A HANGULAT
A HANGULAT
Péchy Tamás, kinek már szinte hozzáidomult arca a funerátorsághoz (majd mindennap jelentvén halálhírt), ma a bokrétás vőfélybottal jöhetett volna be a terembe, mert lakodalmi hírnek lett tudatója. »Ős Budavárának tavasszal született piruló rózsája«, Mária Valéria főhercegkisasszony eljegyeztetett Ferenc Salvator főherceggel.
– Helyes! – bólintgatott fejével Nopcsa Elek. A Ház minden részéből »éljen« hangzott.
Ez ünnepélyes bekezdés után újra minden a próza vágányába zökkent.
Gróf Pongrácz kezdte meg a vitát. Kiszolgált katona és mégis jó magyarember. Pártonkívüli és mégis a javaslat mellett szólt. Azt mondják, jobb katona volt, mint aminő politikus.
Ez a nap különben a szélsőbaliaké, mint ahogy a habarékiaké a tegnapi. Ugron Gábor mondott tüzes beszédet, majd Lits Gyula csinált nagy hatást, nevezve Fejérváryt a »bécsi hadügyér budapesti helytartójának«. Thaly Kálmán Csáky ellen fordult. Hejh, mennyivel különb ember volt Bercsényi, aki a diákokat meghagyta a könyv mellett!
De bármennyire hányta-vetette magát az ellenzék, kijjebb eresztvén politikai ágaskodásainak nadrágszíját egy-két likkal (hogy az ő stílusukban beszéljek), mégis a kormánypárti padokon csüggött érdeklődéssel a zsúfolással telt karzat, s a hírlapírói padok szemfüles kíváncsi népe.
Most végre megjött az idő, mikor a mamelukok az érdekesek.
Azok, akik a konferenciák leírását olvasták, ezektől várják a csattanós dolgokat. Valami titokzatosságot sejtenek s lappangó forrongást, mely egyszerre fog kitörni, mint a Vezúv.
Ha két mameluk suttogva beszél, találgatják:
– Pszt! Miről beszélhetnek ezek?
A jegyzői táblák is, mintha rejtelmes ákom-bákomokkal lennének teleírva. Híre kerekedik, hogy lázadozók idegen nevek alatt lappangnak a táblán.
– De hát mikor lép már ki az első?
Az egész ülés alatt valóságos tanulmánytárgyak a mameluk-arcok, s a jó megfigyelő csakugyan észrevehet bizonyos lehangoltságot a jobb padokon.
Nem jönnek dühbe az ellenzéki kifakadásokon. Nincs »zaj«, nincs türelmetlenség. Sőt azt se írták még le napok óta a sztenográfok, hogy »mozgás a jobboldalon«. Ellenzéki szónoklatba bele nem potyog a »nem áll«, »nem úgy van«; javaslatvédő szónok szomjan epedhet egy kis »helyes« után. Hallgatagon, komoran üldögélnek. A jó megfigyelő, ha akarja, leolvashatja egy kis fantáziával azokat a sokat emlegetett »aggályokat« a homlokokról.
Hanem ezekből az aggályokból szinte csak egy kis fantázia mellett lehet kiolvasni a párt dekompozicionális hajlamait. Mert ezekben az aggályokban csak egy uncia dinamit sincs, pedig még humor is van bennök.
X. kormánypárti képviselő meg van elégedve a javaslattal, csak a két évi önkéntesség aggasztja. (Két kamasz fia van a nagyságos úrnak.)
Y. kormánypárti képviselő nagyon meg van elégedve a két évi önkéntességgel (bár három évre tették volna, hogy egyforma lenne úr és paraszt), hanem a nyelvi kérdés aggasztja.
Z. kormánypárti képviselő meg lenne nyugtatva a nyelvi kérdésben, de a 14-ik §-t nem veszi a lelkére.
B. képviselőnek nincs kifogása se a 14-ik §, se a nyelvi kérdés, se a kétévi önkéntesség ellen, hanem azt az egyet megkövetelné, hogyha mi folyton adunk, szavazunk a hadseregnek egyet-mást, adjon már egyszer nekünk is valamit a hadsereg.
B. urat aztán kapacitálják:
– Ugyan, mi az ördögöt adjon nekünk a hadsereg? Hiszen az a mi közegünk, akit mi tartunk.
De B. úr makacs hazafi. Fejét rázza, morog. Játssza az önálló politikust, addig ameddig (amíg Péchy Tamás föl nem teszi a kérdést).
L. képviselő ellenben maga sem tudja, mit akar, s csak azért feszeleg, hogy »hátha le lehetne még valamit alkudni a németből«. Neki gyönyörűséget okoz az alkudozás. Hiába mondják: »Ez nem regále-javaslat!«
A kormánypárti ellenzék tehát olyan tábor, mely maga magát veri meg. Mert ha a 14-ik §-nak van például tíz ellensége, ez már mind barátja (ha nem is pertu barátja) a kétévi önkéntességnek, míg viszont a kétévi önkéntességet ostromló csoport védelmezője a 14. §-nak.
Bárányfelhők ezek. A párt olyan szilárd, aminő volt. Hanem persze, persze… messziről másképp tetszik. A közvélemény nyugtalan. Hogyne! Nagy dolog az, mikor Éles Henrik is opponál! Egészen jogos a prófécia: »No, most már mindennek vége«.
De bármilyen kedvetlen a párt, ma mégis megmelegítette néhányszor a Tisza beszéde, ki az ülés végén ügyesen polemizált Thalyval, védve a Csáky rendeletét, s állását magyarázva a nyelvkérdésben.
A szélsőbalon sajátos ingerültség vett erőt. A párt nagy közbeszólói folyton csacsogtak.
– Csűr-csavar! – kiáltá közbe egy érdes fülhasító hang, amint beszélni kezdett.
Tisza méltatlankodva mondá:
– Én mindenkit meghallgatok és nem sértegetek senkit.
Hoitsy ingerülten felelt:
– Még csak az kellene, hogy sértegessen is egy ilyen javaslat mellett!
Majd Szalay Imre, Eötvös Károly kottyantották el magukat. Thaly minden mondatnál kieresztett egy röppentyűt. Hol elsült, hol el nem sült. Az elnöknek tetszett ez a mulatság s megjegyzé:
– Úgy látszik, minden embernek van egy jó élce.
Ebben ugyan tévedett az elnök, (mert ezekhez az élcekhez mindenekelőtt rossz ízlés kívántatik), hanem az bizonyos, hogy a közbeszólások megadták Tiszának az anyagot, aki egy rövid felszólalás helyett most már egy hosszú, érdekes s a párt zajos helyesléseitől kísért beszédet mondott, vitetve hatalmas rögtönző tehetségével, a sok idétlen közbeszólás által.
