A PRENUMERÁCIÓ
A PRENUMERÁCIÓ
A szegény Beöthy Laci megtette egyszer azt a tréfát, hogy lerajzoltatta magát koporsóban, amint a temetőbe viszik s a hitelezői részvétkönnyeket hullatva vonulnak utána.
De a torkára forrt a tréfa, mert a hitelezők e violenciára mind felmondták a barátságot egy magyar varga kivételével, ki mindössze ennyi szemrehányást tett a szorongatott írónak: »Böjti úr, nem célarányos a becsületes embereket kicsúfolni«.
Bizony, bizony, jobban tenném én is, ha saját kasztunk érdekében, nem évődném könyveink előfizetőivel, inkább magamba szállanék s nem keverném föl az emberek epéjét még jobban.
Mert úgyis nagyon lejárt az előfizető-fogdosás aranykora! Letűntek azok az idők, mikor Tiszaháton ábrándos kisasszonykák kérlelhetetlenül megadóztattak minden lelket a szénfekete hajú, sápadtarcú költő számára, s azok is, mikor a haza szent nevében hívhatták előfizetésre a trubadúrok a bús magyart.
De azért csak rá-rászorul a mai generáció is az előfizetési felhívásra, bár igaz, hogy most egészen más érzelmek közt bocsátjuk ki, mint boldogabb elődeink.
Tehát a könyv-prenumerációról írok, melyet manapság bátran elnevezhetünk »egy bűn történetének«, mely feloszlik három korszakra: az első az eszme fogamzásának korszaka, a második a lelkiismeret furdalásának korszaka s a harmadik a kétségbeesés kora.
Én is beleestem a »bűnbe«, de hogy miképp, máig sem vagyok tisztában, mint azt hiszem, egyetlen becsületes gonosztevő sincs tisztában azzal, miképp fejlődik ki benne a rossz szándék. Meglepi az embert, mint a szerelem, vagy mint a népszínműírási viszketeg. A fejben valami kamara fölpattan, belerepül egy darázs és ott éjnap szüntelenül duruzsol: hirdess prenumerációt! Ha az utcán megyünk, a darázs odabenn egyre azt döngi: látod ezt a sok sétáló felebarátodat, mind boldog és megelégedett, csak te vagy köztük elégedetlen, rontsd el kicsit a kedvüket. Mikor pedig a kávéházban a tea rózsaszín habja mosolyog ránk s a szivarunk füstje bodorodik a légben, eszünkbe jutnak novella-hőseink, akik szintén ábrándosan hallgatják a szamovár zizegését s nézik szivarjaik füstjének szállongó karikáit, de az ördög se tud róla semmit. Megszánjuk szegényeket s megszületik a prenumeráció eszméje.
Az eszme születését követi a tett. Kinyomatjuk az előfizetési felhívást… de ez sem megy olyan könnyen.
A felhívásnak csábítónak, érzékenynek és sokatmondónak kell lenni. A t. publikum hazafiasságból már csak bajuszpedrőt vesz. Ma már csábítóbb eszközökhöz kell nyúlni. Eszünkbe jutnak a Kakas Márton recipéi, melyek szerint minden előfizetőnek ingyen kosztot, ajándék nyulat kell ígérni s ha jelentkeznek ingyen kosztra, adassunk nekik egy nap spenótot, másnap sárgarépát, harmadnap spenótot, negyednap sárgarépát, ötödnap már maguk fognak könyörögni, hogy engedjük el az ingyenkosztot; ha pedig a nyúlért jönnek, vágjunk jámbor pofát és világosítsuk föl a jelentkezőt, hogy mi elküldtük a nyulat, hát nem ment el a nyomorult, no de csak tessék kimenni a mezőre, ott bizonyosan találkozik vele és meglőheti bátran. Hah, mily csábító eszmék ezek! Ámbár az igazi prenumeráns-vadászt a Bernát Gazsi eszméje melegíti föl a szíve mélyéig, aki prenumerációt hirdetett – soha meg nem jelenendő költeményeire.
Végre nyélbe van ütve az előfizetési fölhívás s ekkor veszi kezdetét azon honfiak és honleányok kiszimatolása, kiket ívvel boldogíthatunk.
Felfordítjuk emlékezeteink tárházát és lázas hévvel halásszuk ki belőle a biztató neveket.
Eszünkbe jut egy régi ideálunk, akinek gimnazista korunkban szerelmet vallottunk: fájó szívvel postára adunk számára egy gyűjtőívet. Majd egy barátunk neve ötlik fel, akinek ma is tartozunk tíz forinttal: jogcím a gyűjtőívre. Azután egy poéta szülőföldünk szent földjén, aki hajdan agyonkínzott a verseivel: méltó bosszú ezért egy gyűjtőív. E módon lassankint Magyarország megtelik gyűjtő hazafiakkal.
Végül jönnek a helybeliek. Magamhoz veszek egy ívet, elrejtem mélyen kabátom gyomrába (ne sejtse senki, miféle szörnyeteget hordok magammal), s úgy megyek a kávéházba, hogy meglepjem vele a legjobb barátomat.
Éppen vasárnap volt. A fiú gyanútlanul ült a kávéház egyik ablakában, nem sejtve a merényletet, amit ellene terveztem.
