SZEGED
SZEGED
Azzal a szöglettel átellenben, melyet a Marosnak a Tiszába szakadása alkot, épült az Alföld egyik első városa, Szeged. Nagyobb, népesebb Debrecennél, s azt kedélyesen »kálvinista Rómá«-nak nevezgetjük, ezt viszont bátran mondhatnók »katolikus Debrecen«-nek.
Nevének eredetét különbözőleg magyarázzák. Némelyek szerint a szeg, szeglet szóból származnék, mivel a Tiszába siető Maros éppen a várossal átellenben csaknem tiszta derékszögben szegi az anyafolyó medrét, két háromszög alakú területet alkotva alsó folyásával. Mások szerint a Szeged név a »sziget« szóból alakult, mert az első település idején a város mai helye szigetcsoport volt, s ez apró szigetek idővel (mint az 1879-iki talajfúrásokból kitűnt) részint iszapolódás, részint földhordás, tehát emberi kezek óriási munkája által összenőttek. Az öthalmi, szilléri és röszkei földmunkálatok alkalmával annyi és oly régiségeket találtak, hogy azok tanúsága szerint ez a hely kétségkívül már az ős időkben küzdő, telepedő helye lehetett a vándornépeknek. »Szeged« néven 1199-ben bukkan föl először a III. Ince pápa levelében, mint főesperesi székhely; azontúl egyre sűrűbben emlegetik királyi oklevelek, mindig mint sótári helyet. Nem sokára szó van pénzverdéjéről is. Halászoknak és pásztoroknak kellett is letelepedniök kevéssel a honfoglalás után, mert a dús legelőt és jó vizet nagy előszeretettel keresték a letelepedő magyarok.
Nagyobb föllendülése Zsigmond idejére esik. A király sokszor megszorult pénz dolgában, s olykor a szegediek segítették ki. Már ekkor élénk kereskedést folytattak részint iparcikkeikkel, részint terményeikkel országszerte. Pénzök volt, és azt ügyesen használták kiváltságok és mindennemű kedvezmények megszerzésére. Zsigmond sok kiváltságot ad nekik, a többi közt szigorúan meghagyta, hogy a szegedi kereskedőknek bántódásuk sehol az országban ne essék, vámot, révpénzt tőlük ne szedjenek.
A szegediek ügyesek abban, hogy a fejedelmek kegyeibe jussanak. Királyaink általában, de különösen a Hunyadiak föltűnő ragaszkodást tanúsítanak a város iránt, mely e korban rohamosan emelkedett, s ebben nagy része van a lakosok ősidőktől ismeretes kereskedői szellemének, s az azzal járó ügyes körültekintésnek, mellyel sok kellemetlenség és veszedelem alól bújtak ki. Ennek és városuk kedvező fekvésének köszönhetik, hogy míg más városok véres csaták színhelyei, ők békén gyarapodhatnak, legföllebb a Széchyekkel, a Garaiakkal, mint szomszéd birtokosokkal s különösen a kunokkal vannak sűrűbben kisebb-nagyobb galibák, pöreik. A szegedi embert már a középkorban is bizonyos helyi hazafiság vezeti. Politikai magatartásuk, nem makacs, könnyen meghajlanak németnek, töröknek aszerint, amelyik felülkerekedik, ha az városuk érdekében van.
Ilyen politikus magatartás és kedvező viszonyok közt lett nagy várossá, olyanná, hogy Bertrandon de la Broquier, ki 1433-ban utazott Magyarországon, azt írja naplójában: »Szeged egy nagy, nyílt, s egyetlen utcából álló város, mely nekem mintegy mérföldnyi hosszúnak látszott«. S amilyen nagy kiterjedésű volt a város, épp olyan arányban szélesíti határát, mely ma már 867 négyzetkilométerre terjed. A középkori szegedi polgár közönségesen földszintes, nagy téglakockákból épült házban lakik, végig gombos mellényt és ujjast visel durva aba posztóból, de a feleségét, lányát értékes szövetekben járatja, s fiai közül az egyik »iskolákat jár«. 1519-től kezdve majd minden évben találunk szegedi származású tanulókat a bécsi, krakkói és wittembergai egyetemi anyakönyvekben.
Ám az alacsony házak mellett ott emelkedtek az »Alsó Zyget« városrészben, a mai Alsó-városon, főúri paloták is, mint például a Szilágyi Lászlóé, melynek ablakából lőtte le Vid Sebestyén uram Iván szerb cárt, a »rettenetes fekete embert« 1527-ben; vagy a szegedi grófé, Sárszegi Istváné, melyet ezerötszáz aranyforinton zálogosított el 1511-ben krakkói és budai polgároknak. De a gazdag polgárok is úri módban éltek akkoriban. A régi kor épületei közül ma már csak a Mátyás által épített templom áll az Alsó-városon. E körül volt a piac. Előttünk áll úgy, amint volt. Ott ülnek a szegedi kofák kopogós sarkú cipőikben, tarka hosszú rokolyáikban; ponyva fedelű sátraik alatt, elejtett darvakkal és vadludakkal tele halmozott talyigák állanak gyümölcsös garabolyaik mellett. A halpiac külön van, följebb a Tisza mellett roppant halgarmadákkal. Háromezer halász foglalkozik a hálóval, s él meg belőle. Pedig a hal végtelen olcsó. Oláh Miklós esztergomi érsek följegyzése szerint »ezer darab rőfös hosszúságú harcsát vegyesen ponttyal egy magyar forinton lehetett venni«. Sőt némelykor annyi volt a hal Szegeden, hogy sertéseket hízlaltak vele.
