A VÁLASZTÁSOK
A VÁLASZTÁSOK
A jövő Ház képét máris ki lehet venni. A pártok aránya körülbelül a régi marad, legfeljebb a függetlenségi párt nyerhet egy-két kerületet. A nemzetiek csalódnak, mint ahogy örökké csalódtak.
Érdekes, érdekfeszítő küzdelmekre alig van kilátás a választásoknál. A nagyobb státusférfiak úgy vannak elhelyezve, hogy elbukásuk kizártnak tekinthető. Apponyi ellenfél nélkül áll Jászberényben, Szapáry egyhangúlag lesz meg Temesváron, Tisza Kálmán meg se támadható Nagyváradon, Tisza Lajos gróf ellen Szegeden csak juksz-számba mehet valamely ellenjelölés. Szilágyi kétségtelen Pozsonyban, Győr és Pécs biztos Barossnak. A miniszterek és államtitkárok szénája mindenütt rendben van, már Pápa sem makrancos többé. Jókai meg lesz Komáromban. Nagy szégyen volna Komáromra az ellenkező. Falk ügye jól áll Aradon, mert Müller úr nem futna különben falusi kerület után. Ugron meg lesz Kecskeméten, Helfy bizonyos Szegvárott, Eötvöst még ki nem ösmerték a kőrösiek: megválasztják. Irányinak nem állítanak ellenjelöltet pedig őt már meglehetősen megunták választói. De Irányiért kár volna. Ez a kormánypárt nézete. Kívánatosabb vezér képzelhetetlen, s szívesen hagyják győzni az öregurat.
Maga a főváros se csigáztatja föl az érdeklődést magasra. Ki lehet találni az eredményt úgyszólva mindenütt. Csata csak a Belvárosban van, és a Terézvárosban lehet némi huzavona, ha az Eötvös-féle frakció le nem csillapszik. Az egyik résznek gróf nem kell, a másik résznek polgár nem kell. Ha minden párt enged valamit, meg lehetne állapodni egy báróban.
A vezérek és jelentékenyebb képviselők megválasztása biztos lévén, alig van a megindult választási kampányban olyan pont, ahová nagyobb mértékben tapadna a közkíváncsiság. Az apró emberek bejövetele és kimaradása észrevétlenül történik. A közlegények eleste csak numerice jeleztetik.
A közkíváncsiság tehát csak morzsákból él. Bejön-e vajon Károlyi Gábor? Nem-e marad ki Horánszky? Mit tudtak ugyan csinálni Erdélyben Horváth Gyula és Bethlen Gábor? Igazán behozza-e a nemzeti párt Csemegit?
A mulatságos szituációk is ritkák, amik pedig bőven teremnek ilyenkor. Egy ilyen, hogy Komjáthy Béla a sógora, Uray függetlenségi ellen lépett föl, s most elkeseredetten verekszik a két sógor. Mind a kettő jó szónok, józan és jómódú ember. A harc tehát egyenlő.
Keletkezett pedig egy kis diskurzusból a képviselőház folyosóján.
Hogy állasz a kerületben, sógor?
Szilárdan, mint a Sion felelé Uray.
Nem lesz ellenjelölted?
Uray fölnevetett.
Ellenjelölt, hahaha. Nem ösmerek olyan bolond embert.
Hátha én megösmertetlek eggyel szólt mosolyogva Komjáthy. Van szerencsém magamat bemutatni: Komjáthy Béla.
Ugyan eredj. Te csak zsellér vagy ott az asszony révén, tíz szavazatot se kapnál.
Mit? Tíz szavazatot se? szólt Komjáthy sértődve. Hát azért is megmutatom, hogy megbuktatlak.
No, azt szeretném én látni. Kalapot emelek én akkor előtted.
Szóból szó lett, sok szóból megérlelt szándék, s most szemben lobognak a zászlóik a tiszaháti kerületben.
A jövő Ház, amennyire előre kivehető, tarkább lesz a szokottnál is. A grófok megszaporodnak benne, s alig lesz valami differencia közte és a főrendiház közt, csak az, hogy itt a fiatal grófok, ott meg az öreg grófok a túlnyomóak. A hét és kilencágú koronákra rakódik le a népbizodalom, mint ahogy a méhraj az odvas fákra gyülemlik legörömestebb. De ez még nem volna olyan baj, mint az a szomorú jelenség, hogy a kerületekben gyakran a vallás, s nem politikai elvek szerint csoportosulnak a tisztelt választók, s ha valamely párt egy-egy »hivatalos« jelöltet állít (ez a hivatalos jelölt elnevezés is most született meg, mindenek megbotránkozására), sűrűn jönnek a kérdezősködő telegrammok alulról »Katolikus-e? Kálvinista-e?« (A luteránusból nem kérnek.) A zsidó nem kívánatos, de néhol szükséges.
A jelöltségeken bizonyos erőszakoltság látszik. Különösen a nemzeti párton, mely fővárosi uszályhordozóit minden kombináció nélkül szórta szét az ország mappáján persze mindenütt »nagy lelkesedéssel« lettek kijelölve, de olyanformán, mint a Punch műkedvelő énekese, ki így szólt a házi kisasszonyhoz: »Legyen olyan jó miss, kérje meg a mamáját, hogy az kérje meg a vendégeket, hogy azok kérjenek föl engem, hogy énekeljek«.
De ez még semmi. Nagyobb, világraszólóbb dolgot találtak fel az »új kurucok« (mert bizonyosan rajtok szárad végkép Szilágyi Dezsőnek a gúnyos jelzője). Míg lapjaik csipkedik Szapáryt, amiért budai palotájában mondta el a programbeszédet választóinak, e furfangos »szabadságharcosok« kitalálták ezalatt, hogy per prokúra is lehet programbeszédet tartani.
A fejedelmek a középkorban megbíztak valakit, hogy helyettük házasodjék meg, illetőleg tegye le az oltárnál az esküt a menyasszonynak. Károlyi Sándor gróf ez ősi motívumból jött rá, hogy más által tartasson a saját nevében programbeszédet. S mint a Károlyi István gr. fekete selyem sapkája megteremtette a Házban a divatot, a per prokúra programbeszéd is ragadós; immár Horánszky Nándor is dr. Bónis dési ügyvéddel tartatta programbeszédét Láposon. Mint hírlik azonban a választók is per prokúra a szavazattal nem bíró suhancok által hallgattatták meg.
Így nyomódnak ki lassan-lassan csodálatos politikai divatok. Még egy ugrás, s ott leszünk, hogy a lusta jelölt egyszerűen megfogadja Eötvös Károlyt, hogy menjen le helyette s tartson programbeszédet, itt nemzeti pártit, ott kormánypártit, amint a jelölt pártállása kívánja.
Ezt hozza a Fin de Sičcle! S mire nem lesznek többé jó kerületek, akkorra már nem lesznek rossz szónokok sem. Denique, mundis se expediet.
