A T. HÁZBÓL [nov. 7. ]
A T. HÁZBÓL [nov. 7. ]
Irányi ma nagyon sok hasznot hajtott – a vasutaknak. Mintegy varázsütésre összesereglett az egész Ház. Ember ember hátán ült a képviselői padokban. Rég látott nyájas alakok tűntek fel a láthatáron. Ott volt Szunyogh Szabolcs, ott voltak Háromszék bennszülött követei a keleti határszélről, a nyugati vármegyék szintén berukkoltak. Ott mosolygott Fest Lajos, aki azzal lett híres emberré, hogy fiatal ügyvéd korában nem bírván Andrássy Gyula elé jutni egy sürgős ügyben, mert »őexcellenciája nem fogad«, sebes ésszel odaírta a látogató jegyére: »Fest Lajos nem keres hivatalt.« A miniszter észrevevén a különös aláírást, azonnal fogadta.
Úgy látszik, még ma sem keres hivatalt, mert különben nem merne mosolyogni, mikor a miniszter vád alatt van. Igaz, hogy a többi mamelukok is vidámak. Kubinyi György, akit ritka ember ismer délelőttről, a habarékpadokba Fejérváry mögé húzódik, s gonosz tréfákat sugdos a miniszternek.
– Nemsokára te is földim leszel, kegyelmes úr.
– Én? Neked? Hisz engem már megtettek osztráknak, hogy lehessek most megint egyszerre tót?
– Ípen avégett. Jutsz majd oda mihozzánk az Illavára.
Csak most érti el az incselkedést a miniszter, és ő is elmosolyodék. S most a figyelem központja. Száz meg száz tekintet siklik el deli alakján a zsúfolt karzatról. Női szemek gyöngéd tekintete. »Oh, de kár ezt a szép, kedves embert bosszantani«; ellenzéki Haluska Jánosok mogorva, szúró nézése: »Olajba kéne főzetni a honárulót.«
A Ház túlsó oldalán ülnek a vádlók. Ezek is szép számmal jöttek össze. Szentkirályi Albert itt toppant Vácról, Horváth Ádám Kecskemétről, Majthényi István Versegről, Pázmándy Dénes Európából. Károlyi Gábor vékony, nagy termete zordonan magaslik ki Komjáthy mögül. A hegy legtetején Polónyi fészkel. Csatár is előjött a vérszagra. Udvary Ferencnek a csizmadia bajusza fölfelé van kunkorodva, Ugron felgyűrte a kabátja ujját, Uray szemei vérben úsznak, csak Thalyn látszik egy kis levertség, valami szánakozó mélaság-féle:
»Kivel évelődöm én ezután?« (Nem is csoda, nagyon össze voltak már szokva.)
A folyosó néptelen, mindenki bent tartózkodik. Mert hát nem is mindennapi gyönyörűség minisztert látni vád alatt! Csak az a kár, hogy nem ceremóniákkal történik. Ott hagyják ülve a bíboros ragyogó székében. Hadd állna ahelyett a Ház mediumán vasban...
Egy kis ellenzéki fantáziával gyönyörűen ki lehet az ilyeket színezni.
Féltizenegyre kezdődött a szcéna, felállván serege éléről Irányi, mélységes nyomasztó csöndben. A hajából arcára csinált lemes ma még gondosabb és tökéletesebb volt, mint máskor, alakja még meredtebb és ünnepélyesebb, szeme, mielőtt szólni kezdett, átsuhant táborán, s egy rejtett tekintet azt látszott mondani a szelíden ott gunnyaszkodó Helfynek:
– Most már rálicitáltam a Polónyiékra. Látod Náci, ilyen az ügyes vezér. Ha a tábor nem megy utána, akkor ő cihelődik fel a tábor után.
Irányi beszédjéről kevés mondanivalónk van. Az öregúr olyan, mint a szobafestő; patronokkal dolgozik. A megszokott mustrák egyikét vette fel ez alkalomra. A mamelukok vígan hallgatták, Almásy Géza, a »wip« is unatkozva ásítozott, ami azt jelenti parlamenti virágnyelven: »rettentő sokan« vagyunk, csak László Mihály volt elkeseredve, s majdnem könnyek peregtek a szemeiből: »Szegény miniszter, szegény jó miniszter.« Mert László Mihálynak az alaptermészete az, hogy mindig meg legyen ijedve.
Az elnök maga kedélyesen játszadozott a csengettyűvel, biztató pillantásokat vetve koronkint Roszner Ervinre, aki némi szorongató aggodalmat érzett és az természetes is. Nem szeretné, hogy az elnök valamelyes gyöngeséget tanúsítson az ő jegyzősége alatt.
Irányi beszéde teremrázó éljent csiholt ki az ellenzéki ajkakról, mire vérszemet kapott a karzat is, s mint az orgona különböző sípjain, vékonyan és vastagon zendült meg felülről a helyeslés moraja, a tombolás és a tapsvihar az elnök feje feletti karzaton.
