AMNESZTIÁT KÉREK!
AMNESZTIÁT KÉREK!
– Levél a szerkesztőséghez –
Kedves barátim a redakcióban!
Tudtam én azt, hogy mihelyt kiteszem a lábamat közületek, mindjárt valami palota-forradalmat csináltok a szépliteratúra ellen.
Persze, mindennek Horváth Gyula az oka, aki a táborát úgy válogatta össze, mint ahogy a kolozsvári Pongrácz ült a trónörökös asztalánál, hogy egy király, egy cigány, a jelen esetben egy tudós, egy belletrista.
A tudósoknak György Endre a fejük, aki, ha észre veszi, hogy többségben van, legott Heródessé válik: »Irtsatok ki a lapból minden szépirodalmi csecsemőt!« (Az egész újságot tele írná hasznos komoly cikkekkel.)
De résen van Szemere, s nem hagyja a lantot megkisebbíteni Szabó Endre; kivált ha észre veszik, hogy György Endre már elcammogott az odújából; nosza nekiiramodnak a közleményeknek; Jézus Mária, olyan száraz lesz holnapra a lap, hogy mozsárba lehet törni. S gyorsan becsúsztatnak egy csomó csevegést, ide egy kis cikket, még ide is egyet.
A lap fiziognómiájából tehát mindennap tudhatja a közönség, hogy ki volt előtte való nap többségben. Mert maga a szerkesztő, hiszen tudjátok, úgy tesz, ahogy illik egy alkotmányos zsarnoknak: nem fogja pártját sem az egyik, sem a másik pártnak, hanem hagyja esetről esetre a hatalmasabb akaratot nyilvánulni.
Természetesen én magam is a Szemere-Szabó párthoz tartozom, azt tartván, hogy legyen a lapban sok könnyed olvasmány (de ha csak lehet, ne én írjam), s gyanús szemekkel méregetem a György Endre-párt machinációit.
Tudom, hogy nem voltatok bent hű elvtársak, mikor a redakcióban az az attentátum született, hogy a közvéleménynek, ennek a hétfejű sárkánynak kiszolgáltatták a bennmaradottak a szépirodalom atyját, Jókai Mórt – azzal a király-himnusz dologgal. Hogy ez az idea a közgazdasági rovatnál vette eredetét, mérget mernék rá venni, mert más rovattól ilyen kegyetlenség ki nem telik. A politikusok gyöngédebbek, azok csak ölnek, az újdondászok nem elég ravaszok, hogy egyéb fegyvert is kitaláljanak valami ellen az ollónál, a színi referensek csak a drámákból ösmernek cselszövényeket. Nem bolondok, hogy ők magok is csináljanak.
Semmi kétség barátim, a »közgazdasági rovat« liferálta ki Jókait a közönségnek. A liferálás különben is az ő szakmájuk.
De akárhogy történt is, már mindegy. Megvallom, eleinte nem jól esett a dolog, mert van valami különös abban, hogy egy nagy embert, aminő Jókai Mór, odaállítsunk a nép ítélőszéke elé: »Mondják meg az urak egyenkint a véleményüket fölötte. A vádlott egy verset írt, egy király-himnuszt. Mondják meg, milyen a himnusz?«
Hiszen persze ti ezt nem rosszakaratból tettétek. Ti ilyenformán gondolkoztatok a nép nevében: »Jókai király-himnuszt írt, amit mi fogunk énekelni. A himnusz hát a mienk. S ha a mienk és ha nekünk kell énekelni, hát nézzük meg előbb, mit fogunk énekelni. Ehhez jogunk van.«
No, én ugyan nem fogom énekelni (nem engedi a torokbajom), de azért tudom követni az észjárástokat, és van is benne valami igaz, mert a nemzeti himnusz valami más, mint csupán egy nagy lángész szellemi szikrája; a nemzeti himnusznak a lángész egy olyan szellemi szikrájának kell lennie, melyet az egész nemzet a maga szikrájának tart. Egy dal, melyhez a költő mestersége kicsi, Hippokrene forrása nem elég, mely csak a magyar érzésből fakadhat. Egy dal, melyből a történelem zúg ki, egy dal, amit a múzsa meg nem súghat fölkent hívének sem – ezt csak az a nemes, kevély amazon sugalmazhatja, akit leeresztett pallossal szoktunk festeni, nehéz pikkelyes páncélban: ez a mi szépséges Hungáriánk. Az ő fenséges alakjának kell látszani e dalban, az ő bátor járásának kell abból kikopognia, az ő méltóságos hű szavának kell kicsengnie belőle.
