AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
1892-RE ELŐSZÓ
Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabadelvű klubban elszólít valaki a tarokktól »egy percre«, Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.
– Parancsolj, kegyelmes uram.
– Egy szívességre kérlek. A trónörökös, Károly Lajos, magyar könyveket kíván olvasni. Válogass össze számára 10 darabot.
– Csak?
– Természetesen egyelőre. Ezekből kell megkapnia a kedvet a többiekhez.
– Az igaz! No, majd kiválogatom, de milyenek legyenek körülbelül?
A kegyelmes úr egy levelet húzott ki a zsebéből:
– Itt van az instrukció. Elbeszélő művek legyenek, könnyed, mulattató olvasmány, de mégis, melyből a magyar nép szokásait, kedélyét, modorát, észjárását meg lehessen ismerni, úgy amint a valóságban vannak, túlzások nélkül.
– Meglesz, de tudnom kell, hogy a leendő király mit olvasott már eddig.
– Eddig csak az Arany »Toldi«-ját, s mondhatom, tetszett neki.
– A többivel is meg lesz elégedve.
– Ez tehát el van intézve – szólt Ivánka és visszaeresztett a tarokkhoz.
Másnap reggel mindjárt eszembe jutott. Adjatok kérlek egy plajbászt, hadd csináljam meg a lajstromot! De mintha gúzsba kötötték volna a memóriámat, sehogy sem tud mozdulni, csak morzsolgatom, szorítom a ceruzát, de nem jut eszembe alkalmas könyv.
Nosza, átszaladok az elbeszélő írókra, hátha így inkább boldogulnék. A termőfákról eszembe jutnak a gyümölcseik. Mégpedig kezdem a tiszteletreméltó nagyapókon.
Ott fénylik a Kemény Zsigmond alakja. Nagy, de nehézkes is. Azonfelül filozofál. S mit keresne a filozófia a magas régiókban!
Itt van Jósika. Azaz csak volt! Ah! Milyen avas szag! Hagyjuk el az öreget. Itt volna Eötvös József, de a »Falu jegyzője« már tempi passati.
Mint egy középkori király, úgy lép ki Jókai, egy egész tábor van mögötte. Beláthatatlan bandérium a regényeiből. Lássuk csak, mit lehetne elküldeni a főhercegnek? A kritika és a közönség az »Új földesur«-at tartja a legjobban és méltán, magyar zamat, magyar élet s Pegazusa sem szaladt át ezúttal legelni a »lehetetlenség« nevű buja rétre. Tán békó volt a lábán. Békó, de aranyból.
Fölírtam tehát az első helyre:
Jókai Mór: Az új földesúr.
Egy már van. Menjünk szaporán a többi után! Mézbe van mártva ennek az Abonyi Lajosnak is a tolla, s fogván a ceruzát beírtam másodikul:
Abonyi Antal: A mi nótáink.
Eközben eszembe jutott, hogy nem fogom-e Jókait rossz hírbe keverni az udvarnál, ha az »Új földesur«-at, a Bach-világ persziflázsát segítem fel Bécsbe?
Ejh, legyünk jószívűek, kegyelem Jókainak! Kitörültem az »Új földesur«-at s megint nem maradt csak egy könyvem, az »A mi nótáink«.
Hanem iszen majd mindjárt kerítek én ahhoz társakat. Gömbölyűen pöndörödnek Porzónk »Tárcalevelei«. Argusnak száz szeme volt. Ágainak százegy van a jellemzőt meglátni, de mit ér, ha könyve bármint csöpög is a magyar zamattól, nem felel meg ennek a célnak; tájképeket, városrészeket, külsőországi úti benyomásokat ír le; itt van Tóth Béla kötete, de ebből csak a törököket szeretné meg a trónörökös és Tóth Bélát. Szegény Balázs Sándor is hagyott valamit. Gyönyörű két beszédgyűjteményt; de miféle embereket ír le? Jámbor budai nyárspolgárokat, amilyeneket Bécsben is láthat őfensége. Epébe mártott pennájú Tolnaink pediglen oly cselszövő gazemberekkel népesíti meg könyveit, hogy, ha azokból ösmeri meg a magyarokat a trónörökös, talán el sem vállalja az országot…
Sipulisz tárcái elevenek, mulattatók, de ő karikatúrákat ad; Sebők az én kedvencem, gyönyörűen gügyögteti rajzaiban a gyermekeket – de a trónörökös nem pesztonkát keres. Hej, Vas Gereben! Persze hogy Vas Gereben volna jó, ha most élne, ha most írna. De ő a régi magyar viszonyokat festi. S minek nézegesse azt meg Károly Lajos, amit I. Ferencnek kellett volna meglátni?
Végre mintha valami nagy hal akad az ember horgára, élénken fölkiáltok:
– Hohó! A »Gyalogösvény« Baksaytól! Sorozzuk be hamar a »Gyalogösvény«-t! És beírtam a Gyalogösvényt.
De eközben eszembe jutott, hogy az Abonyi: »A mi nótáink«-ban csupa szemenszedett rablók szerepelnek, pedig a betyár-romatikával már úgyis túlságosan szaturáltuk a világot. Kitörültem hát »A mi nótáink«-at is; megint ott voltam az elején, megint csak egy könyvem maradt.
