TISZA-KLIKK, KEDDI VACSORÁK
TISZA-KLIKK, KEDDI VACSORÁK
(Egy kormánypárti képviselő tréfás töprengései)
Cogito, ergo sum. Non cogito, tamen sum… Tizenöt esztendő óta (ahogy a mandátumot viselem) sohase gondolkoztam, leszoktam teljesen erről a bolondságról, s mégis vagyok. Vagyok, mert azt olvasom magamról, hogy intrikálok. Azt olvasom a legbizalmasabb pajtásaimról, hogy ravaszok. (Úgy bizony Ucsukám, még te is ravasz vagy!)
Ejh, hát hogy lehet az? Hiszen ezek a jó fiúk egy csöppet se változtak azóta, ahogy azt olvastam róluk nyolc év előtt, hogy valóságos kezes bárányok. Képtelenség, amit az ellenzéki sajtó ír, hogy töredezünk, szakadozunk. Hogy frígiai sapkában járnak az embereink, vagy paphiai fátyollal. Hiszen persze sok mindenfélét össze lehet írni a kulisszák mögül; hiszen a legtisztább pohár vízben is a legőrültebb nyüzsgést, mozgást fedezheti fel a szem az ázalagok közt, nagyítóüveg és a fantázia segélyével – de azért az a víz mégis tiszta lehet, iható s üdülést okoz.
Ázalagok minden vízben vannak. Ez nem is kérdés. De hogy van-e hát Tisza-klikk?
Ezt kell mindenekelőtt eldönteni. Én azt hiszem, hogy van Tisza-klikk, hiszen Roszner- és Láng-klikk is van. Horváth Gyulának is van klikkje, én magam is ahhoz tartozom, de tartozom a Tisza-klikkhez is, sőt némileg tagja vagyok a Láng-klikknek és alapító a Roszner-klikkben.
Hogy én mért tartozom annyi klikkhez – az nem az én sokoldalúságomban rejlik, hanem abban a körülményben, hogy a hétnek hét napja van és hogy mind a hét napon a vendéglőben szoktam vacsorálni. Tehát éppen hét klikkre való időm jut. Kedden vacsorálok Lángékkal, szerdán Rosznerékkal, csütörtökön Horváthékkal. Tagja volnék még a Tibád-klikknek, legalább szeretnék az lenni, mert Tibád okos, szellemes ember, nappal mogorva, este kedélyes, de a Szikszayban oly rosszul főznek, hogy ehhez a klikkhez nem tartozhatom.
Ami a Tisza-klikket illeti, ennek az egzisztenciája rejtélyes és sajátszerű. Kétségtelenül hozzá tartozom – tehát én is összeesküvő vagyok. Ebbe bele is nyugodtam, csak egyet szeretnék kifürkészni: hogy mire vagyok összeesküdve?
Vagy legalább azt a mellékkörülményt volna jó tudni, hogy kik a klikktársaim. Mert még ezt se bírtam kieszelni.
Gyanítok valamit. Azt, hogy ez a klikk nem vacsorál. Mert, hogy az ember valami klikkhez tartozzék, anélkül, hogy tudna róla, az lehetséges; de hogy vacsoráljon az ember anélkül, hogy tudna róla, ez valószínűtlen. Erre példát még az ellenzéki lapokban sem olvastam. Tehát a Tisza-klikk nem vacsorál, s ezzel nagy hátrányban van a többi klikkek mellett.
Mindamellett létezik. De hol? Alkalmasint a folyosón, hol Tisza körül nyüzsög egy csomó ember. De kik? Hát éppen az a csomó. Könnyű őket megismerni. A Tisza-klikkbeli ember jó reggelt kíván Tisza Kálmánnak, s ha Tisza Kálmán és Sprincer János véletlenül egyszerre nyújtanak kezet az érkezőnek, hát akkor a Tisza-klikkbeli ember azonnal felismerhető abból, hogy előbb a Tisza keze után nyúl. A klikkbeli ember, ha valami találó megjegyzése van, siet azt Tiszával közölni, ha ellenben Tisza mond valami jó megjegyzést (s én istenem, erre még a lelépett miniszterek is képesek), a klikkbeli ember nagy előszeretettel lanszírozza. Ha Tisza mellett üres hely van a nádfonatú folyosói padon, oda rögtön leül valaki, s aki oda leül, az rögtön klikkbelivé lesz, mint ahogy egykor a császáré lett minden legény, akinek fejét a katonacsákó érte.
A klikk tehát rohamosan nő és gyarapszik, csak azt szeretném kifürkészni, hogy miből állanak a fondorlatai. Pedig már egy párszor közel véltem járni a nyitjához.
Egy nap a közlegényi köntösbe bújt vezér titokzatosan mondá Csernátonynak:
– Még nem érkezett meg az ideje!
