TISZA ISTVÁN
TISZA ISTVÁN
Nagy adakozó kedvében volt ma Hoitsy Pál. Az ülés elején a »lányunk« lakodalmáról lévén szó, Hoitsy Pál azon volt: »adjunk neki valami nászajándékot, például egy kastélyt«. (Jószívű emberek ezek a szélsőbaliak.)
Az ülés közepén a »fiúnk« beszélt, s a szélsőbal volt a legjobban elámulva. Hoitsy Pál fejcsóválva morogta: »Valóságos kész miniszter.« Kevés híja, hogy nem indítványozta: »Adjunk neki egy piros széket.«
A mi fiúnk beszélt, azazhogy a generálisé. Ő maga elszólta magát egy kicsit, mondván egy közbeszólásra: »sajnálja, hogy a miniszterelnök fia, de nem tehet róla«.
Pedig éppen szerencséje, hogy nem másnak a fia, (ti. annak a másnak szerencséje), mert úgy venné ki magát más fiául, mintha az illetőnek az apja volna.
Egy a közpályán megöregedett politikus érettségével beszélt; kerülve minden színt, minden zománcot, minden hímport. Csak az érveit mondta el, azokat is cicoma nélkül, egyszerűen. Hangját leeresztette, ne csengjen. A kiélezett helyeknél gyorsan siklott el, mintha megrettenne tőle, hogy hatást talál elérni. Gesztust nem használt, fejét föl nem vetette negédesen, mint a modern szónokok, ceruzájával nem kalimpált, nem volt a kezében csak a »Pesti Napló« egy esti lapja: abba fogódzott, azt suhogtatta meg néha; az volt a fegyvere.
Apponyi ellen polemizált belőle, idézve beszédjét és cáfolva, majd Thalyra mért egy oldalvágást, közbe Bolgár Ferencet szurkálta meg, s Horánszky se maradt megsebzetlenül.
Amint Fejérváry után (ki ma szerencsésen jóízű humorral dolgozott), Tisza István nevét hangoztatta a jegyző, mély csönd lett a Házban. A medium megtelt. A zsúfolt karzatokon ideges hullámzás suhogása vonult el. A kis Tisza Lajos édesanyja mellett ott fönn a karzaton kíváncsian hajlott alá dús hajú, lányos fejecskéjével, míg a nagy Tisza Lajos idelent valóságos lámpalázban nézte Tisza István első útra indulását.
Mert az igaz, hogy Tisza István beszélt már egyszer a Házban, de akkor olyan szerény témát választott, amivel Sprinczer János is restellne bíbelődni.
Ma pedig olyan nehéz témát választott, amivel régi vén szónokok sem mernének megbirkózni.
Maga a miniszterelnök az első alkalomnál szépen hátraült a képviselők háta mögé; mert akkor az apa hallgatta szárnypróbálgató fiát (s nem volt benne biztos, tud-e a szívén uralkodni); de ma már a vezér figyelte a katonáját, aki erősen ostromlott pozíciókról ver vissza hatalmas ellenfeleket, s ezt már a hadoszlop éléről nézhette a vezér.
Szép sugár magas alak Tisza István; rövidre nyírt fekete haj, kis bajusz, nyílt kékes szemek s az ifjúság hamva, pirossága az arcon.
A karzaton, mely tele volt köröskörül amerre a szem látott, szép asszonyokkal, lányokkal, tudom, sokan gondolták:
»De kár, hogy már házas ember.«
Csendesen, szinte szaggatottan indult meg a beszéd, egymáshoz lazán rakott, polemikus észrevételekkel. Néha hangzott fel bágyadt helyeslés. Gyakrabban egy-egy ellenzéki közbeszólás. (Polónyinak volt ma nagyon pihent az esze.) Egypár Beöthy Ákos-féle »halljuk halljuk« (mely képes volna egy Bismarck-féle beszéd alatt is nevetést előidézni) fülsértően hasogatta a levegőt.