A halat, mint kereskedelmi cikket, leginkább szárítva és besózva készítik ki. Ilyen alakban küldözgetik a nagyurakhoz ajándékba. Mert a szegedi magisztrátus, melyben hosszú századok alatt a Geges, Zayday, Szegény, Pálfi, Molnos, Harcsás, Zákány, Délczögh, Tsötörtök nevek szerepelnek, örökös deputációkban van kettesével, hármasával. Majd a királynak viszik az adót, a köteles dénárok mellett ajándékul sózott halat és remekbe varrt karmazsin csizmákat királynak, királynénak, királyfiaknak és a királykisasszonyoknak; majd a palatinus elé járulnak, kinek két perzsa szőnyeg jár a kun puszták legeltetési jogáért.
De a lakosság is váltig úton van. Iparosai: szűcsök, takácsok, szabók, kalaposok, vásznasok és szappanosok megrakott szekereken járták be áruikkal Pesten át egész Kassáig, Bártfáig az országot. A szerémi borokkal üzérkedő kereskedők még tovább terjedő piacot teremtenek magoknak. Hajókon, tutajokon bejárták a Tiszát, Marost és későbben a Dunát is, bort és fát szállítván a vizeken. E mellett roppant állattenyésztést űznek a lakosok a dús legelőkön, melyeknek szaporítása képezi a városatyák fő gondját. Jogcímeket keresnek, panaszokkal járnak, pöröket folytatnak egy-egy puszta vagy szállás megszerzéséért.
Kiváltságokat szereznek, kereskedelmük, iparuk nőttön-nő, vagyonosodnak s rokonságba lépnek az ország főuraival, a Hédervári, a szekcsői Herczeg, a Pákosi, a laki Thuz, a más nemzetségekkel, anélkül azonban, hogy emiatt kiveszne köztük ama polgárias és demokratikus szellem, mely a városnak sajátos jellege volt mindenkor. A jómódú lakosság például együtt érez a Dózsa György pórhadával; Dózsa itt gyűjti kereszteseit. S hogy itt erős gyökerei lehettek, mutatja a Szapolyai eljárása, aki kivégeztetvén Dózsát Temesvárott, Verancsics szavai szerint »fejét véteté neki és Szegeddé küldé ajándékon a szegedi főbírónak, kinek Pálfy Balázs vala neve«.
Kisebb szerencsétlenségek, mint minden várost, a mohácsi vész előtt is érték Szegedet. 1444-ben, Szent Domokos napján megrázkódék a föld, percekig tartó zúgás-morgással meghimbálta Szeged házait. Történt pedig ez ugyanaz nap, amikor a Szegeden időző Ulászló király a híres békeszegő oklevelet adta ki. És a rossz előjel nem is csalt ez egyszer.
De Szeged gyorsan kiheverte e csapásokat, s a Hunyadi-ház idejében újra fölvirágzott. Hunyadi János kormányzó, akinek törökverő seregében a szegediek kiváló számmal vettek részt, s még inkább fia, Mátyás király szabadalomleveleikben a városnak a török elleni harcokban, így Nándorfehérvárnál, Jajcánál, stb. tett nagy szolgálatai fölötti elismerésüknek adtak meleg kifejezést. Mátyás király kétszer tartott itt országgyűlést, és különös kegyeltjévé fogadta Szegedet, pazarul gazdagítva azt javakkal, mert – úgymond egyik oklevelében a bölcs király –»az országok dísze és ereje a városok gazdagságából és bőségéből áll«. A »nagy protektor« halála határkő Szeged történetében. A delelő ponton állt szerencséjének napja. Immár lefelé hajlik onnan. A tizenhét szegedi templom tornyában (mert tizenhetet mond a szájhagyomány) búsan szólhattak a harangok, melyeket a király temetése napján négy óra hosszáig húzatott a magisztrátus.
A két következő gyönge király alatt rohamosan lazult az állami rend; pedig iparnak, kereskedelemnek ez a melegágya. Hatalmas oligarchák támadtak, jogokat, törvényeket lábbal tapodók. Mátyás porzója még le sem pergett a szegedi adománylevelekről, s már kezdték azokat nem venni figyelembe. A város egyik kiváltságát a másik után szedték el a túlkapásaikban hivalkodó nagyurak. A hatalmaskodás és jogtalanság úgy szólván ragályos divattá lett. Dobzse László királynak, akiről azt írja a pápai követ, hogy csizmája sem volt, honnan lett volna ereje megzabolázni őket?… Dózsának jönnie kellett, s Mohács el nem maradhatott!
A mohácsi vésszel befejeződék a város fényes szerepe. Különben is nehéz idők következtek, kivált a városokra. Amelyek Szapolyaival tartottak, azokat Ferdinánd pusztította el, viszont Szapolyai a Ferdinánd hűségén levőket. Szeged ide-oda ingadozott több mint egy évtizedig. Szapolyaihoz szított, de azért Ferdinánd előtt is kellette magát. Szegedre (melyről az a rege élt, hogy itt volt Attila székhelye egykor) mindenik fél áhítozott, de a legjobban Szapolyai halála után a Budán székelő Mehmed pasa. Talán, mint Jászay történetírónk véli, az fúrta a fejét, hogy Ibrahim pasának, mikor a mohácsi csata után Szegedre elkalandozott, az ott talált számtalan juhnyájakból 50 ezer, Iszikender Cselebi defterdarnak pedig húsz ezer darab jutott, s alig várta, hogy ő is kivegye onnan a maga részét.
