A TISZA EXPOZÉJA
A TISZA EXPOZÉJA
(Karcolat)
Azért nem titulálom ezt a karcolatot »A t. Házból«, mert noha a Háznak ma volt tulajdonképpen a legfontosabb ülése, a karcolatok szempontjából mégis a legsoványabb.
Mert csak egyetlen beszéd volt s az is humor nélkül való. Ámbár aranyos napfény játszott rajta.
Tisza tartotta az első expozéját.
Egy expozé pedig tudvalevlőleg, akárki tartja is, olyan száraz szokott lenni, hogy szinte bele lehet csiholni.
A padok szépen megteltek. A fővárosban maradt képviselők teljes számmal megjelentek. A karzatokon egypár börze-ember lázas kíváncsisággal leste szavait.
A Ház pénzügyi kapacitásai éldelegve könyököltek padjaikban. Helfy ajkain szatirikus mosoly lebegett, Gaál Jenő fontoskodva izgett-mozgott, Horánszky Nándor a szakállát rágcsálta, a kimaradt Enyedi Lukács az írói karzatról csillogtatta a pápaszemét – melyen át a számok gyomrába lát.
A nemzetgazdászati könyveken hízott elmék tulajdonosai jelentőségteljesen pislongattak egymásra, a szemeikkel diskurálva.
»Most lesz, ami lesz« – kiáltá az egyik pénzügyi tudós szeme a másiknak.
»Miket fog ez most összebeszélni« – felelte vissza a doktrinéri szem.
»De milyen vakmerőség is az, hogy egy ember, aki nem ennek a szakmának élt, ebben a szakmában akarja vezetni az országot« – kancsalított a harmadik szem.
»Felsül az első állításnál… « hadarta szaporán egy gúnyolódó szempilla. De hogyisne! Egy ember, aki nyilván nem olvasta se Leroy-Beaulieut, se Steint, se Rocbert, se Careyt, de a »Neue Freie Presse« közgazdasági cikkeit sem, mellyekkel mi szoktunk feszíteni. Elolvassuk szerdán, s bámultatjuk magunkat csütörtökön a belőlük szítt tudománnyal, a folyosói triccs-traccs közt. És elfelejtjük őket pénteken.
»Megfogjuk, megfogjuk!« – hunyorgatta az ötödik szem.
A generális pedig fölállt azzal a bámulatos nonchalanceszal, mintha a legközönyösebb ügyben szólalna fel. Semmin se látszott a nagy beszédeket még a nagy embereknél is megelőző láz és készülődés. Csak az a különbség volt, hogy most még a cilinderének belseje is tele volt rakva mindenféle számjegyzetekkel. Hanem aztán egyéb nem is volt. Még Wekerlét is otthon hagyta. (Ez a vonás tetszett nekem a legjobban.)
Elkezdett beszélni ünnepélyes csöndben. Egy negyedóráig csak hallgatták, hallgatták a kritikus tudósok, de bizony nem csinált az semmi lapszust, hanem mondott olyanokat az ő józan eszével és mély judíciumával, hogy Leroy-Beaulieu is »helyest« kiáltott volna neki.
A mamelukok is féltették most az egyszer a vezért, hanem amint túl volt a kezdeten, egyszerre észrevették átmelegedve, hogy ezt a lovat is csak úgy üli ő meg, mint a többit.
Fölhangzott gyakran a »helyeslés« és tetszészaj.
Csak az ellenzék hallgatta még mogorván. De amint a jövő perspektíváját tárta elő, áttetsző színekben, az igazság cifraság nélküli ruhájában, őszinte nemes egyszerűséggel, elősorolva, hogy az egyes miniszteriumokban már az idén sem lesz túlkiadás, még az öreg Helfy is elkezdett a fejével bólintgatni.
Ilyen világos, meggyőző expozét még magyar pénzügyminiszter nem adott.
De sem ilyen megnyugtatót.
Valóságos öröm csillogott a szemekben, midőn vázolá, hogy a »deficit« mint fog megszűnni.
Esztendőre már kisebb lesz, két esztendő múlva már csak akkora lesz, mint az öklöm, három év múlva pedig lesz hárommillió – plussz!
Plussz! Hárommillió és plussz. Elég! Elég!
Rohantam ki a teremből.
– Hova szaladsz? – kérdezték az ajtóban álló képviselők.
– Futok azzal a hárommillióval. Eresszetek! Félek, hogy visszavonja.
De nem vonta vissza. Nehány perc múlva felhangzott a viharos éljen-zaj.
Az expozénak vége volt.
A képviselők kitódultak:
– Hatalmas volt! – kiáltá egy maliciózus kormánypárti. – De attól félek, el fogja rontani a háború… Biztos!
– Meg kell adni – szólt kedvetlenül egy habarékpárti. – Mert már hallottam vagy négy pénzügyi expozét életemben. De valahányszor végighallgattam egyet, mindig kevesebbet tudtam az állam pénzügyi helyzetéről, mint annak előtte. Ez az első expozé, amelyből megértettem a dolgainkat.
– Ilyet csak olyan okos ember mondhatott, akinek eszét még meg nem zavarták a pénzügyi könyvek, s fejében nem kóvályognak zűrzavaros teóriák.
– Nekem csak az a kifogásom ellene – vette fel ismét a szót az elébbi habaréki ember –, hogy a nagy taktikus ezzel a beszéddel is egy taktikai húzást tett. Olyan programot adott, hogy három évig lehetetlen a pénzügyi politikáját támadni.
– Az ám!
– De hát akkor, mire valók vagyunk mi itt?
– Hiszen ha azt valaki tudná!
– Hej hej! – rikkantott fel egy szélsőbaloldali képviselő a korridoron. – Ha én erről a beszédről tegnapelőtt tudtam volna!
– Hát mit csináltál volna?
– Vettem volna vagy tizenötezer forintnyi magyar rentét.
Mindenki megelégedetten ment haza, kivévén a könyveken hízott elmék gazdái, a doktrinérek, akik búsan tűnődhetnek rajta, hogy a nagy emberek születnek – és nem puskáznak se Leroy-Beaulieuből, s Steinből, se Say Léonból, hanem ha nekik úgy tetszik, még Wekerlét is otthon hagyják.
