÓ
A hatodik, hetedik előszó már ez, ugyanazon könyvhöz és írókhoz. Fekete hajjal kezdtem, szürkében járok most. A jobblelkű írótársaim elkezdenek rajtam sajnálkozni, mint azon az elátkozott emberen, aki mindég egy vízen csónakázik:
Szegény ember mondják , ugyancsak unalmas dolga lehet.
Az olvasók is abban a hitben lesznek:
Képzelem, milyen megerőltetésébe kerülhet minden évben valami újat kigondolni. De miért is nem hagyja már abba?
No, hát éppen ezt indokolom most meg. Hiszen eleinte magam is erre gondoltam, hogy csak addig vállalom azt a csónakázást, míg egy olyan utas akad, aki elől kiugrom a sajkából s ő marad azontúl elátkozott embernek. De másképpen történt.
Mint az a darab föld, amit ekéjével hasogat a szántó hosszú éveken át, kinyitja a mélyét ő előtte úgy tesz velem az a kis papírterület is (a két-három első oldal az Almanachban), amit beírok, megrázkódik és feltárja csodálatos bűverejét.
Hiszen az »Ezer egy éjbe« való ez szinte lehetetlen elhinni. Szinte szédülök bele. És mégis úgy van. Visszatért a »terülj asztalkám« regéje. Bizony nem képzeltem, mikor az előszóírást elvállaltam, hogy milyen kolumnális hivatalba lépek. De mit beszélek én hivatalról. Hiszen ez valóságos uralkodás.
Jó tündér babonázta meg ezt a helyet, s bizonyára ilyenformán szólt:
Amit itt kotyogni fognak, az mind beteljesedik.
Az első évi előszóban panaszkodtam, hogy a közönség nem veszi a könyveket.
Az volt rá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az »Almanach«-ot hatezer példányban.
A könyvkiadó rámtört veszekedni:
Hogy lehet, kérem, a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más témát.
Fogtam magam a következő évben és az írókat szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S íme, olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta a száját utánuk:
A kiadó dühbe jött:
De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros leszidná a vendégei előtt az ételeit és a borát. Mintha azt mondaná: »Milyen hitvány csiger ez!« S a csiger fölséges szekszárdi lenne.
No, majd vigyázok esztendőre.
S ki is gondoltam angol ésszel, hogy a novellák jók és újak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nosza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken új elbeszélő talentumok már nem növekednek.
Csinos kis előszó volt, de mi történt? Éppen ebben az évfolyamban csillámlott meg az »Almanach«-ban a Herczeg Ferenc és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termésarany hasad ki a szürkés falazatból.
A kiadó kétségbe volt esve.
De hisz ön mindég az ellenkezőjét írja annak, ami történik.
Ne higgye, kedves barátom feleltem. Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindég annak az ellenkezője bánt, amit óhajtok, s mint hogy mindég arról írok, ami bánt, következésképp mindég az történik, amit szeretnék.
Wolfner hihetetlenül csóválta a fejeit. (Azért többes számban, mert az ő fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.)
Szép, szép, de csak keressen jövőre más témát!
Keressek? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres. Írók, termékeik, közönségük már mind megvolt itt beszélve. Uram én teremtőm, ugyan mihez nyúljak?
Nem derengett előttem e rettenetes homályban egyéb fény, mint egy közönséges tarokk-regula: »ha az ember nem tud mit hinni, hijjon tarokkot«. Ebbe fogództam meg görcsösen, áttravesztálva a praktikus életre: »Ha az ember nem tud kit ütni, hát üsse a kormányt«. Hiszen a mi tulajdon kormányunk. S azért a mienk, hogy azt tehessük vele, amit akarunk.
Lőn hát most három éve, a kormányt támadtam meg az előszóban, amelyik az alkotmányos éra óta mindent emelt, mindent gyarapított, mindenre volt pénze, csak a literatúrára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet.
Mondjam-e, ne mondjam-e hisz úgy is kitalálják: az előszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A szerencsétlen előszó felfordította a hatalmas piros székeket. Oh jaj, nekünk! Hiszen előre tudhattam volna!…
A kiadók (most már mind a ketten) hozzám szaladtak megdöbbenve:
Önnek igaza volt. Minden úgy történik, ahogy ön dirigálja. Az »Almanach« két első-három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög ír ön helyett.
Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztatnék vele! Véletlen az egész, merő véletlen.
Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros területért, ahol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik; hogy eladják az előszó írásának jogát valami nagyhatalomnak hogy például megveszi Szapáry Gyula gróf, s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre mintaszerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni vagy ha a másik évben rápörköl rakoncátlanságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjút eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről; Károlyi Gábor gróf még tán kis csengettyűt is kap a nyakára.
De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az előszót, s így szólott:
Csakhogy ezentúl én fogom adni a témákat.
*
Hát persze! Beláttam, hiszen én mindent belátok, s tegnap is mikor megjelent, mint ahogy az óramutató bizonyos időben pontra megérkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-iki előszót üssem nyélbe, az volt hozzá az első szavam:
Hát mire terüljön az asztalka? Mit akar az idén leölni?
A kolerát.
Ah, a fekete asszonyt? Ön fél tőle?
Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet.
Hogyan?
Az emberek félnek a könyvektől azon hitben, hogy kolerás városból érkezve, azok is terjesztik a bacilusokat.
Bolondság! felelém. Ezt a tévhitet rég megcáfolták az orvosok.
Mindegy. Meglássa majd, hogy az »Almanach« mégse fog úgy fogyni, mint máskor.
Ellenkezőleg! Éppen csak az »Almanach« fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég…
Rámnézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom.
Igen, igen, nem lesz elég. Mert az »Almanach« az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban.
Már ugyan miért?
Hát ön nem vette volna észre?
Mit?
Az 1890-iki »Almanach«-ot. Tizenhárom író van benne. Tizenhárom egy asztalnál. No, csak nézze meg! Se több, se kevesebb.
Valóban tizenhárom felelte a kiadó elhűlve, átfutván a 90-iki »Almanach« tartalomjegyzékét.
Egész esztendőben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony… Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké… Sőt Vadnai Károlyért is fájt a szívem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón?… Tolnai Lajost nem kell félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkérdezi előbb: »Bent vagy-e már az Akadémiában?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig… Ami Tóth Bélát illeti, ővele nem történik violencia… ő a tubafa árnyékába megyen a hurik közé, ha megyen is, Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen… Magamat az immunitás véd… De már teszem azt Sebők nyápic legény, annak csak egy intés kell s amilyen jó fiú, mindjárt indul… Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leapríthatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend vagy Rákosi Viktorért?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekül előle Egyiptomba; a költői lelkű fiatal Tutsek Annához van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Murai Károlyért, akire különben is apprehendálhat a halál, mert se színműveiben, se a beszélyeiben egyetlen egy alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, akik sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgy szólván legyeskedik a halál körül? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No, gyere hát…«
Valóban, egy se halt meg a tizenháromból! kiáltott fel a kiadó.
Úgy van, mindnyája él. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az »Almanach« immunis hely.
Nem lehetetlen.
Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, akik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik.
A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette.
Természetesen. Oh, természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban.
De…
Semmi de! Önnek elhiszik mert nem doktor.