Szeged tudomást vett a pasa beütési szándékáról s látva, hogy az ellenállásra nem elég erős, a »város képében« elküldé a pasához Tsötörtök László, Zákány István, Somlyai Pál és Budai István uramékat meghódolni. Ezzel a város hosszú időkre török iga alá került.
Történetében még előfordulnak érdekes lapok: Tóth Mihály híres kalandja, melyet Tinódy Sebestyén megénekelt; II. Rákóczi Ferenc kurucai is megvillogtatták kardjaikat falainál, de az elnéptelenedett, elpusztult romváros sorsára mindez nem volt befolyással; viszonyai nem fordultak se jobbra, se balra. A török uralom óta lankasztó zsibbadás nehezedik a lakosságra, melynek sokat kell tűrnie a várban székelő töröktől. A kereskedelem egyes ágai pangásnak indulnak, mert a járó-kelő kereskedők útja nem bátorságos többé; s kinek is volna kedve vagyont szerezni, ha azt úgyis kiszipolyozza kénye-kedve szerint a hódító? A kereskedelmet hovatovább mind jobban kirekesztik kezükből a törzslakók, s a beköltözködő rácok veszik át.
A gazdagabb lakosok, kik fényét adták a régi Szegednek, elköltözködtek a felvidékre, s a város pusztulásnak indult. Egy közönséges nagy falu vált belőle. A főbíró, e hajdan méltóságos perszóna, ki mikor Szeged utcáin megjelent, elől-hátul két-két fölemelt pálcájú esküdt kísérte, mint a római consulokat a lictorok: most ott üldögélt a pasa udvarán és a parancsait leste. A lakosság önérzete is kihalt. Tökéletesen elveszté a város fejlődésének föltételei iránt ama finomabb érzéket, melyben századok óta kivált. S ezt vissza nem nyeri soká, Szegednek 1868-ki visszavétele s a törökök kitakarodása után sem. Az egykor hatalmas városi tanács egyszerű kupaktanáccsá lett s egészen e század elejéig nem bírta megállítani a várost a hanyatlás útján; adókat szed, rablókat üldöz, s az ügyes-bajosok napi dolgait igazítja; egyébre alig terjedhet ki a figyelme. S eközben még gyakori árvizek is pusztítják a szerencsétlen várost, mely apródonként minden privilégiumát elveszti úgy, hogy már a legprimitívebb szabadalmai is veszélyben forognak; mikor azzal a furganggal segít magán, hogy egy ócska 1200-ból való pecsétet halász ki a Tiszából, melyen az elmosódott címerből épek maradtak a »Sigillum Regiae… egediensis« szók, a Tiszát és a Marost ábrázoló két pólya, meg a sassá átváltozott pelikán, a jus gladii jelvényeivel. Ezzel a pecséttel, mint bizonyítékkal, jár-kél fűhöz-fához régi jogainak elismertetését szorgalmazva, s nem is egészen siker nélkül.
A város régi fénye, hatalma csak mint rege él. Nincs már palota sehol, a csinosabb kőház is nagy ritkaság. Szegedi diákok nem járnak többé külföldi egyetemekre; a boltok ablakaiban nem ragyognak többé kincsek és drágaságok. A csapások nagy sorozata teljesen lenyomta, eltompította őket. A város történetében ott sötétlik a katasztrófák minden neme. Mind a négy elem föllázadt ellene. A tűz elpusztította, a föld megrázkódott alatta, a levegő megmérgezte, az 1710 és 1738–40-ki dühöngő dögvész roppant megritkítá lakosait, de a legmakacsabb üldözője folyton a víz volt. Nem csoda, ha ereje meg-meglankadt. Tengődött s várta a szebb napokat szelíden, türelmesen, mint a címerében lévő bárány. Csak egy maradt meg e népben minden időkön keresztül, minden csapások dacára: a hangyaszorgalom és a szülötte föld rögeihez való ragaszkodás. Egyebekben folytonos a süllyedés, s egyre szűkebb a látkör, úgyhogy egészen meghódol az ama korban Európa nagy részében uralkodott babonás tévelygésnek, s még a múlt század elején is boszorkányokat vállalt és éget a magisztrátus, asszonyokat, kik Dromo ördöggel szerelmeteskednek, s pemetén, lapáton lovagolnak a Gellért hegyre gyűlésezni, s férfiakat, kik a tehenek tejét megrontják és a boszorkányok céhét vezetik.