Meg vagyok-e átkozva, vagy mi ez? Sohase bírok továbbjutni egy könyvnél.
Csak nem kell mindjárt elcsüggedni, biztattam magamat. Türelem, türelem, menjünk tovább! A Vadnai Károly legújabb könyvét is elküldhetnők, ha nem volna tele forradalmi reminiszcenciákkal. Csillogó-pattogó szikrákat szór a Bródy Sándor tüzes vénája, de ő a lélektani problémákra vetette magát; az ő emberei nem isznak, nem esznek, nem kártyáznak, adót nem fizetnek, hanem végtelenül érdekesen tépelődnek. (Pedig az adófizetés gondjai Magyarországon legalábbis foglalkoztatják annyira az elméket, mint a szerelem.)
Nem megy a lajstromcsinálás sehogy sem.
…Eszem lázasan nyargal végig szerzőkön és könyveiken. Bársony István szépen írja le a természetet, a madarakat, a fákat, de én istenem, a fákban (még ha hazaárulónak tart is a baloldal) szembetűnő hasonlatosság van, teszem azt az osztrák cserfa és a magyar cserfa között; Kazár Emil okos, magyar író, de az emberek belső világát rajzolja. Elléptetgetem magam előtt a saját rajkóimat is. Szeretném őket szépítgetni, de az udvarhoz ők se valók. Egyszerű kalamárisból születtek, egyszerű sorsra. Csak menjetek ki a magatok lábán gyerekek, a kicsiny falusi házakba, már amelyitek ti. itt nem reked a könyvárusok kosztosai: a künnlakók, az antikváriusok – és a bennlakók, az egerek számára.
Már-már kétségbe kezdtem esni. S először villant meg a szívemben az a vágy, hogy bárcsak készen lenne már a Gyulai Pál »Romhányi«-ja! hátha ezt el lehetne küldeni. (Bocsássatok meg barátaim, de ilyen állapotban fűhöz-fához kapkod az ember.)
Végre is, be kell vallanom, nem bírtam összehozni többet öt könyvnél (abból is három a Jókaié, egy a Baksayé, az ötödiket képzelje mindenki a magáénak). Ivánka Imre rám förmedt:
– Hát a többi öt hol van?
– A többi öt még nincs megírva.
– Az lehetetlen! Hát olyan szegény az irodalom?
– Nem szegény az, hanem az olvasó személyiség olyan, hogy nem minden alkalmas neki.
– De tíz könyvet mégis csak összeszedhettél volna egy főhercegnek is?
– Az éppen annyira nehéz, mintha valaki tíz főherceget akarna összeszedni egy könyvnek.
– De mi ennek az oka?
– Egyszerűen az – nyugtatám meg a kegyelmes urat, akit teljesen elszomorított ez az irodalmi állapot –, hogy a mi íróink inkább a fiatalságnak dolgoznak.
A véletlen úgy akarta, hogy nem sok idő múlva ez eset után, megszólít a képviselőház folyosóján Szögyény-Marich László, a király melletti miniszter, hogy a lányainak válogassak össze egy csomó magyar olvasmányt.
– A leányaim – mondá – Bécsben lakván, azt szeretném, hogy legalább lelkük ne nélkülözze ott sem a magyar levegőt, hadd táruljon eléjük a magyar leányok életvilága a könyvekből. Mit éreznek, hogy játszanak, mi dobogtatja meg kis szíveiket. Egy szóval jó magyar könyveket kérek.
Megígértem, hogy összeállítom ezt a lajstromot is, de éppen úgy jártam vele, mint az előbbivel. Kerestem, de alig találtam valamit.
A miniszter, ha jól emlékszem, szintén azt mondá:
– Hát ilyen szegény az irodalom?
Én pedig megnyugtattam a minisztert:
– Azért van az, kegyelmes uram, hogy a mi íróink inkább az idősek számára dolgoznak.
Akár hiszitek, akár nem, nyomasztólag hatott reám ez a két esetem, mert lehetetlen le nem vonni belőle a konzekvenciákat magamra nézve is: hogy kinek írok én, ha se a fiatalságnak, se az öreg uraknak nem jók a könyveim, ha még arra sem valók, hogy a magyar életet meg lehessen belőlük látni?
De én már nem tanulok meg másképp – ti is, tisztelt írótársaim, akik már benne vagytok a különböző vágányokban, azt hiszem, körülbelül ilyenek maradtok (maradjatok is, nem kívánom én senkitől, hogy az én kedvemért változzék meg), hanem az utánunk jövő tehetségek, ha szemük ügyébe esik ez a gyakorlati életből vett esetem, melyet olyan lelkiismeretesen szúrok a könyv elé, mintha valami cölöpöt vernék le a falu szélén, amin rajta van az útmutatótábla is, álljanak meg itten.
Különösen pedig azok a vándorok, kik a külföldi irodalomra utaznak, hogy azon meghizlalva a lelküket, annak a mintájára írjanak sikerült és nem sikerült másolatokat.
Ezeket szeretném, hogy e cölöpnél álljanak meg és ne is mozduljanak odább.
