EGY MAGYAR NÁBOB
EGY MAGYAR NÁBOB
(Andrássy Manó grófról)
Az ország egyik leggazdagabb mágnása halt meg; Andrássy Manó gróf, Görzben. Egypár nap múlva ott lesz hadverő ősei közt a krasznahorkai kriptában, mint csendes, mozdulatlan ember.
Eleget mozgott, míg élt. Csupa tevékenység volt. Eleven, mintha nem is ülne a vállán hetven esztendő, egyszerű kenyeres ember, ahogy mondani szokták, mintha nem is volna mögötte óriási uradalom.
Még csak az imént láttuk a Házban, a klubban, életerőtől duzzadóan, piros orcával, éles szürke szemével, vastag nyakával, mely nagyon hirtelen kezdődött fejnek. Feje feszesen nyugodott hatalmas vállai között. A mellén mindig volt valami ritka tű, húsos ujjain ragyogtak a drága gyűrűk, a szájában mindig volt valami panasz. Az öregúr mindig duzzogott. Ha nem tetszett neki valami, kimondta kereken. S egészséges, sajátos észjárásával mindig kitűnt. Politikát sohase akart csinálni, nem volt ambíciója. De minden dologban meg volt a maga véleménye, s azt nem tette véka alá. Gyakran fejtett ki önálló nézeteket a Házban s bár »általános derültség« zajlott föl originális előadása alatt, a benyomás mindig az volt, hogy a hallott beszéd egy igen okos, praktikus ember tanácsa volt, jó lesz fontolóra venni.
Fiatal korában igen szép deli legény volt, mint beszélik; sokat utazott, sok kalandja volt. Európát bejárta egynéhányszor. Egy telet végigbálozott Madridban s Montijo kisasszony (a későbbi Napoleonné) körül legyeskedett; ez az ismeretsége megmaradt későbbre is. A császárné bemutatta őt férjének, s nem egyszer beszélgetett Napoleonnal, ki Andrássyval informáltatta magát a magyar viszonyokról.
Az öregúr gyakran szerette elmondani e diskurzusok jellemző részét a képviselőház folyosóján; miként nyilatkozott III. Napoleon Kossuthról (»az egy dulcamara« – mondta volna), a magyarokról, Ausztriáról stb.
Élete belejátszott Magyarország legérdekesebb epochájába s állásánál, viszonyainál fogva összeköttetésben állott a kor legnagyobb férfiaival. Tanulótársa volt Madách Imrének és Lónyai Menyhértnek, s mind a kettővel jó barátságban élt. Kossuth Lajos családjának ügyvédje volt Zemplénben. Deák igen szerette. Andrássy Gyula grófnak testvérbátyja volt. Széchenyi Istvánnak kedvenc jurátusa. Sokat látott, sokat tapasztalt s bár sohasem ragadták őt nagyobb akciókra az egyes föllendülések, melyek az ő félszázada alatt a nemzetből kitörtek – a maga hazafias kötelességét mindig megtette. Nem többet, mint amennyi kell, de kevesebbet sem. Nem volt lángoszlop, de hasznos ember volt.
Követ volt már a rendi alkotmányban. Ott találjuk a forradalomban is. A pákozdi csatában ott harcol ő is.
Mindent végigcsinált. Volt menekült s ezalatt utazta be Indiát és Kínát, volt »passzív magyar« a provizórium alatt, aki nem vállalt hivatalt. (Ahelyett a Tisza-szabályozásában tevékenykedik.)
Mikor őfelsége 1857-ben magyarországi útjára szándékozott, ő is aláírta a kérelmet, melyet Scitovszky János élén több főúr intézett a császárhoz; amelyben illedelmesen figyelmeztették, hogy ne hallgasson tanácsosaira, kik egy császári utazással vélik eloszlatni a keserű hangulatot a nemzetben; azt csak az alkotmány helyreállítása teheti. Résztvett a történelmi nevezetességű mariazelli búcsún is, hol együtt énekelte a sok ezer demonstráló közt, főúri társaival ájtatosan a zsolozsmát:
Áldd meg országunkat
Mi magyar hazánkat
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat!
Mi magyar hazánkat
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat!
Az alkotmányos érában gömöri főispán lett, egész a megyerendezésig. Azóta képviselő (a rozsnyói kerületben) s folyton a szabadelvű párt tagja.
A Házban általában »vasember«-nek hítták, mint aki a vasipar fejlesztésében a legtöbbre vitte, magának lévén nagy vashámorai, melyeket személyesen kezelt s roppant anyagi sikerrel.
De a »vasember« olyan vasember volt, aki mindig átváltozott, amint a közgazdasági élet fejlődése más-más ágakat vetett föl megoldás elé. A vasemberből borember lett, s vezére azoknak, akik a borászat terén akarnak reformokat. Legújabban a két kalapács emblémája alá tért, s a bánya-törvényjavaslatoknál igyekezett érvényesíteni eszméit és tapasztalatait. Mint nagy és szerencsés gazdának, véleménye sok súllyal bírt. S szókimondó, minden ízében magyaros jelleme volt a biztosíték, hogy amit mond, az neki igazi véleménye.