De e tespedés is csak ideiglenes lehetett. A viszontagságok egész sorát el kellett előbb-utóbb simítania az anyaföldnek. Mert Szeged nagyon jó helyen fekszik. Egyik oldalról a dús legelőjű kun puszták környezik, másikról az ország búzás kamrája: a Bácska, de tőszomszédságában van Torontál is, híres fekete földjével. A török el nem vehetett, az elemi csapások sem pusztíthatták el annyit, hogy a jó anyaföld vissza nem pótolja. Saját határa is kitűnő, bár egy része homokos és imitt-amott szikes vizek borítják. A távolban mint óriási ezüst tallér megcsillan egy-egy tó. A véghetetlenül egyforma, szürke lapnak kellemesen vetnek véget a szatymazi kertek. Határáról egyébiránt fölösleges külön beszélni. Az alföldi nagyobb magyar városok külsőleg többé-kevésbé egyformák. Határaik hasonlítanak egymáshoz, mint az egyik rőf posztó a másikhoz. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, a beláthatatlan kalásztenger – mindenütt ugyanaz. Imitt-amott fölbukkan egy-egy magányos tanya, fehér házikó s kútgém. Ugyanolyan Szegednél, minő Kecskemétnél. A városok végein a szélmalmok s bent a városokban sok egymással közös vonás. Mindenik városnak van egy olyan dolga, amivel dicsekszik. Debrecen a kollégiumával, Szeged a Mátyás templomával. Van néhány hírre vergődött iparcikke vagy terménye: Szegeden a bicska, szappan, paprika, tarhonya, Kecskeméten az alma, barack, Debrecenben a pipa, kolbász, szalonna. És egy nagy embere is van minden városnak, amelyik mutassa, hogy ész dolgában mi telik; Debrecené Csokonai Vitéz Mihály, Kecskemété Katona József, Szegedé Dugonics András. Ehhez járul még, hogy az emberek is hasonlók nemcsak kinézés, de észjárás tekintetében is.
A szegedi ember, a férfi nemen levő, közönségesen zömök, alacsony, értelmes arccal, élénk szemekkel, hatalmas kifejlett koponyával, melyben van bizonyos tatár szögletesség. Kicifrázott, tempós beszédjükön, méltóságos járásukon meglátszik a keleti faj. Az asszonyok között itt tán kevesebb a magyaros szépség, mint távolabb Makón vagy Szentesen, aminek talán az az oka, hogy a faj itt éppen nem vegyül. De azért a szegedi férfi nép mégis nagy csoportokba verődik össze ősidőktől fönmaradt szokás szerint vasárnap dél tájban a templomok előtt, hogy szemlét tartson a kijövő hajadonok és menyecskék fölött, s gyönyörködve legelteti rajtok szemeit. Hanem hiszen van is rajtok elég nézni való; pompával, gazdagon öltözködnek. Száz ráncú virágos selyem szoknya suhog a többi tizenkettő fölött. Mert tizenhárom szoknyából áll egy rangos menyecske öltözéke; a hajadoné kilencből, mivelhogy annak vékonyabbnak illik lenni; a derék drága, negyven-ötven forintos nagy selyemkendővel van átkötve, melynek két, rojtos vége egész a bokáig csügg le. A menyecskék kurta, többnyire egyszínű selyem ujjast viselnek, melynek kacabáj vagy a szabás változatai szerint leves a neve. E népviseletben nincs semmi magyar motívum, sem a színekben, sem a formában; a szoknya túlságosan hosszú és csak a bokától kezdve engedi láttatni a fehér harisnyát a lábszáron, de az igaz, hogy egészen végig, még a sarkat is, mert a lábnak csak a hegye van benne a hátul nyitott, fehér falu, aranycsipkés papucsban, amelyben csak a szegedi nő tud olyan ügyesen járni, hogy le nem csúszik a lábáról, ha fut, sőt ha táncraperdül is.
A férfiak viselete magyaros. A főképp földet mívelő alsóvárosié: sötétkék ujjas, egy sor ezüst gombú mellény, csizmába húzott nadrág és kerek kalap. A felső-városiaké változatos, amint foglalkozásuk változatos. A »super« (hajóács) barna színű kurta ujjasa, lefelé hajló gallérral s a csizmaszárra lehúzott pantallóval, váltakozik a »fisér« (nagy halász) zsinóros viseletével és a molnárnak szinte fehérben játszó világoskék mandlijával.
Mint a legtöbb síkon lakó népnél, itt is kevesebb a poézis, mint a hegyek között. Még a szerelemben is kevesebb a lendület. Dalaik nem csengnek olyan mélabúsan, fájón, epedő rezgéssel; vagy a virágos jókedv, a heje–huja színes buborékjai, vagy a szilaj érzés kifakadásai.
A szegedi legény rendesen olyan jövendőbelit keres – ha felső-városi, akkor a Felső-városon (mert nem szívesen mennek más városrészbe menyasszonyért) –, aki vagyonilag hozzá való; vagy ha nem, akkor olyan erőset, aki játszva emeli föl a zsákot, akiből munkás, jó gazdasszonyt remélhet; így gondolkodik a »gügyű« is, aki összeboronálja a házasságokat. A kiszemelt leány, ha elfogadja a széptevést, mely a szombat esti beszélgetésekből áll, egészen a legény hatalmába jut. Vasárnap délután tánc van az újszegedi népkertben, de csak a legény engedelmével táncolhat ott mással, s jaj annak, aki tánc közben, mikor a párok külön válva járják a frisset, elkapja: életre, halálra szóló verekedés támadhat abból.
A népkert egyetlen kirándulási helye a hetvenezer léleknek. Ott találkozik vasárnaponként az egyes városrészek népe: Palánk ragyogó úri lakossága, a Felső-város hetyke délceg ifjai, az Alsó-város ősi famíliái, a Rókus-város kackiás menyecskéi. Itt mulat együtt úr és földmívelő, szegény és gazdag. Más hely, hol az izzó nyári napokon egy kis árnyékhoz jutnának, alig van.
A Makkos erdő, a másik kiránduló hely, elpusztult az 1879-diki árvízben, s ma már magánosok szántóföldje. Szatymaz pedig, hol szőlős kertjeik és gyümölcsöseik vannak, messze van a várostól. Itt terem a jóízű könnyű karcos, az úgynevezett buckai, mely a szegedi nép konyhájának kiegészítő része.
