A MAI ÜLÉS (nov. 24.]
A MAI ÜLÉS (nov. 24.]
Egy vita közönségesen olyan mint egy emberi élet. Bizonyos ceremóniák mellett támad (például Hegedüs Sándor tartja keresztvízre), éli a csecsemőkorát, nő, tüzesedik, terebélyessé válik, hogy ismét elaggottan zsugorodjék össze.
A költségvetési vita még csak most kezdi elveszteni a tejfogait.
Még a fülünkbe cseng Ábrányi szép beszédje, melyhez csak a naptár nem illett: a márciusi hó novemberben. Még hallani véljük Hock Jánost, akiről megjósolta egy mély megfigyelő: »vagy püspök lesz belőle, vagy guillotine alá kerül«. Még el tudjuk képzelni zsöllyéjében az öreg Bismarckot, a fierrichsruhei kastély valamelyik csöndes szobájában pipázgatva, amint a »Pesti Napló«-ba elmerülten, szól a háta mögött ülő fiához:
– Herbert, olvastad a mai lapokat?
– Mi van bennük?
– Beöthy Ákos beszéde. Olvasd el, édes fiam!
Átragyognak a szóködön Irányi szivárványszínű frázisai, megcsattan a Kossuth-féle válasz végén a Tisza elméssége, piroslik mint egyhangú vetés közt egy kibukkanó virág a báró Roszner megjegyzése Hockra: »Én a saját akaratomból jöttem ide, ahol ülök, ön pedig nem a saját akarátából ül ott, ahova átment. «
Mindez egy hosszú napnak látszik és összefoly nagy kaotikus zűrzavarba.
Miféle harcnem ez, ami itt folyik?
Régente szokásban volt, hogy az egyik ellenséges tábor vezére kihítta egy szál kardra a másik tábor vezérét. A két sereg csak nézte a vitézi összecsapást.
Hanem ilyen harcmodor, hogy egy egész tábor egyenként egy ember ellen vonja tegzét – ez nem volt soha szokásban a magyaroknál.
Most ez folyik. Az ellenzék győz és lakomát eszik. Folyton győz. Sok kappan elfogy és sok vinkó. De azért az ellenzék dolga semmivel sem gyarapszik.
Ma hatodnapra végre némi költségvetési színezetet öltött a vita. Vályi Árpád szólott a szélsőbalról szelídebb és nyugodtabb hangon; külön választva Tiszát, a »magán személyt«, a politikai Tiszától. Nem volt imparlamentáris és ízetlen, hiába bíztatta gróf Károlyi Gábor:
– Üsd a fejét, hogy meg ne sántuljon!
A karzat és a szélsőbalon sok ember röhögni kezdett, ami csak feltüzelte a »közbeszólások királyát« (így nevezte el egy találékony lap), s mikor Tisza Kálmán a terembe lépett, harsogó hangon kiáltá, mint egy operetti herold:
– Itt a bacilus!
Mikor Tisza a terembe jött, éppen Tisza István kezdett szólani, mire a »generális« nem vette útját a széke felé, hanem hirtelen leült a szélső jobbra, közel a Krajtsik alvóhelyéhez.
Tisza István ma nagyon nehéz szerepre vállalkozott; szólván a költségvetésről s a valutáról igen szakavatottan, áttért a kormány védelmére. Polemizált Apponyival, ostorozta az ellenzéket. Borotvák közt járt – de magát meg nem vágta s a pártot föllelkesítette. Zajos tetszés tört ki sűrűn a többség sorai közt, míg az ellenzék mély csöndben, majdnem csodálkozva csüggött a fiatal szónok ajkán, akinek nyelve magyaros (és nem kolorit nélkül való), előadása nyugodt, előkelő, hangjának rokonszenves ércével harmóniában. Világos, tiszta fej. Mai nagy sikerén még az se rontott sokat, hogy a miniszterelnök fia.