Megütötte fülemet ez a hang: »Még nincs itt az ideje«, s faggatóra vettem Csernátonyt:
– Miről beszéltetek Tiszával, Lajos bácsi?
– Ebédelni híttam.
Azt is észrevettem az ősszel, hogy pont harangszókor (Zách Felicián is ilyenkor követte el csínyjét) köd előtte, köd utána, előterem valahonnan Hegedüs Sándor (ez néhányszor történt hetenkint), s valami titkos szabadkőmívesi jelre mindannyiszor felcihelődik Tisza Kálmán, és óvatosan kiosonnak a Ház helyiségeiből.
Édes istenem, miféle intrika lehet ez! Hova mennek és mit forralnak? Ha fel bírnám fedezni, mindjárt megkapnám érte a vaskoronarendet. Kutattam, fürkésztem, szaglálóztam s kisült, hogy Hegedüs Sándor egy vívóterembe vezetgeti Tisza Kálmánt.
Vívóterembe! Tisza Kálmánt! Mit jelenthet ez? Talán ki akarja híni Szapáryt egy szál kardra, s ha Szapáry elesik, sorba lekaszabolja Szilágyit, Csákyt és újra beül a piros székbe.
Közöltem is megfigyeléseimet a párttagokkal.
– Ejh bolondság! – mondá Darányi Ignác. – A kis Tisza Lajoska vívni tanul s a »generális« eljár a vívási leckékre.
Még egyetlen egyszer igyekeztem behatolni a klikk rejtelmeibe. Tisza ravaszul jegyzé meg Ivánkának egy négyszemközt folytatott párbeszéd töredékeül:
– Csak rajtam múlt, hogy meg nem bukott.
Aha! Hegyezni kezdtem a füleimet. Pszt! Kiről, miről van szó?
– Ez egyszer sajnálom, elügyetlenkedtem a dolgot – folytatá Tisza.
– Hát mit tehettél volna?
– Ha véletlenül a királyt hívom a coeur dáma helyett.
Vagy egyszerűen a Nedeczky Pista megbuktatásáról volt hát szó – vagy pedig magasabb, mélyebb és messzehatóbb intrikák folynak, melybe a király fölséges személye is bele van vonva, sőt egy hölgy is bejátszik a nagyszabású politikai játékba. Mert Tiszának minden eszköz jó céljai kivitelére.
Annyi bizonyos, hogy a Tisza-klikk intencióit mélységes homály födi: a legélesebb szem is csak úgy lát abba, mintha a legsűrűbb szitán át nézné. Csak az ellenzéki szemek látják ritka rostán körösztül. Én részemről még abban se bírtam teljesen kiigazodni, hogyha csakugyan van Tisza-klikk, tagja-e vajon Tisza Kálmán?
Jól teszi az ellenzék, ha az átláthatatlan fátyolt föllebbenti, legalább mi klikkbeliek is lássunk valamit. Mert már azt hittük volt, hogy a villacosai torony legendáját ide fújta a szél a magyar elmékbe. Villacosa tornyára egyetlen galambot tett a kőműves, de azt mondják, hogy aki az ő apjának természetes fia, az két galambot lát. Úgy gondoltuk tehát, hogy a Tisza-klikk az a másik galamb, akit mindenkinek látnia kell, ha »éles eszű politikus« hírére vágyik. De, ha az ellenzéki zsurnalisztika már a képzeletbeli galamb turbékolásait is hallja, nem tehetünk egyebet, mint bámulni a finom hallást és megadni magunkat, hogy csakugyan két galambunk van. Az egyik a torony tetején, a másik a kalamárisban.
Nem tudom, van-e a geszti határban valami patak, de akkora fantáziával, mint az ellenzéké, oda lehet vinni a Rodostó melletti tengert is; a tenger partjára, hallgatni annak bús mormogását, át lehet szállítani Csernátonyt s magát Tiszát odaültetni egy geszti fa alá – mint ahogy szegény öreg Bismarck ült a fa alatt, mikor egy ellenzéki úr látta – képzeljük el, hogy Tisza már nincs a parlamentben, mi többi összeesküvők is eltűntünk, szétszéledtünk, ki ide, ki oda (persze legjobb lett volna, ha a Tisza-klikket egyszerűen kiviszik a Szent György-terére, mint Kont és társait, s rövidesen végeznek velük: erről legalább balladát is írhatna Illyés Bálint). Tegyük fel, mondom, hogy a Naplóék már szétszórták a Tisza-klikket – vajon eltűnne-e ezzel az a másik galamb a kalamárisból?
Nem az addig, míg a habarékpárti tintát össze nem öntik a szabadelvűpárti tintával. Akkor elszáll a galamb örökre s más madarak röpülnek ki az újságpapirosok betűerdejéből. Egyelőre maradna a galamb; Tisza-klikk helyett lenne Szilágyi-klikk. És ha Szilágyink nem volna (ami pedig nem jó volna), akkor Csáky-klikket komponálnának ki.