Pedig a szegedi konyha olyan, hogy hálátlanság lenne mellette könnyedén átsiklani. Egész sor különlegessége van. A világhírű halpaprikás, melyet a bennszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem un, melyet itt oly kitűnően tudnak elkészíteni a halbeli nagy bőségben, vegyesen aprítva a bográcsba különböző halfajokat s melyhez öreg, még latin oskolákat járt halászok deákul mormogják a receptet: »habeat colorem, odorem et saporem«. A káposztának is (alföldi néven a töltött káposzta: szárma) itt tudják legjobban megadni a módját. »egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék«. Hát a fölséges tarhonya, a finom almáspite, az omlós csőröge, a »hosszú« lére eresztett, csipetkés csirkepaprikás, melynek titka a szegedi paprika csodálatos ízében van!
A szegedi polgár ügyes gazda és kitűnő munkás. Földjét még a hírhedt bolgár kertésznél is jobban míveli. Egy hold paprika-földből néhány száz forintot húz ki évenkint. A paprikatermesztés évi jövedelmét félmillióra becsülik. Takarékosságukra jellemző adat, hogy pusztán az alsó-városi népnek (mely a város ősnépe és sok apró vonásban elüt a felső-várositól) másfél-két millió forintnyi betéte van a »szeged-csongrádi takarékpénztár«ban. Ehhez csak akkor nyúlnak, ha valahol eladó föld akad. A roppant határ is kevés már nekik; gyorsan terjeszkednek kifelé a kun pusztákra. Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tetszik. (»Elpusztul az a ház – tartja egy közmondásuk –, melynek pávája és jegenyefája van.«) De azért jól él, vasárnap télen színházba viszi a családját, ahol nem ritkán parasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral vagy a komával egy kis borozgatásnak ered, fordulván ilyenkor elméjével a torony alá, ti. a közügyekre, melyeket a tornyos városházán intéz a magisztrátus. A közügyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szövevényes gazdasági ügyei mindenkinek a száján vannak, mert roppant fekvőségeit részint házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztviselőjét azzal az indoklással választá meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy »lehetetlen elcsapni, mert csak őkelme tudja, mink van«.
A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyílt, de egészen nagylelkű. Jó szívű, igazságos. Szívós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar cívisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan, szelídített alakban lépnek föl. Demokráciája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált cafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a címerére kevély nemes átidomul köztük polgári gondolkodásúvá. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok néhány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vetették föl magokat. Míg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Évenként négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiba többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanulják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják.
A szegedi nyelvjárás általában az alföldivel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja; a szóvégi ű, ú helyett sok szóban e, a hallható: keserű helyett kesere, savanyú helyett savanya.
A vidékbeli magyarságnál ahány falu, annyiféle árnyalatú a nyelvjárás, de minden lényeges különbség nélkül. Másképp beszél Makó, másképp Dorozsma, másképp Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi furfangnak a nyelv járási különbségre épített remeke.
A hajdani hajóhídon ugyanis mindenkinek vámot kellett fizetnie a városi statutum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömérdek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való s vám nem sok folyt be a város ládájába. Váltig töprenkedett rajta a magisztrátus, miképp lehetne e visszaélésnek gátat vetni. S amin se szigorúság, se ellenőrzés, se statutum nem tudott segíteni hosszú évekig, azt sikeresen eligazította egy furfangos ötlet. Nem azt kell immár megkérdezni a vámszedőnek a hídon menőtől, mind eddig, hogy hová való, hanem az lett ezentúl a hivatalos kérdés: »Mivel eszik kenteknél a levest?« »Kalánnal« – felelte a Makó-vidéki, »kanoávâ« – mondá a dorozsmai, mire rájok zúdítá a szentenciát a vámszedő: »Fizetik kendtek a vámot, punktum; mert a szegedi ember kanállal eszi a levest«.
Az élelmes ötletek sok hasznot hajtottak Szegednek; átvitte ezeket kereskedelmébe is a nép, s ezen a téren mindig elől járt az Alföld. »Soc gazdag aros nep giöle az varasban.« Vásárai híresek voltak, kisipara uralkodott, egyes apró iparcikkei, paprikája, szappana, tarhonyája az egész országban nevezetesek lettek, sőt a külföldre is utat vertek maguknak. De ez csak a kenyeret adta a szegedieknek, a kalácsot a halászat, a hajózás és a fakereskedés szerezte: Szeged jólétének három főforrása, melyekhez negyedikül szegődött a vasút, amikor a gazdag országrész termékei mind erre mentek keresztül. A külterületen a mostani huszonkét kapitányságban hatalmas marhatenyésztés vált emeltyűjévé a földmíveléssel foglalkozók jólétének, kiknek magyarsága közmondásos volt.
Csodálatos, hogy dacára az élelmességnek és kereskedelmi szellemnek, mely Szeged őslakosságát jellemezte, a kereskedés egyes ágazatait mégis kiadta a kezéből az 1687-ben beözönlő szerbeknek, akik a város palánkjai közt települtek meg.
A Palánk városrész volt a vegyes származású elemek fészke; német iparosok, görög boltosok is forrták ki magukat magyarokká, lassan-lassan fölvevén a szegedi cívis tipikus tulajdonait.