Hát ez a Jókai-himnusz bizony nem ilyen. Gyenge, fölületes dolog az. És mégis, mégis sajnálom, hogy Jókait kitettétek az »eresz alól«, hogy ezt a kifejezést használjam, ráeresztve, sőt fölhíva a mennydörgést és záporesőt. Félek, hogy a kegyelet ellen vétettünk. Az a nagy ember, aki egy félszázad óta aratja a borostyánokat egy világrészben; aki kell, hogy egy nagy piedesztálon álljon minden magyar előtt, megvallom, egy kicsit furcsán vette ki magát a közönség ítélőszéke előtt. Mert hogy jogunk van hozzá, arra nem adok semmit. Hiszen az »arany bullában« is benne volt a záradék, hogy bármely egyszerű nemes személyesen is odajárulhasson a királyhoz s fegyveresen tehesse a vetóját. De a hogy a történelmet ismerem, egyetlen egy ilyen nemes se kopogtatott őfelségeik ajtaján.
Napokig vártam aggódva a lapban, hogy nem történik-e valami tapintatlanság, amint a levelek sűrűn jöttek a közönség köréből, szándékosan hallgattam, de bizonyos szorongó érzésekkel, míg végre teljesen eloszlott minden félelmem. Sőt már nem is haragszom, hanem inkább gratulálok nektek az eredményhez.
Mert ti csak egy dolgot akartatok kisütni, hogy jó-e a himnusz vagy nem, s két dolog tűnt ki.
Az egyik az, hogy a himnusz nem jó.
A másik pedig az, hogy a közönség jó.
(S inkább legyen rossz a himnusz, mint a közönség.) Az a tisztes, nemes hang, az a modor, mely a nyilatkozatokban dominál, az a deferencia, a mellyel írtak még azok is, akik politikájáért apprehendálnak, mutatja a magyar közvélemény érettségét, mutatja finom érzését; mert csak az van jogosítva megmondani, kitől mit követel, aki azt is tudja, kinek mivel tartozik.
Jókai meg lehet elégedve; szíve megtelhetik büszkeséggel, látva magát ennyire szeretve. S másrészt nem árt neki se, ki egy idő óta annyit forgott nagy urak között s fejedelmi személyek udvarában, hogy a közönség szavát erőszakosan eleibe eresztettétek.
Kikhez ötven évig szólott bűbájos hangon ő, hadd szóljanak ő hozzá egyszer azok is. Meglehet, gondolkozóba esik tőle, hogy sok mindent másképp lehetett volna csinálni. Mert a dicsőség nagy darab kenyér, ha fogy is, lassan fogy, de a penész is beleveheti magát…
Azonban elég ebből ennyi. A fődolog kisült, hogy a himnusz nem jó. Legalább azt hiszem, ezt fogja állítani az összeállított zsűri. Annyira kisült már eddig, hogyha most két hétig jönnének is az ellenkező vótumok, még se lehetne belőle jó verset csinálni többé.
Azt tartom hát, szüntessétek be már azt a rovatot, elég volt, *adjatok Jókainak amnesztiát, és kérjétek föl, hogy írja meg a másik himnuszt.
Mai nappal megszűnik. Szerk.
És ha az se lesz jó, írja meg a harmadikat és negyediket. Írjon addig és annyiszor, míg meg nem írja az igazit, mert a népítéletből (mely a Magyar Hírlap hasábjain zajlik), nemcsak az nyilvánult, hogy rossz himnuszt írt Jókai, hanem az is, hogy himnuszt, olyat, ami imádsága legyen a magyarnak, csak Jókai írhat. Amit Jókai elhibázott, az csak Jókainak sikerülhet.
