TISZA KÁLMÁNNÉ ÉS GRÓF ZICHY NÁNDOR
TISZA KÁLMÁNNÉ ÉS GRÓF ZICHY NÁNDOR
Egy fiatal író járt a minap szerkesztőségünkben, aki azon panaszkodott, hogy nincs témája egy humorisztikus beszélyre.
– Mondok én önnek! – ajánlkoztam.
Rám nézett csodálkozva: hogy ki lehet az: gazdag ember, akinek elajándékozni való témái vannak?
Bemutattam magam.
– X. vagyok. A Petőfi Társaság rendes tagja. Vannak eszmecsíráim.
– Nagyon örülök. És szívesen elfogadom öntől a témát, ha jó. Halljuk tehát.
– Írjon meg ön egy gazdatisztet – kezdem , akit az uraság kicsap a szolgálatból, mert protestáns nőt vett el.
– Ez a kezdet. Eddig helyesen van. A gondolat kitűnő, a szenzáció elmaradhatatlan, mert mindenki Zichy Nándorra fog gondolni. Bravó, uram! De hát aztán? Hol lesz a bonyodalom?
– A gazdatiszt nagy nyomorban él protestáns életpárjával. Átkozza az »isten tetszése után« szaladgáló grófot és boldogtalan. A gróf jár a misékre és boldog, hogy a XIX-ik század bizonytalan színű posztójára rácsöppenthette ezt a zsírfoltot.
– Nem rossz a gondolat. De mit csináljak vele tovább?
– Nagyon egyszerű. Ön valóságos regényhőst csinál a grófból, aki eközben elindul keresni azokat az apácákat, akiket egy másik protestáns grófné elcsapatott Nagyváradon, az árvaleányok intézetéből; elindul megkeresésükre, hogy segítse őket.
– Ühüm! Nagyon jó lesz. Mindenki Tiszánéra fog gondolni.
– Ha aztán felette leleményes akar lenni, a grófné szívének is meg kell esnie a kicsapott gazdatiszten, s ő is elindul annak a nyomorát enyhíteni.
– Természetesen.
– A gróf megérkezik Nagyváradra, de az egyik apácát nem találja. Azt mondják: egy éjjel eltűnt, nyoma veszett. Megy hát kutatni mindenfelé a szerencsétlen teremtmény után. Bágyadt nyomok vannak csak, de ezek folyton szaporodnak, folyton érdekfeszítőbbekké lesznek épp, mint a Gaboriau regényeiben. Olvassa ön Gaboriaut?
– Könyv nélkül tudom.
– Akkor hát ön ki is találhatná már a többit. A gróf megy a nyomokon, míg végre a regény utolsó fejezetében odaér a szegény gazdatiszt házába, ahol kitárul az olvasó szeme elé a kioldott csomó. Az elcsapott gazdatiszt az elcsapott apácát szöktette meg, aki áttért a protestáns vallásra és neje lett. A protestáns grófné, ki pártfogoltját keresi, egy időben akad rá áldozatára is, éppúgy mint a gróf. Itt találkoznak mindketten. A mese most már lázasan lüktet, hogy végre nagyot csattanjon. A gróf gazdagon ajándékozza meg a maga apácáját, a grófné pedig a gazdatisztet, mindketten belátják az elkövetett hibát, mely azonban a gondviselés különös kegyelméből jóra fordult. Ami pediglen a jámbor párt illeti, ők ezentúl természetesen boldogok és ma is élnek, ha meg nem haltak…
Az én fiatal íróm ahelyett, hogy örült volna a pompás aktuális beszély-témának, elkezdte az orrát vakarni, ami írói nyelven annyit jelent, hogy megakadt valamiben.
– Hiszen mind jó volna az, kérem, gyönyörű volna ez, de nem lehet megírni.
– Miért?
– Mert egy nagy nehézség van, hogy a nagyváradi apácák, akiket Tiszáné leszavaztatott, mát letették volt a fogadalmakat, következésképp át nem térhetett egyikük a protestáns egyházba.
– Biztos ön abban, hogy fogadalmat letett apácák voltak?
– Hogyne! Ott voltam az ülésen. Hiszen csak éppen azért tett kifogást Tiszáné a felekezetnélküli intézet általok való vezetése ellen, mert a fogadalmat letett apácáknak a térítés is kötelességük.
– De hisz akkor Tiszánénak igaza van!
– Egészen. Mert az árvák közt, hol szülői befolyás nem akadályozhatja a hittérítői magvetést, jó aratást tehettek volna az apácák. Nem volt igazuk a lapoknak, amikor mint vallási türelmetlenséget közölték az esetet egy lélegzetre a Zichy Nándoréval.
– Igen, ferdén voltak informálva!
– De milyen ferdén! Tiszánéval kapcsolatban vallási türelmetlenségről beszélni nevetséges. Én ismerem a viszonyokat közelről. Hiszen alkalmazottjainak nagyobb része katolikus. Négy belső inasa közül három pápista, kulcsárnéja, a komornája szintén az, pedig ez már harminc év óta van nála s helyzeténél fogva gyermekei körében is…
– Nono! Még kisül, hogy Tisza István is katolikus nevelésben részesült, mint Apponyi! Kezd érdekes lenni a dolog.
– A lapok felületesen közölték.
– Hogy van ön olyan jól informálva?
– Nagyváradi vagyok, s eleitől láttam a dolgok fejlődését.
– Úgy? Hát miképpen történt?
– Rég mutatkoztak már efféle hittérítési hajlamok az intézetben. A növendékek például vallásra való tekintet nélkül az »Üdvözlégy Máriát« használták imául. Tiszáné a »Miatyánk«-ot kívánta. De ezt sem bírta keresztülvinni. Akkor azután nemsokára beállt a második sérelem: az összes növendékek a katolikus templomba jártak. Tiszáné ezt se találta helyesnek. »A vallási türelemre szoktatják őket« – felelék. »Járjanak hát az összes növendékek a protestáns templomokba is« – sürgette Tiszáné. »Hja, ez nem megy!« – válaszolták a vallásos türelem szoktatói.
– Hja, ez akkor egészen más színt kölcsönöz a nagyváradi szavazásnak.
– Kétségtelenül. Tiszánét nem a vallási türelmetlenség vezette; az ő akciója, éppen megfordítva, a vallási türelmetlenség ellen volt irányozva. Nemes és szabadelvű küzdelem volt. Azért hát a beszély tárgya, amit ön mondott nekem, igazságtalan szatíra volna ellene. Zichy Nándorral együtt említeni őt valóságos sértés lenne. Pedig sajnálom a leleményes, érdekes tárgyat.
– Nem tesz semmit – feleltem. – A beszély elmarad örökre. De hogy a mi konferálásunk a születendő beszély tárgyában mégse vesszen egészen kárba, leírom szórul-szóra és kiadom a lapban. Ha nem lehetett elbeszéléssé, legyen belőle helyreigazítás.