Reggelenként ősidők óta a városház előtti térre gyűl össze a férfilakosságnak az a része, amely ad és vesz. Több száz ember zsibong ott, superek, fisérek és kereskedők. Nagy csoportba verődve, csöndes pipaszó mellett, pusztán dangubázni látszanak, mert zaj, kiabálás nincs a börzéken, de voltaképpen erősen folyik az üzlet. Nagy János uram gabonára csinál kötést Kis István urammal, Kis István ezer darab lécet rendel a jelen levő Szabó Ferencnél, akinek viszont száz kubikusra van szüksége, azok előállítására nézve egyezkedik Kovács Pál urammal. S amennyi fajtája van a kereskedelmi ügyeknek, azt mind itt intézik el egy óra alatt, míg a »kaszinózás« tart. A szegedi paraszt-börze régibb talán az igazi börzéknél, csakhogy a magyar temperamentumhoz van szabva.
Az üzleti szellem kinövései, a csalás és szédelgés, itt soha se vertek gyökeret; még ma is emberségre kérnek kölcsön pénzt a nép fiai, s az adott szó a kötelezvény. Erkölcseiben megbízható a szegedi nép s lelkületében a jóra hajlik. Egész véletlenség, hogy a világhírű haramia, Rózsa Sándor, ide való. A rabló-romantikának e túlságosan megaranyozott hőse itt és a környéken űzte hajmeresztő csínyeit s lázító rémtetteit; később azután itt szenvedte büntetését egyik tömlöcében a várnak, melyről az a jóslat élt századokon át, hogy fog még abban király lakni… Íme, lakott is benne a betyárok királya!
A nemzeti ébredés, a reform eszmék a negyvenes években Szegedet is átmelegítették.
Szeged másodszori emelkedését jelzi ez időpont azon silány helyzetből, melybe a török hódoltság s az utána következő megdermedés juttatta. Nem virágzott ott már más, csak tavaszonkint a rakoncátlan Tisza folyam, mikor az egynapi életű kérész-rajok özöne ring, úszkál, csapkod a hullámain. A kultúrának elmosódott a nyoma. A várost is csak a beláthatatlan területen fekvő házikók jelzik (több mint fele bogárhátú). Csinosabb épület ritkaság; a Kárász-ház és a város széképülete képezik a város büszkeségét, de egy-egy szebb falusi kastély mértékét ezek is alig ütik meg. Bent a házakban néhány almáriom tetején tán ott lehetne találni Dugonics András munkáit, vagy a Vedresét, akik a város szülöttei. A festészetet az odavaló kontár festők mázolásaiból ismerik. A műtárgyakból egy Mátyás király által ajándékozott palástot mutogatnak az alsó-városi templomban, melyet hatvanezer-tallérra becsültek. Legföllebb még a város határában, az Öthalmon talált értékes régiségek hányódnak imitt-amott a fiókokban.
A pesti egyetemről hazaérkező ifjak terjesztették az új eszméket, az 1843-iki országgyűlés szabadelvű légáramát, Széchenyi István reformterveit. Ezek hatása alatt ébred a város öntudatra s lázas tevékenységgel lát századok mulasztásainak pótlásához. Csodálatos gyorsasággal indul a város fejlődésnek: kaszinók, egyletek alakulnak, kórház épül, az elhanyagolt közoktatásügyet fölkarolják, a nemzeti szellem friss lehelete átjárja az idegeket, az idegen eredetű polgárok magyar neveket vesznek fel s az új légáramlatban vígabban csattog a pöröly, jobban fog a véső, még tán a hálóba is nagyobb harcsa akad.
Az 1848/9-i viharok már úgy találják Szegedet, mint az Alföldnek legelevenebb városát. A nemzeti harcban oly tevékeny részt vesz, mint a Dózsa-lázadás óta egyszer sem. Látszik, hogy fölhevíteni csak a liberális, egyenlőségi eszmék tudják. Új-Szegednél, Szent-Tamásnál derekasan viselik magokat a szegedi fiúk. S a város összes népe, mely meglehetősen langyos és ingadozó maradt Bocskay, Bethlen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc alatt, teljes odaadással áll a hol diadalmas, hol megtépett, elhanyatló forradalmi zászlók alatt egész addig, míg a szőregi csatában az utolsó honvéd puskalövése is elhangzik.
Az 50-es években, az elnyomatás alatt bár lassabban, de azután az alkotmányos fordulattal kedvező szélben megdagadt vitorlákkal sebesen halad a város, mindinkább kezdi fölvenni egy jelentékeny kereskedelmi pont jellemvonásait s a nyugati városok csillámló külalakját, régi jóhírű gimnáziuma mellé fölépíti derék reáliskoláját, ipara, kereskedelme tágul, s fölveszi magába a mai követelményeket; künn a tanyákon fákat ültetnek, talajt javítanak, népiskolákat emelnek, benn pedig takarékpénztárak, bankok keletkeznek, a házak födele fölé kevélyen nyúlik föl egypár gyár kéménye, hajói serényen szelik a Tiszát, pedig erejének több mint felét olyan dolgokra kell fordítania, aminőktől a legtöbb város mentve van. Szeged örökös háborút visel.
