AZ ÚJ HÁZ
AZ ÚJ HÁZ
(Nekrológ és beköszöntő)
Innen-onnan megnyílik az új országgyűlés – az első ötéves parlament. Jobbadán a régi elemek, mindössze egy negyed részében új.
Az újakról még nem lehet mondani semmi jót, a régiekről pedig már nem lehet mondani semmi rosszat, mert elég szomorúság az nekik, hogy immár képviselőkből Haluska Jánosokká változának.
Sok jó erő kimaradt kétségkívül, s ezekből a leghosszabb prédikációs halott Szilágyi Dezső. Éppen olyan különös, hogy ő kimaradt, mint amilyen különös, hogy Éles bejött.
Szilágyi elbukott, de mégsem egészen jó tragikai hős, mert sajnálkozást nem ébreszt: míg ellenben a többi bukottakat legalább önnön pártjaik siratják. Sok krokodilkönnyet ejtenek a szélsőbalon a számfejtő Enyedi Lukácsért, sok sóhaj lebben el az ékes szavú Bartháért, a hosszú hajú Hermanért és a bikahangú Polónyiért.
Nem szép volt a nemzettől, hogy így bánt el Polónyival, s e mélyen elszomorító hazafiatlanság egyedüli mentségét abban találja, ha a szimmetria kedvéért történt: – amennyiben a kormánypárt is skartba tette gigászi hangú szónokát, Vámost. (Ha nekik nincs, nekünk se legyen.)
A kormánypártnak is vannak veszteségei, de a nagy nyereségtől észre sem veszi ezeket. Nagy kár Beniczkyért, aki azonban a malőrjével rehabilitálta legalább a nemzetet, mert kisült, hogy az egy államtitkárt is meg tud több helyen buktatni. Halálos vétek György Endréért, akivel vége van az egyszerűségnek a Házban. Mert eddig akármilyen kopott, gyűrött kabátban elmehetett a képviselő az ülésekre, gondolva magában: »hiszen még rosszabban lesz Görgy Endre«. Szathmáry Miklós is a veszteségrovatba jön. Derék öregúr volt, holtig híven szavazott volna. Zsilinszky Mihály, a Ház egyik jegyzője is odavan. Örökén immár nagyban dulakodnak.
Elősoroljam-e a habarékpárt veszteségeit is? Azokat sirassam-e, akik elbuktak, vagy azokat, akik meglettek és apródonkint fognak elvérezni? Apponyi sebeire legalább termett balzsam: a Szilágyi kimaradása, de mit mondjunk vigasztalót Bittó Istvánnak, aki az idén is hiába kopogtatott a közvélemény kapuján.
(Ő azt hiszi, azért hiába, mert mélyen elaludt a kapus, én azonban hiszem, hogy azért, mert nagyon is ébren volt.)
Ejh, végre is ne búsuljanak az urak, hiszen megmondta az öreg Deák, hogy a kisebbség csak nagyobbodik, amikor fogy, mert annál nagyobb kisebbség lesz.
Summa summarum a Ház meglesz valahogy. A pártok csakhamar hozzátörődnek a veszteségekhez, s minden a maga rendjén foly odább. Az öreg Boértól (ki igazán elmondhatja, hogy mind jobban szilárdul állásában) átveszi majd a csöngettyűt Péchy Tamás, s megindul minden úgy, amint ment. Egy-két alak hiányozni fog imitt-amott. A büfében sokáig emlegetni fogják Odescalchy Gyulát, a jobboldali folyosón árván, szalmaözvegyül fog üldögélni Kemény János, a Bánffy Béla szeme keresni fogja egyszer-kétszer az elegáns Szereday Aladárt, a Göndöcs gyémántgyűrűje nem villan meg többet húsos ujjain, s a Ház gyorsírói elszoknak a »derültség« leírásától. De végre is – amint Hunyady László szerint ama bizonyos nógrádi földbirtokos (Madách) mondja: – »az ember gyenge, gyenge«, el fognak felejteni mindenkit. Még magát Hunyady Lászlót is.
Ám, ha valakinek emléke maradandó lészen: az a jó Csanády Sándor. Ővele nem egy ember, de egy egész korszak tűnik el. Mikor az ócska jegyzői atillát száműzték, már akkor volt eszemben: »No öreg, most már rajtad van a sor. A vén atillát kiküszöbölték, neked is el kell múlnod.«
Ki fogja ezentúl megolvastatni a képviselőket? Ki fogja figyelemmel kísérni a protokollumot? A Ház is olvasatlan marad, a jegyzőkönyv is. És kiből élnek meg az élclapok velem együtt?
Utoljára is kisül, hogy nincs vesztes senki, csak én. Ki adja vissza nekem Prileszkyt? Ki adja vissza nekem a nevető embert – Sághyt?
Hát egészen kipusztították a tisztelt Házból a humort? Hol van Zimándy, a Trefort kalapácsa, hol van Róth Pál és Pantocsek? Miért kellett végképpen kiirtani a patikáriusokat? Hát már igazán nem beteg a nemzet?
De mindegy, vigasztalódjanak a tisztelt kimaradottak, nem a nemzet sujtó ítélete volt az, hanem csak a véletlennek játéka. Lám, ezelőtt három évvel éppen Komjáthy Béla, Győry Elek, Helfy Ignác maradtak ki. S akiknek egy kerületük sem volt akkor, ma már mindenikük kettőben duskál. Furcsa logika ez a t. néptől.
A parlament legelső hetében éppen e dupla kerületek fogják élénkké tenni a folyosót. Hogyne! Minden kimaradott magát tartja a legérdemesebbnek, hogy »behozzák«.
Éppen e kerületek, e végső menhelyek tartják még függőben, hogy a Ház voltaképpeni képét lerajzolhassuk. Hiszen még Szilágyi is bejöhet. Egyik erdélyi kerületből hihetőleg bekerül Bartha, Pozsonyból Beniczky, Nagybányáról György Endre, Karcagról Enyedi Lukács. Aztán arra is kell számítani, hogy valaki meghal azon ideig.
Hát még a megsemmisítendő választások: a szabadkai és székesfehérvári? A dunaszerdahelyit majd elfelejtettem. Megannyi nyílás, amelyen át a reménysugár veti ki csillámló fodrait.
Egyszóval kisül a végén, ha még ezek a kimaradt alakok is be találnak jutni, hogy több mint száz új ember jött be a Házba, de a régiek közül senki sem hiányzik.
S akkor aztán igazán nem lesz semmi változás.
Azazhogy egy mégis lesz. A múlt országgyűlés elején úgy találtuk a Pulszkyakat, hogy mind különböző párton ültek.
Ezúttal pedig úgy találjuk, hogy mind egy párton vannak.
Az ember, hiába, mégis mindig talál valamit.