Hanem Károlyi Gábornak meg is fúrta ez a fejét, s amint oda támaszkodék az elnöki katedrához, meg nem állhatta gúnyos szó nélkül:
– Hm! A papáját védi!
Az öreg Péchy Tamás, akit megnádoltak a Házbeli zivatarok, frissen odavágott:
– Hja, különfélék az emberek, édes Gábor öcsém. Olyanok is vannak, akik megbecsülik a családjukat.
Károlyi gróf hirtelen elkapta a fejét, mint a meglőtt szárcsa és csöndesen elsompolygott a katedrától.
(Ilyen hatalmas ember a mi elnökünk, mihelyt nem a házszabályokról beszél.)
A »Pesti Napló« nem irigyli jobban Tisza Kálmántól a tizennégy esztendőt, mint Tisza Istvántól azt az öt percet, amit az elnök a beszéd után adott a Háznak. Ez a nagy szónokok konvenciója, amit Clio helyett Péchy osztogat.
Az öt perc után Orbán Balázs vette elő az ő híres »Ariston«-ját. Az Ariston ugyanis olyan fajta verkli, mely minden kottát le tud játszani.
A szélsőbal nagy bajusza alatt furfangos mosoly játszadozék ma. Székelyes zekéjét fölséges ötlet feszítette. De mielőtt elcsöppentené, szétnézett s meghökkenve vette észre, hogy hiány van.
– Hozzanak – szólt zavartan.
– Mit? – kérdék a körülülők. – Vizet akarsz?
– Nem. Minisztert. Hozzanak egy minisztert!
Nosza tódult ki még, ami kevés hallgatóság volt is bent, jogcímet nyervén minisztert keresni.
Csakhamar megtalálták Orczy bárót.
– Gyere be, kegyelmes uram, Orbánt hallgatni.
– Nem lehet. Menjetek Szapáryért. Ő az árvízek minisztere.
A másik sarkon gróf Teleki Gézát fojtogatta Hagara Viktor egy nagy közigazgatási programmal. No, ez talán meg hagyja magát szabadítani.
– Gyere be, kegyelmes uram.
– Megyek.
– Orbánt hallgatni.
– Orbánt?… Majd később talán… de most!… most még érdekes beszélni valóm van Viktorral.
Ott a gyufatartó körül őgyelgett a horvát miniszter. Hátha az is jó lenne. Az még új ember, tapasztalatlan, azt még meg lehet fogni. Hanem az sem volt rávehető. Végre is előkerült valahonnan Wekerle. Fiatalember sokat elbír – hadd szokjon hozzá a miniszterség kellemetlen részéhez, meg aztán olyan szép pödrött bajusza van Orbán Balázsnak, hogy ezt bizony két óra hosszáig is elnézheti egy olyan ember, akinek ebből a kincsből, hiába Magyarország kincstárnoka, egyetlen szál se jutott.
Wekerle bement s Orbán megereszté a nadrágszíjat egy likkal tágabbra. Természetesen Tisza Istvánt vette textusnak a zsoltár elejéhez, mondván: őrajta is beigazolódik, hogy »Nubia rókája nem szül párducot.«
Bebizonyult ez Orbán Balázson is, aki ma se szült különb beszédet, mint az eddigiek.
Balázs vitéz kiporolta legelőbb a katonaköpenyegeket, aztán »leplezett«. (Gyönyörű egy mesterség az!) Rosznerről ki akarta sütni, hogy valamikor szélsőbaloldali hitet vallott, miután tegnap szemére vetették, hogy egykor habaréki volt; végül beledöfte dárdáját Tiszába. (Ez szokott lenni az egymásután. )
Roszner személyes kérdésben kétszer is felszólalt, mire egy ismerős hang közbeszólt a középről:
– Szombat van; mossák a szennyest!
Nagy nevetés támadt. A képviselők kíváncsian tekintettek föl:
– Te szóltál közbe Gábor?
– Nem, – felelte Károlyi Gábor kedvetlenül. – A Pista bátyám próbálkozik.