Mert világos a cél.
Gazdátlan fazekakról van szó, t. olvasó, akik el szeretnék hitetni Szapáry Gyula gróffal, hogy az ő fazekai repedeznek.
Hátha elhiszi a miniszterelnök és végre-valahára így szól:
– Új fazekakra van szükségem.
*
Ügyetlen ármány. Pókháló, amire csak rá kell fújni, hogy tovaszálljon. Nem is pókháló – mert a pókháló megcsinálásához is legalább pók kell. Egyszerű bikanyál. A világ folyásán nem változtat. Napok, hetek múlnak-mennek, mint az örökké tovasiető folyamok. Kedd után hetednapra rendesen új kedd jön s a keddi vacsorákon hol jobb, hol rosszabb a rostélyos és bifsztek, csak a Kubinyi György elméncségei és a Münnich politikai tűnődései mindig egyformák, hogy: »Ugyan mi lesz már ezzel a habarékpárttal?«
Ott ül Láng Lajos és a legfőbb öröme, ha valaki azt mondja: »Ma jó volt a menü«. (Csakhogy ezt senki se mondja.) Nem hiányzik innen Gajári se, e nyílt, nemes modorú fiatal tagja a Háznak, »a párt esőköpönyegje« (mert minden viharból ő ázik meg a legelőbb) és legfeljebb a fullánkos nyelvű Dániel Gábor ellen intrikál, hogy végre valahára beleugrassa egy szűzbeszédbe. Ott van Lukács Béla, bizonyosan a minisztere engedelmével, és László Mihály bizonyosan a felesége engedelme nélkül. Lászlón rajta lévén az oláhfalusi ködmön – cselszövés nélkül nem lehet, de intrikái nem terjednek messzebb, mint hogy Hagarát valami költött kulisszahírrel felültesse. Hát a szelíd lelkű Teleszky ugyan ki ellen áskálódik? Mi titkos céljai lehetnek Hieronymi Károlynak? Miben fő vajon az Almássy Géza rózsaszínű homloka?
Aki még soha nem volt komoly összeesküvők között és csak a színpadi operettekben látott összeesküvőket énekelve, hosszú fekete talárokban, nagy hegyes süvegekkel: az sehogy se hiszi el, hogy összeesküvők között van.
Pedig tényleg a keddi vacsorán vagyunk.
Ím ott ül Tisza István is; erős vitába elegyedve a valutáról. (Aha, most már a pénzügyminiszterségre aspirál.) A múlt kedden a mezőgazdaságról diskurált (akkor természetesen a Bethlen András széke ingott). Hogy a jövő kedden mi lesz, azt csak az Isten és Linder György tudja.
Tisza István ittléte csakugyan gyanút keltő. Neki voltaképpen nem is volna szabad léteznie, ha teljesen az ellenzék kedvében akarna járni. De ő nem eléggé udvarias.
A gyanút enyhíti kissé, hogy néha megfordul itt Horváth Gyula, az ellenzék szerint Szilágyinak az intimusa, kitől nem lehet rossz néven venni, ha ide is bekukkan, mert hiszen (éppen azon forrás szerint) hetenkint egy napi böjttel szigorított életet kell folytatnia, Szapáry által letiltatván a csütörtöki vacsorázástól. Persze el nem maradhat Krajtsik, de már őérte nem lehet jótállni, mert Krajtsik elalszik az asztalnál s a legcsodálatosabb rázkódásokat és csapásokat álmodhatja össze a Szapáry-kabinetre. Krajtsik megbízható ember, ha ébren van. De mit ér, ha soha sincs ébren!
S ezzel, tisztelt olvasók és tisztelt kormány, kiszolgáltattam a bűnösök lajstromát. Tessék kiadni a rendeletet, hogy »a guillotine jöhet«.
A magam fejének azonban kegyelem; mert ez a fej sohase gondolkozott se így, se úgy.
Ott ülök ugyan a keddi vacsorákon, egyik héten úgy, mint a másik héten, tűröm az anekdotákat (némelyikhez hozzá nem nyúlna Harkányi Frigyes se), nevetem Beöthy Aldzsit (de már ő is öregszik), iszom a hordószagú rossz bort, hallgatom az elkeseredett disputákat, hogy van-e léghuzam, vagy nincs s ha van, honnan van, de én abból a pártütésből még eddig nem láttam semmit.
Nem mozog ott más, csak az állkapcák, meg kések és a villák. Sőt ezek az utóbbiak csörömpölnek is, mert ezek a vendéglős tulajdonai. Az állkapcák a mieink, hát azok nem csörömpölnek.
A keddi vacsoráktól ne reméljen hát az ellenzék semmit. Nincs ott semmi afféle anyag, amin rágódni lehetne. Csak a csontok a tányérokon.
De azokat is rögtön kiviszik a pincérek. Mert a kiszolgálat elég jó.