A szelíd folyású Tisza, mely bőkezűen árasztja áldásait reá, tavaszkor, midőn a hóolvadás kezdődik a hegyeken, gyakorta áll meg zúgva, háborogva kapuinál. Ez ellen kell védekeznie örökké. A töltések, gátak nagy összegeket és sok embererőt emésztenek el a műveltségbeli haladás elől. A lakosságnak jelentékeny része a földmunkára szánja és képezi magát. Ezek a kubikusok. A Tisza ellen szervezett hadsereg, melynek nagy gyakorlata van a gátak építésében, a víz megfogásában, ti. a támadt réseknek zsákokkal való betömésében. S dacára a sok elvont erőnek, Szeged mégis a nagy városok közé küzdötte föl magát, melynek fényes jövőt jósolnak, noha él a legenda a népajkon, hogy régi nagyságát akkor éri el a város, ha az ősapák visszajönnek. – Ím megtörtént ez a lehetetlenség is.
1879. március 12-ével a Tisza árja betört s elsöpré, romba dönté az országnak népességre nézve második városát. A szürke, piszkos ár, mely a város nyugati oldaláról ömlött be, gyorsan betölté a mélyedéseket és fölhágott a magaslatokra is. Elnyelte az apró házakat, csak imitt-amott látszott ki a vízből a fedél egy része, vagy a kürtő, néhol az sem. Az emeletes épületeknek a legfelsőbb ablakait nyaldosta az ár. Az egyik templomnak csak a tornya látszott. E zivataros éjszakán, melynek szomorú története egész Európa szívén végig rezgett, kigyúlt egy helyütt a város s a rémes láng bevilágítá a megdöbbentő katasztrófát, a diadalmas elem borzasztón fönséges bevonulását; pernyék röpködtek az üvöltő szélben, úsztak a dagadozó habokon s elboríták a csónakokat, melyeken a menekülők eveztek. Félpercenként tompa cuppanás, reccsenés jelezte közelebb-távolabb egy-egy épület összeomlását. S ugyanekkor, midőn több mint száz élet veszett el, a víz fölszaggatta a felsővárosi temetőben a sírokat és a kitépett koporsókban az ősök hazaúsztak egykori portáikra.
Mindössze néhány száz lépésnyi tér maradt szárazon, az »Iskola utca« egy szöglete. A legsajátságosabb képet nyújtotta a szomorú város, melynek voltak halottjai, de temetője nem. A halottakat Szőregen temették el. Az újszülötteket a vasúti kocsiban keresztelték, mely e feliratot viselte: »lelkészi hivatal«. A közlekedés csónakokon történt. Csak néhol állt egy kőház. Közbül csak a zsindelyes födelek guggoltak a hullámokon hosszú sorban. A házföldeken ott ült a macska, az egyetlen házőrző, a legszívósabb állat. Az özönvízben különféle házi eszközök úsztak, bölcső, szekrény, szekér, egész torlaszokká gyűlve némely kőfalnál. A csolnakok serényen szállították a menekülőket, akik közül némelyek egy egész éjszakát fákra felkapaszkodva töltöttek. A mentés munkája napokig folyt, borzalmat keltő részletekben gazdagon. Később deszka-járdákat kezdtek verni a megmaradt házak falaihoz. Az elmenekült polgárok visszaszállingóztak apródonként, s a szárazföldön s »Hungária« vendégfogadóban tartották az első közgyűlést, tanácskozván tanácstalanul, mitévők legyenek, lesz-e még itt valaha élet vagy nem lesz többé? Az ősrégi város első gyűlése egy füstös kártyaszobában folyt le. Valóban a város sorsa is úgyszólván egy kártyán függött. De ez a kártya, hogy egy banális kifejezéssel éljünk, jó szerencse, éppen a király volt. Ferenc József őfelsége elérzékenyülve a roppant csapás által, sietve ott termett a »hajléktalan« városban, csónakon evezett be a düledék falak közé, csónakon jöttek eléje a küldöttségek, csónakról üdvözölte a pompa nélküli bevonulásnál a város szónoka. Ez alkalommal mondá a nemes szívű király megindulástól remegő hangon az emlékezetes megnyugtató szavakat: »Szeged szebb lesz, mint volt«.
E szavak reményt öntöttek a csüggedő lakosokba s szerencsétlenségük megnyitá mindenfelé a nagylelkűség zsilipjeit. Magánosok és testületek, idegen országok, népek özönlöttek adományaikkal, az országgyűlés jelentékeny összeget szavazott meg a város újjáteremtésére. A közvélemény az államhatalom által kívánta látni manifesztálva, hogy mikor egy erős nemzeti érzésű város rászorul a nemzetre, a nemzet ott meg is jelenik segítő kezével.
Ez összeforrt királyi és nemzeti akarat megtestesítésével bízta meg a Felség Tisza Lajost, mint teljhatalmú királyi biztost, ki még ez év nyarán megkezdé föladatát tizenkét tanácsosával és hivatalnoki személyzetével.
Államférfiúi látókör és vas erély kellett e kényes és szokatlan műnél; két út állt a királyi biztos előtt: vagy a nemzet által nyújtott erőt egyszerűen a lakosok anyagi erejének nevelésére fordítani s úgy hagyni őket – vagy pedig a lakosok megmaradt erejét is egyesítve az államéval, megalkotni tervszerűen ama nagyszerű új várost, amelynek ragyogó képe elbűvölően tárul elénk ma a Tisza-parton.