Egyébként vidor, tréfás kedéllyel bírt, aki után bizonyára sok anekdota fog fönnmaradni. Részint ötletek és találó képek, amiket ő mondott, részint kedélyes szituációk, amikbe ő sodortatott, vagy amikbe ő sodort másokat.
Ama nevezetes eset, midőn egy szédelgő értéktelen vásznakat vétetett meg vele, Rembrandt-képek helyett, sokáig volt kedélyes tréfák forrása.
Takarékosságáról is sokat tudtak mesélni. Hogyan látogatta meg egyik gömöri bérlője Mérleg utcai palotájában, hogy bérletengedést kérjen tőle, amit megsejtvén gróf Andrássy, ravasz módon mutatta be a belépőt egy éppen nála levő miniszternek:
– Ez X. úr. Az én bérlőm. Ritka becsületes ember, aki már húsz éve bérel tőlem és még eddig sohase kért leengedést.
A bérlő kellemetlenül feszengett, hajlongott:
– De méltóságos uram, kérem alássan…
Andrássy szóhoz se hagyta jutni, közbe vágott:
– De hiába is kérne, mert egy poltúrát se engednék.
A bérlő természetesen elő sem hozakodott többet az ügyével.
A legapróbb körülményeket meg tudta figyelni, s ritka leleménnyel használta ki azokat sokszor a saját, sokszor a mások hasznára is.
Egyszer hallja otthon Betléren, hogy egyik szegény bérlője iskolába akarja küldeni a fiát Rimaszombatba. Magához hívatja a bérlőt.
– Hallom, a fia Rimaszombatba megy.
– Igaz, méltóságos uram. Csakhogy nagyon sokba kerül. Nem hiszem, hogy megbírnám.
– Tudja, miért hívattam?
– Majd megmondja, méltóságos uram.
– Adja oda a gyereket Lőcsére.
– Lőcsére? Miért?
– Van ott egy szegény asszony ismerősöm, aki dicsekedett nekem a minap; annyi krumplija termett, azt mondja, hogy kénytelen lesz vagy deákot venni az idén vagy disznót, aki megegye. Hát oda kell vinni azt a gyereket. A krumpli árát majd megfizetem én.
Sokszor emlegette, hogy a deákból azóta pap lett egyik falujában.
A Mérleg utcai palota belső képe egy fejedelmi kincstárra emlékeztet. Ki s be járnak abban a műárusok évtizedek óta. Ahol csak volt valami ritka tárgy a kontinensen, az mind megfordult már ő nála. Örökös alkuban volt az öreg gróf, hol a Szobieszki János kardjára, hol a Mátyás király nyeregszerszámára. Ösmert minden ócska koppantót, rozsdás vasat, ami Bécs és Budapest antikváriusainak állványait nyomja. Ebben telt öröme, gyönyörűsége. És áldozott is ezekre. Néha nagyon becsapták, de idők folytán oly nagy műértelemre tett szert, hogy a vége felé már ő vett értékes dolgokat igen olcsón.
Hát azt hinné-e az újabb nemzedék, hogy valamikor élclapot is szerkesztett Andrássy Manó, mert hogy könyvet írt indiai útjáról, az tudvalevő (az Akadémia is beválasztotta érte tagnak).
Igen; negyvennyolcban csakugyan élclapot adott ki. De arra magam is csak különös véletlenségből jöttem rá.
Petőfiről beszéltünk valamit a folyosón: egyszer egy öreg képviselő felénk jön, s azt mondja Andrássynak:
– Hallgass Manó, mert mindjárt elárullak ennek a skriblernek, hogy temiattad halt meg Petőfi.
– Muh! – szólt kedélyesen a nemes gróf. – Egy kicsit igaz a dolog. Magam is skrupulizálok benne néha.
S elbeszélte e sorok írójának, hogy az általa szerkesztett élclapban kifigurálta Petőfit. Le voltak rajzolva Petőfi és Varsányi (egy akkor emlegetett publicista) a következő párbeszéddel.
Varsányi: Te Sándor! A harcok már erősen folynak. Ideje volna, hogy mi is táborba szálljunk.
Petőfi: Ugyan hová gondolsz. Itthon kell az intelligencia!
– Az itthon lármázó pennás emberekre nagyon haragudtam akkor – végzé be Andrássy, mosolyogva a reminiszcenciákon.
Ámbár a pennás embereket most se szívelte valami nagyon. Sokszor mondogatta:
– Bár csak sohase kerülnék a kezetekbe.
Mi is azt óhajtjuk e percben. Bárcsak ne kellene még nekrológot írni róla. Bárcsak ne került volna még a kezünkbe sok ideig, mert józan eszével, tapasztalataival igaz magyar szívével – jó volt ő a háznál.