Madarász József, a Ház peleskei nótáriusa, ravaszul pislogott hupikék szemével:
– Ninini, a tavalyi karzat!
A karzat csakugyan a tavalyi volt – de az elnök nem; most erélyesen pattant fel.
– Rögtön, de rögtön kiüríttetem a karzatot, tiszteljék a törvényt!
Percekig tartó zaj támadt. Egy hang a szélsőbalról közbe zúdult.
– A miniszterek nem tisztelik?
A karzat lecsillapodott lassankint, de az ellenzék a Bábel tornyát látszott építeni; zagyva felkiáltások hangzottak. Mindenik mást kiabált. Kivált mikor Tisza Kálmán felállott, hogy beszéljen.
– Hoch!
– Mit akar?
– Üljön le! Vádindítványhoz nem szokás beszélni!
– Éljen Irányi!
A roppant zajban elvesztek a kormányelnök szavai, ki nagy flegmával nézte a sokszor látott viharnak csapkodó előszelét.
Az elnök haraggal rázta meg a csöngettyűt, s felolvasta a törvényt: »A miniszterek nyilatkozni kívánván, mindig meghallgatandók. «
– Más miniszter beszéljen!
– Halljuk Szilágyi Dezsőt! – követelte Polónyi. (Mire Szilágyi arcán feltűnően észrevehető volt a bosszankodás.) Ismét és ismét megújultak a gyerekeskedő hochok. A miniszterelnök kétszer is megszakítá szavait, (Károlyi Gábor kézzel-lábbal dolgozott ezen eredmény érdekében), Polónyi »megrovási kalandba« esett; Péchy belemártotta a rendreutasítás öldöklő gyilokját, de vér azért nem serkedt ki sehonnan.
Tisza olyan imponáló modorban szokott ott állni székében ilyenkor, mintha arra volna elhatározva, hogy esetleg tizennégy esztendeig ott áll és ott vár, míg a zaj lecsillapszik.
Végre is az ellenzék volt kénytelen engedni, s Tisza megtehette a rövid nyilatkozatot, mely inkább csak egy külsőség, úgyszólván illedelmi kérdés.
A kormánynak nem illett Fejérváry fölmentésére szavazni. Ellene szavazni nem lehetett. (Az igaz, hogy ez a kombináció nem is jött szóba.)
A harmadik modus vivendi, a szavazástól való elvonulás meg éppenséggel igen rideg és ildomtalan eljárás: »Cserben hagyni a bajban levő kollégát.«
Hát már most mit csináljon a nyolc miniszter? Mert negyedik eset nem képzelhető. Quid tunc? Ebben főtt a Tisza feje. Végre is megtalálta a negyedik esetet. (Tisza mindent megtalál, amit keres.) Hogy ti. ő is beáll a többi hét társával vádlottnak. (Hiszen nem is olyan nagyon kellemetlen állás az!)
És az ellenzék nemhogy megörült volna, hogy íme most már kilenc vádlott van egy helyett (nem érti ezeket az ember!), de inkább dühbe jött, s Apponyi tapintatlannak nyilvánítá a Tisza felszólalását, ami zajos derültséget keltett a kormánypárt padokon.
Ez incidenssel aztán véget ért Irányi vitézi rohamának a szóbeli kezelése, s a név szerinti szavazás következett a W betűvel.
Ezúttal a kormánypárt bújt a tigrisbőrbe; ő használta a népszerű »nem«-et. A miniszterek kivonultak a folyosóra, az államtitkárok azonban leszavaztak, aminek ugyancsak nincs kellő formája, Wekerlétől, ki a szavazás alatt véletlenül a terembe tévedt, zajosan követelte az ellenzék: »Szavazzon!«
A szavazás alatt oly zaj volt folyton a teremben, hogy a szavazók hangját alig lehetett hallani. Egymást érték a tévedések.
Az elnök több ízben figyelmeztette a képviselőket:
– Nem hallják a szavazatokat a jegyző urak.
Mire a vén Csatár megrázván nagy fejét, odakiáltott a kormánypártnak:
– Öt forintért bizony lehetne hangosabban is szavazni.
A szavazás a kormány javára ütött ki, minélfogva a Tisza-kabinet újra megél egy darabig – amíg Irányi valami eredményteljesebb dolgot ki nem fundál. Ez nem sokat ért. Az ellenzék férfiai közt ma az adott helyzet magaslatán, valljuk meg, csak Komjáthy Béla állt, aki jóízű bonhomiával mutogatta (még magának Irányinak is) a mellénye zsebében hozott ólomgolyóbist, mely arra a célra volt szánva, hogyha netalán az ítélet kimondása után a Ház rögtön el találta volna rendelni a végrehajtást is.