A mamelukok csendesen, tartózkodva viselték magukat. Mert senki sem szeret abba a gyanúba keveredni, hogy valakinek azért kiált »helyeslés«-t, mert az egy hatalmas embernek a fia.
Hanem a hideg modorú fiatal szónok, míg maga egy percig sem melegedett meg, lassankint átmelegítette az egész pártot. Érv érvre csattant, itt egy logikátlanságra mutatott rá, ott egy homályt oszlatott el, s annyi ízléssel, olyan okosan, hogy lassankint mindenki elfelejté benne a Tisza Kálmán fiát.
Maga Tisza István ez!
Zajos, harsogó helyesekben tört ki a párt. Az ellenzék elnémulva hallgatta. A szélsőbal öreg fejei bánatosan himbálóztak:
– Vége van; sohasem szabadulunk meg. Meg van már a miniszterelnöknek a »folytatása« is.
S valóban egy-két remarque, az absztrahálás és a komprehenzív erő a miniszterelnökre emlékeztetett, de kiegészítve a Tisza Lajos gróf kifejezési szabatosságával és előkelő gúnyjával.
A mamelukok lelkesedése most már megeredt szélesen.
– Ez aztán a legény – lihegte Jókai.
Kőrösi Sándor és Darányi Ignác úgy néztek ki, mintha pezsgőznének. Az öreg Boér szemeiből könnyek csergedeztek, mintha mondaná: »Lesz már nekem vezérem öreg napjaimra is.« A bihari képviselők összeverődtek egy padba és dicsérték a megyéjüket. Csak Fluger Károly vakarta a fejét kedvetlenül. »Most már megint több egy nagy emberrel, kivel nekem biliárdoznom kell.« (Mert esténkint a klubban Fluger biliárdozik Tisza Lajossal és Csernátonyval, újabban Wekerlével is.)
Ezalatt Tisza István egyre beszélt s egyre nőtt… rohamosan nőtt a Ház szemeiben.
A vége felé már nem is látszott fiatalnak.
Hófehér gödrös homlokára csalóka ráncokat rakott a képzelet, s a behunyt szem hófehér szálakat vegyített a hajába.
Minden mondatánál kitört a tetszészaj.
De a legszebb volt a beszédje vége: tömör és magvas az a lecke, amit az ellenzéknek adott. Még ezt senki sem mondta el ily őszintén és bátran.
S még csak egy szisszenés sem hallatszott, ellentmondási zaj, visszatetsző morgás. Pedig nagyon fiatal ember mondta – két öreg kisebbségnek (mely valószínűleg matuzsálemi éveket él még mint kisebbség), de annyira minden pretenzió nélkül mondta, azon a szürke, fennhéjazás nélküli hangon (mely a legbecsesebb tulajdona az apának és fiúnak), hogy még Tomcsányi Lászlónak se jutott eszébe haragudni: pedig azt már úgy alkotta az anyatermészet, hogy örökké duzzogjon, haragudjék.
Éljen s taps viharzott fel, mikor a fiatal szónok végre leült.
Azazhogy már akkor nem volt fiatal szónok. Úgy kelt fel még az igaz, de már úgy ült le, mint meglett politikus, hogy azt ne mondjam, államférfi.
A Ház zsibongva omlott ki a folyosóra. Még Horvát Boldizsár neve sem állította meg a kitódulókat. A felkelő napnál kisebb varázsa van a lehunyónak.
Ott künn aztán a gratulációk özöne várta a miniszterelnököt, aki jobban el tudja viselni azokat a szavakat, amik neki keserűek, mint azokat, amik édesek: ki is tért előlük egyszeribe:
– Mind nem ér a ti kritikátok semmit. Majd a kis Lajos fiam mondja meg, milyen volt a Pista beszédje. A pénteki ülést is jól megbírálta: »Olyan az, édesapám, mint a színház.«
– Mi is volt csak pénteken? – keresgélte az emlékezetében valaki.
– Hát az Apponyi beszédje – akadt rá hirtelen a szomszédja, meglehet, hogy a kis Tisza Lajos észrevételéből.
