EGY ÚJSÁGÍRÓ, EGY MÉSZÁROS ÉS EGY MINISZTERELNÖK
EGY ÚJSÁGÍRÓ, EGY MÉSZÁROS ÉS EGY MINISZTERELNÖK
Anno Domini 1884. azt írta a »Nemzet«-ben de. Heltai Ferenc írótársunk, hogy a »mészáros mesterséghez kevésbé kívántatik szakértelem, mint némely más mesterséghez«. Elolvasván ezt Kertész uram, ipolysági mészáros, elkeseredék vala a mesterség ilyetén dehonesztálásán. Mit, hogy szakértelem nem kívántatik! (Már csak maradjunk a »tetik«, »tatik« mellett, mert az újságírás mesterségéhez sem kívántatik különösebb szakértelem.) Fránya újságírója, mit beszél! Hát nem remeklés az, ha az ember egyetlen ütéssel teríti le a legbőszebb tulkot? (Míg az újságíró csak a ködben szurkál a lepogonyítandó áldozat felé.)
Aesopus meséiben, ily esetben a mészáros felcihelődvén megy Jupiterhez panaszra. Kertész uram azonképp egyenesen Tisza Kálmánhoz fordult egy instanciával, de olyan argumentumot csatolva ahhoz, mely egyszerre agyonsújtsa az újságíró könnyedén odavetett mondását. Volt pedig ez egy kosból való dohányzacskó. Csakhogy milyen zacskó! Hogy van az kivágva! Kilenc sallangja lelóg rangosan minden szem gyönyörűségére. S bár egy darabból van az egész, rajta barnállik a kosnak minden körme.
…No, hát ilyet vágjon ki dr. Heltai Ferenc, ha nem kell a mészárossághoz szakértelem!
Így küldte fel azt Budára az ipolysági derék mester: »Adassék e levél nagyméltóságú Tisza Kálmánnak«. S hozzá elképzelte, hogy ez a szép jószág csak az ország hatalmas miniszterelnökét illetheti meg; hadd növekedjék meg a tekintélye még jobban, hogy mikor az udvarhoz fölmégyen s beteszi a zacskót a zsebébe, bokáit verdessék a hetyke cafrangok. Még tán maga a király is megkérdi, ha látja: »Ejnye, kedves Tisza, de szép zacskója van; ugyan hol szerezte?« Mindezek megvillanhattak a fejében, mikor a levelet, okos művelt hangon, tisztességtudással ekképpen komponálta meg:
A legmelegebb tisztelettel vagyok bátor nagyméltóságodat csekély személyemtől mint mészárosmestertől kitelhető emlékkel megtisztelni, melynek kiállítása mesterségemmel összevág s miután borsod-miskolci születésű vagyok, tudvalevő dolog előttem, hogy a magyar embernek igen kedves tárgya szokott lenni egy kilencágú dohányzacskó éspedig egész terjedelmében, egy darabban, a kosnak körmeivel együtt; azért tehát miután nagyméltóságodban ösmertem fel a legnagyobb magyart, ki az ország ügyeinek élén áll és álláspontját leghívebben tölti be, mely cselekményének hála és elismeréseül fogadja nagyméltóságod ezen csekély emléket szívesen egy magyar mészárosmestertől, ki is mesterségét tanulta és cáfolja a dr. Heltai Ferenc úr azon állítását, melyet még, ha jól emlékszem, 1884. évben a »Nemzet« lapban egy cikkében előhozott, hogy a mészárosnak nem kell szakképzettnek lennie, mert azt bárki is, némi gyakorlat után, folytatni képes lehet. Ha ez állítása igaz, vágjon ki a fentnevezett dr. úr ily kostököt, ha több évekig fogja gyakorolni a mészáros mesterséget.
Ne vegye rossz néven nagyméltóságod e megjegyzésemet, de mégis némán el nem tűrhettem azt.
Ismételten felkérem nagyméltóságodat, fogadja ezen csekélységet, mint szívemből eredő emléket.
Legalázatosabb szolgája
Kertész mészáros mester
Hont megye ipolysági lakos.
Kertész mészáros mester
Hont megye ipolysági lakos.
E levél óta sok idő múlt el már, de Kertész uram nem hallott róla semmit. Sok százezer levél elkallódott azóta a papírkosarakban. Sok híres akta, mely országos port vert fel, ma közönséges lim-lom; nagy változások estek. Ki tudja, mi lett hát azóta a zacskóból! Maga az ország miniszterelnöke is, kit »magyar Bismarck« gyanánt szerettünk emlegetni, elhagyta piros bársony székét.
De míg az igazi Bismarckot a szereplési láz gyötri és a fecsegési vágy (fog az még küldeni Ábrányiért!), addig a mi Tiszánk csendesen, megelégedetten ül a nádfonatú képviselői padban vagy a folyosón. Vidám, boldog és érdekkel szemléli a lázas, áldásos napi munkát, melyet az új vezér dirigál; de a lezajlott tizenöt évi hatalom emlékei nem kísértenek fejében. Nem menti, nem szépíti, nem emlegeti a tetteit (pedig valamennyire ő csak részt vett az eseményekben). Nem dicsekszik a föld potentátjainak kegyeivel, bizalmával (pedig abból is eleget kóstolgatott).
Hanem egyetlen egy dicsekedésen már többször rajtakaptuk:
– Küldött nekem egyszer egy ipolysági mészáros egy gyönyörű dohányzacskót…
S itt következik a fent elmondott történet előadása; amit olyan arccal mond el, olyan megelégedetten, majdnem felvillanyozva, mintha sohasem érte volna ehhez fogható kitüntetés.
– Van-e aztán a zacskóban szűzdohány, kegyelmes uram? – kérdik ilyenkor a képviselők.
– Ne gyanúsítsatok! Hol venném? Nincs abban egyéb, mint a Kertész uram levele, amit benne őrzök. Elhozom nektek egyszer, mert érdemes elolvasni.
S valóban közzétenni is érdemes volt. Mert az egész történet sok tekintetben igen kellemes. Egy história, amiben az összes szereplők jól járnak úgy, hogy a vég mindenkit kielégít.
Heltai Ferenc jól járt, mert a cikkének messzemenő hatása volt (s az íróra ez a fő). A miniszterelnök szintén nem járt rosszul, mert egy nevezetes dohányzacskót kapott. Kertész uram meg lehet elégedve, mert rehabilitálta a mesterségét. Én sem panaszkodom, mert egy témát kaptam benne. Sőt még a megcáfolt »Nemzet« sem lehet elkeseredve, mert az 1844-iki cikke egy kis közleményt szült számára hat év után. Némi rövidséget csupán az a bizonyos kos szenvedett – de az is csak a halála után.