Leültem vele szemben s amint néztem vidám, széles arcát, gondtalan homlokát, ünnepiesen borotvált állát, egyszerre megfájdult a szívem, s részvéttel mormolám:
– Nem…Nincs lelkem elrontani szegénynek a vasárnapjárt. Majd máskor.
Nem adtam át az ívet (oly nyugodtnak éreztem magamat az nap, mint aki valami jótettet mívelt), a legközelebbi alkalomra halasztottam.
Ez az alkalom a népszínházban kínálkozott. Mellé ültem, eltökélve, hogy most ki nem bocsátom karmaimból. Fájdalom, éppen egy új népszínművet adtak, unatkozott az egész színház, az én barátom akkorákat ásított, mint egy kapu. Epedve lestem a színpadról egy vidám ötletet, mely megnevettesse barátomat: ez lett volna a halála, mert folyton a markomban szorongattam a gyűjtőívet. Felvonás felvonás után múlt el anélkül, hogy felvidulásra ok lett volna. Még a színészek se nevették el a jeleneteket. Kétségbeesetten sóhajtottam föl:
– Nem adom át! Csak egy kannibálnak lenne ily körülmények közt szíve gyűjtőívet nyomni valaki kezébe.
Máig sem adtam át neki. A többit is kerülő utakon csempésztem be felebarátaim házi szentélyeibe.
Ezután következett a lelkiismeret furdalásának korszaka.
Nem valami kellemes állapot tudni az embernek, hogy az adó mellett immár ő is számbavehető csapást képez az ország fölött. Hogy valahány ismerősével találkozik, mindnek a szeméből azt olvassa ki: meggyilkoltál… lelked rajta! Hogy ahol legjobb barátai laknak, az ablakokat merev sápadt arcokkal lássa megrakva, melyek szemrehányóan néznek le rá és üldözik úton-útfélen rémes látományként.
Majd következett a harmadik korszak. Az az idő, mikor a gyűjtőívek megérkeznek.
Az ember minden bűntudat dacára is bizonyos kellemes izgékonyságot érez. Jóleső izgatottságot, miközben képzeletében folyton pénzes levélhordók szaladoznak előtte s egyik a másik sarkát tiporva ront feléje.
A nap ragyogóbban kel föl. Tele van a levegő aranyos sugárzással, remegő fénnyel. Lágy, üde illat hullámzik körülöttem, mintha a fenyőerdők lehe fogna körül. Ez egy darab tavasz. A közönség méltánylatának előhírnöke.
Kopogás hallatszik, s belép a levélhordó. Két levelet is hoz egyszerre.
Az egyiken otthoni postabélyeg. Ah, ez a szülőföldről jő. Üdvözlégy, kedves szülőföldem, honnan elsőnek érkezik számomra a galambposta a remény ágával. Meghatottságom leírhatatlan. Erdők, völgyek, csalitok, patakok egyszerre elém lebegnek s megtöltnek hálás emlékezettel. Hiába, mégiscsak a szülőföld!
Felbontom a levelet, s megilletődötten fogok olvasásához. A poéta ír, mégpedig versekben. Gyalázatos rímekben szatirizálja ki avas világnézetemet, mely elhitette velem, hogy az emberek a tizenkilencedik század végén még prenumerálnak. Fránya poétája! Felbontom a másik levelet. Ebben egy ismerősöm szintén igen alaposan megmossa a fejemet, amiért neki ívet merészkedtem küldeni, holott ő önzetlen jellegű tiszteletpéldányt vár. Igenis, vár. A címe: Kukutyin, u. p. itt meg itt. – Hát hiszen jól van. Ez legalább nem versben írta.
Úgy látszik, a vidéki gyűjtőkben csalódtam. No, de itt vannak még a helybeliek. Egész nap a szobámban maradtam várva reájuk. Az órák lustán, nehézkesen másztak, de senki se billentette meg a kilincset.
Végre, úgy estefelé biztató kopogás hangzott az ajtón. Odarohantam s mint a zsákmányt vonszoltam be a szobába egy piros-pozsgás, de nagyon komoly hazafit. No, ez prenumeráns, akárhogy komolykodik.
– Üdvözlöm uram – szóltam mély meghatottsággal és fogva a kabátja szárnyát.
– Jó napot – felelte ő mogorván.
– Mivel szolgálhatok?
– Adjon nekem egy gyűjtőívet.
A nem várt óhaj óriási szenzációt keltett bennem. Hiszen ez egy pompás ember. Egyszerre feledtem a verset, a tiszteletpéldányt, a szomorú napi eredményt. Egy ember, aki önszántából akar gyűjteni, valóban nem közönséges szerencse.
– Mélyen le vagyok kötelezve – szóltam átadva az ívet. – Tehát ön még nem prenumerált?
Vendégem lesújtó tekintetet vetett rám.
– De igenis, engem már aláírattak.
– Tehát ez az ív?
– Ezt azért kértem, hogy ha én szenvedtem, az ismerőseim is szenvedjenek.
…Melegen megszorítottam vendégem kezét. Hogyne. Ez az ember egy új gyűjtő-faj első fecskéje. Nincs többé gyűjtő rajongásból, hazafiságból – de íme van bosszúból. Okosan kijátszva őket, szebb eredményt érhet el velük az irodalom, mint a hajdaniakkal.
