CSIKY GERGELYRŐL
CSIKY GERGELYRŐL
A mi fánk is vedlik, sárgul. Az a fa ti., amelyiken én is valami levélféle vagyok valahol alul; a mi generációnknak a fája. Hol, hol elhull egyik levele; harmadéve a szegény Visi Imre ment el; a jók legjava. Korán halt meg, de ha ő maga határozhatta volna el, talán a saját kedvéből is meghalt volna, hogy tovább álmodhassa a Tisza-korszak uralmát odalent…
Aztán meghalt a kis Reviczky is. Jó pajtásom volt. Itt ült a mellettem levő asztalnál. A legszebb levelek egyike volt ezen a mi fánkon, s lehullt. A halál egy lehelete lefújta.
Most pedig egy egész gally törött le: Csiky Gergely. Éppen az a gally, amelyen a legjobb gyümölcs termett.
Mirajtunk hát a sor. Kezdenek már a fiúk megindulni…
Szomorú dolog, de meg kell lenni. Isten akarata bizonyára.
Akik elmentek, azok elmentek; nem tudnak róla semmit: de minekünk fáj, akik itt maradtunk, hogy ők már nincsenek többé. Veri még a pöröly a sárga aranyat a körmöci pénzverdében, de mi felsóhajtunk: »ugyan kinek veri?« Szállong még az ajkakon a röpke élc, eleven szófordulat; de már nem tesszük utána: »Ejnye, de érdemes lenne elmondani Csikynek«. Tűz még majd ki díjakat az Akadémia, de már nem jegyezzük meg soha többé: »Vajon mit fundál ki megint Csiky?«
Nem fundál már ki ő semmit. Mereven, hidegen fekszik kihűlt elmével, kihűlt szívvel.
Még felhangzik egyszer a taps, mikor az Atyafiakat előadják, a megmaradt új darabját, amire most készülnek a színháznál.
Micsoda taps lesz az! Kinek fog az szólni?
Még tán bekiált a karzatról egypár együgyű néző:
– Lássuk a szerzőt… a szerzőt!
Hívni fogják!
A rendező kijő. Vajon mit fog felelni?
Felelhet-e olyat, amin el ne fakadjunk sírva?
Elmondja-e, hogy vissza nem jöhet onnan többé.
Igaza lesz-e, ha ezt mondja?
Nem lesz igaza, Csikyt eltemetik holnap, de ő még egyszer visszajön. Ott lesz ő azon az estén és még egyetlen egyszer beszélni fog mindnyájunkhoz. Egy árnyék ott fog suhogni a nézőtéren és a színfalak között. Egy hideg széláram beoson az ajtókon. Ott lesz ő.
Mi legalább látni fogjuk ott – és még azontúl is, egyebütt is.
Műveit, pályáját, sikereit, diadalait, küzdelmeit méltányolja, lefesti az irodalomtörténet, egyéniségét kidomborítja – de az ember Csikyt csak mi ismerjük eléggé néhányan és sokszor kiássuk az emlékezetből, pattogó kandallónál vidám baráti beszélgetés közt sokszor elővesszük az »öreg« alakját. »Öregnek« híttuk egymást közt, de inkább érdemei, mint évei miatt.
Rideg modorú volt, begombolt, szófukar, bizalmatlan, de mélyen alul melegen lüktetett a szíve, s akit megszeretett, az meg volt szeretve.
Olyan volt ő, mint azok a régi rézgarasok, amikben arany volt elrejtve.
Valaha gyakran voltunk együtt, a múlt évtized első felében, mikor még az úgynevezett Ábrányi–Csiky–Bartók–Mikszáth-féle írói klikk fújta együtt a követ. Azt hitték a literatúrában, hogy ez dac- és védszövetség a dicsőségre. Nem volt pedig semmi más, mint az őszinte elismerés Csiky iránt. Ragaszkodtunk az öreghez, szót fogadtunk neki; az »öreg« pedig szeretett bennünket és gorombáskodott velünk. Ez volt tőle a diurnumunk.
Mi tudtuk csak, milyen nevetséges vád volt ellene, hogy elnyomja a tehetségeket. Bartók drámaírói sikerei egész lelkesedésre hangolták. De másoké is. Egy nap ragyogó arccal jött a kioszkba:
– Van már ember! – kiáltá. – Van már versenytársam!
– Miben?
– Éppen a társalgási darabokban. Éspedig erős dongájú.
– Hogy hívják?
– Murai Károly.
(Az nap olvasta el a »Virágfakadás«-t.)
Az utolsó években ritkán érintkeztünk. Nem jártam sem a Kisfaludy Társaságba, sem az Akadémiába, neki pedig ez volt otthona s a politikusok közé nem szeretett elegyedni: »Ravasz emberek azok«.
Egyetlen egyszer kerestem fel öt év alatt otthon, tudtára adni, hogy a Teleki-vígjátékokról nem írom meg a jelentést. Az okot akartam vele közölni, miért nem.
De ő már tudta, mert amint meglátta, hogy a szobájába lépek, az erős férfi megrázkódott, hátra ugrott, és ijedten sikoltott fel:
– Ne gyere hozzám közelebb!
– Hát tudod már?
– Tudom. Megírom helyetted. Ne gyere hozzám közelebb!
Ez volt hozzám a legutolsó szava. Arca szomorú volt és szemeiben könny csillámlott. A szomszéd szobából vidám gyermek-kacaj csengett ki. A kis Csiky Ödönke lovagolt ott kantáros faparipáján.
Visszafordultam szótalanul, lehorgasztott fejjel. Igaza volt neki; difteritiszben haldokolt a kisfiam, azért nem írhattam meg a jelentést. A rettenetes betegség ott lehetett a kezemen, a ruhámon.
Azóta sem találkoztam Csiky Gergellyel, akit nálamnál senki sem szeretett jobban. S most utólag kezd fájni, hogy éppen annak kellett lenni az utolsó szavának:
– Ne gyere hozzám közelebb!
Fülembe zúg. Egész szívemet áthatja… És meg sem fogadhatom a szavát – mert ezentúl már napról napra közelebb lépegetek hozzá.
