NEGYEDIK NAP
NEGYEDIK NAP
Az első szónok Jónás Ödön volt. A Ház legsoványabb mamelukja, aki a húsosfazekak mellett is csak ennyire vitte. Olyan sovány, mint egy igazi tudós, de olyan praktikus és óvatos, mint egy igazi filiszter. Ügyes, józan beszédet tartott ellenzéki szószban. Aggodalmakról beszélt, de azokat legott lenyomta, mint az öndoktor, aki a saját hátából önmaga dömöcköli ki a csömört.
Fejérváry báró nyomban utána iramlott, s Thaly összecsavarodó hajcsigáktól körülvett ráncos, alacsony homloka kiderült, mert Fejérváryt senki sem élvezi annyira, mint Thaly és Thalyt senki annyira, mint Fejérváry. Ez a két ember úgy illik össze, mint a borotva és a köszörűkő. Mikor Fejérváry beszél, akkor Thaly a köszörűkő, ha Thaly beszél, akkor Fejérváry az. A Ház csak azon veszi észre néha magát, hogy eleresztve a vita kantárját, együtt diskurálnak több-kevésbé elmés dialógokban.
Az ellenzék ma gyér számmal jelent meg, tehát nem voltak »jelenetek«. Úgy látszik, vidéki tüntetőknek mentek szét az igaz hazafiak. Vagy az is meglehet, hogy csak bizonyos kalendáriumi napokon fejtenek ki politikai erőt, mint a II. Rákóczi Ferenc őfelsége seregei, akik a kassai naptárhoz igazodtak, s ha meglátták ott a »C. V.« betűt, ami azt jelentette, »Curutz Vincit« megütközének, míg ellenben – ahogy azt Thaly leírja – az »S. S.« betűknél (Superat Soldat) csöndesen húzódtak meg az erdőségekben.
Ma ilyen szélcsöndes nap volt megint. A Ház korifeusai künn őgyelegtek a folyosón. Az öreg Pulszky Ferenc átjött a Múzeumból és adomázott. Maga a miniszterelnök is ott üldögélt egy sarokban, s vígan, jókedvűen beszélt el régi emlékeket, csak a ki- s bejáróktól értesülve egy-egy mozzanatról az ülésteremből.
A folyosó valóban élénk képet nyújtott; egypár főispán ott járt-kelt képviselőiktől környezve a büfé tájékán, köztük az »Alföld Kubiczája«, Hertelendy is; Károlyi Gábor gondterhelten sétált a könyvesszekrények magányos keresztútján, feje főtt, mint egy Edisoné: hogy mit kellene kitalálni. Valaki a »kri-krit« ajánlotta neki. (Az csakugyan nem rossz gondolat.)
Benn a büfében ellenzéki jogászférfiak Horvát Boldizsárt dicsérgették:
– Ha a derék öreg még nehány évig megmarad miniszternek, az elejtett zsebkendőt sem lehetett volna fölemelni a földről két ügyvéd és egy bíró közbenjötte nélkül.
Fejérváry után báró Prónay Dezső állott fel. A szélsőbali Herbert, aki nem egy pozíciót, hanem kétmillió lutheránus lelket örökölt az apjától. Haviár Dani szeme örömében úszott, Veres József arca a gyönyörtől ragyogott, Ivánka Imre marcona vonásai kisimultak, Péchy Tamás ájtatosan függeszté szemeit a szólóra. »Csönd, csönd«, kiáltá Hoitsy, mint az elölfutó fejedelmi herold, aki az utat tisztítja. Az öreg Pulszky egy csodálatos ösztöntől vezéreltetve, mint a Bethlehembe utazó három királyok, bekukkant a karzatra. »Halljuk, halljuk«, rivalgták Győry és a Justhok. »Pszt!« – szisszent közbe Beniczky Árpád és Matuska Péter. »Helyre, helyre!« – zajongott Kubinyi György: »Hallgassátok őtet, kérlek alássan.«
Prónay Dezső incifinci vézna ember, nagy fekete hajerdővel, halovány sápadt arcából csak két fekete szeme világít, mint két mécs. Politikai egyéniségnek rokonszenves. Elvek embere. Vékony nyaka dacos nyak. Sokat tanult, sokat tud, de ma nem volt szerencsés napja. Némely megállható argumentum mellett mondott egypár elcsavart naivságot is, kivált ahol a bírói vizsgát párhuzamba hozta a tiszti vizsgával, a fölségjogok fejtegetésénél.
Utána Kazy János, ismét kormánypárti szónok következik. Kazy arról nevezetes, hogy neki van a Házban a legszebb lába: (Nem érdektelen megjegyzés ez most, mikor a Házban nagyobb szerepet kezdenek játszani a lábak, mint a fejek.) Kazy Jánosnak tehát gyönyörű keskeny lába van, következésképp igen szép cipői is, és soha senkinek sem jutott eszébe, aki Kazy Jánossal megismerkedett, azt kérdezni, hogy »min dolgozik«, hanem hogy »hol dolgoztat?« Azt sem tudakolják: »honnan jön és hova megy?« Úgy néz ki, mint aki a kaszinóból jön és megint mindjárt a kaszinóba fog menni.
Mai beszédjével azonban megmutatta, hogy van iránya, tudja, hova megy és mit akar. Ügyes, okos; higgadtan szólott, erős liberális és demokratikus színezettel. Az ellenzék is rokonszenves figyelemmel hallgatta, pártja pedig sűrűn fakadt ki tetszésnyilatkozatokra.
Az idő már egy óra felé járt, mindőn Thaly vette át a szót, s majdnem egy óra hosszáig csevegett mindenféléről. Mint a csóka, aki szereti a fényeset, összehordott mindenféle tarkabarkaságot, öreg közmondást, ócska adomát, élményeket, kalandokat, elavult epigrammokat és epitáfiumokat, saját és a mások ötleteit (ezek az utóbbiak voltak a jobbak), s amíg beszélt, szerető szemekkel sandított Fejérváryra: ha vajon jól mulat-e őexcellenciája?
Némelykor maga is elmosolyodott, vastag bajusza alól, majd fesztelen melankóliával turkált kezével bozontos haja között, máskor haragosan rázta meg magát, egy-egy dühös slágvortnál s az óraláncára aggatott Rákóczi-garasok és tallérok vészjóslón csörögtek közbe.
De hát azért senkinek sem esett semmi baja. Sem Fejérvárynak, sem a 25. paragrafusnak, sem őneki magának.