A körutak rendszerében épült. Három gyűrű egymásba rakva. Az első a paloták gyűrűje, ebben van belefoglalva a régi Palánk a kereskedelmileg élénk »Iskola utcával« (egy darabka a régi Szegedből), a Dugonics tér a szép reáliskolával, ahol Somogyi kanonok nagyszerű ajándéka, az 50 ezer kötetből álló gazdag közkönyvtár van elhelyezve. Itt áll Dugonics András szép szobra is. Ebbe a gyűrűbe esnek bele a kényelmes fogadók, itt van a Klauzál tér fényes kirakataival, az üzleti élet zsivalyával, innen nyílik (kiskockából nagykocka) a Széchenyi tér gyönyörű palotáival, apró parkjaival, itt áll a régi mintára kiépített városház, a phönix madárt láttatva homlokzatán. A hajdani vár helyén (melyet a király a városnak ajándékozott) pompás kétemeletes házak emelkednek tornyokkal, kupolákkal, köztük a törvényszéki palota, az állandó színház, melynek nemes homlokzata méltóságosan tükröződik vissza a Tisza rezgő tükrében. Kissé odább a hatalmas, bár karcsú vas híd hajlik át könnyedén a folyó fölött. A híd újszegedi végétől igazán tündéri látványt nyújt a város e pontja, mely előtt hímes szőnyeg gyanánt terül el a kies Stefánia sétatér elmésen kigondolt kioszkjával, amibe a régi várból beleépítettek dekorációnak egy vasrostélyos alakú cellát.
A második gyűrű a kisebb házakat övezi, de ezek is szépek, emeletesek, az iskolák, középületek pedig palotaszerűek. A sugárutakon már földszintes házak is vannak, de előkerttel kellett épülniök. Érdekesek a város kijjebb eső részeiben a szegedi motívumok után épült egyforma népies házikók, célszerűen módosulva, megcsinosodva; két-két zöldzsalus ablak néz az utcára, muskátli az ablakban vagy rozmaring, kis oszlopos tornác nyúlik a ház mellett, paprika füzérekkel végig aggatva. A tűzfal lyukán lóg le a piros kukoricacső. A »kiskapu« és a »napsugáros tetőhomlokzat« természetesen elmaradhatatlan.
A harmadik gyűrű Szeged hatalmas védművei: a gátak, körtöltések. E Molochok! Sok pénzt megettek és még ezentúl is sokat esznek meg. De más irányban is megtörtént minden lehető, minden eshetőség ellen. A Tisza-partot kiépítették, az alantabb fekvő pontokon feltöltötték a talajt úgy, hogy hasonló árvíz ma már korántsem jelentene hasonló szerencsétlenséget.
1883 őszén, midőn másodízben is lent járt a király, már egy rész várost talált a romok helyén, sokkal, de sokkal szebbet, mint aminő valaha volt, szebbet, mint aminőnek regényes eszű történetírók képzelték Zsigmond idejében. Három álló napig tartá itt udvarát a király úgy, mint valaha Hollós Mátyás. Ide jött környezetével, udvartartásával s fényes ünnepélyek közt folyt le e három örömnap. A daliás középkor gazdag színezetű képe csillámlott itt föl. Díszruhás főurak festői csoportjai, fogatjai voltak láthatók. A szegedi polgárok díszmagyarban, kardosan, panyókásan jártak-keltek az utcákon. A mulató király jutalmakat, rendjeleket, nemességet osztogatott; maga a város újjáalkotója a Szegedi gróf címet kapta, melyet négyszáz évvel az előtt Sárszegi István viselt utoljára.
Később, a királyi bizottság távoztával, midőn a városi élet rendes köznapi medrébe visszatért, mutatkozni kezdett némi lankadtság, mely szükségképpen követi a nagyobb erőfeszítéseket; de az csak évekre, legfeljebb egy nemzedékre terjedhet; s a kimerülés jelei, melyek az egyes lakosok anyagi elhanyatlásában mutatkoznak, jó részben onnan eredtek, hogy a város palotáival aránylag, egy rántással, Szeged társadalmi, szellemi színvonalát is emelte az újjáalkotás. S ez volt a derekas működés nehezebb és dicséretre méltóbb része. Nemesebb, finomabb erkölcsök rügyeztek föl, gyorsan emelkedik a nép szellemben és szokásaiban, s ez egyre szembetűnőbb nemcsak nagy városokban, de kicsiségekben is. Még látható a külvárosi paloták tükrös ablakán imitt-amott, hogy a verőfény ellen a Nagy Mihályné vagy Kis Péterné asszonyom viseltes köténye van odaakasztva, de már napról napra ritkábban; a viseltes kötények eltűnnek az ablakokról s helyüket csipkés függönyök veszik át…
De egyébként egyes lakosok anyagi elhanyatlása miatt nincs ok aggódni a város jövője fölött. A város maga, melynek 1842-ben 87 ezer forint jövedelme s ugyanannyi kiadása volt, ma egy millió és százezer forint költségvetéssel dolgozik.
Feltűnő gyarapodás előidézője éppen az újjáalkotás és a mezőgazdaság emelkedése. Az alsó tanyák szépen díszlő gyümölcsösei, gazdag lóherései és szántóföldjei valóságos Szahara voltak negyven évvel ezelőtt. A futóhomok-területek nagy részét csak a délibáb használta, hogy játsszék rajtok. E földek, melyek alig jövedelmeztek a városnak 1853-ban két forintot, ma átlag 8 forintjával vannak bérbe adva. E kis adat is alkalmas megvilágítani a fejlődés hosszú sikeres útját, melyet a halászok híres városa megfutott, magától is lépegetve, szárnyakon is vitetve.
