A SOMOGYI LEVÉL
A SOMOGYI LEVÉL
Azt lehet mondani, hogy szinte kellett ez a levél. Az idén sem Albrecht főherceg nem mondott toasztot, sem valamelyik közös generális el nem szólta magát, nem volt semmi téma exordiumnak a felirati vitához, nem volt semminemű fundamentum, amelyből az ellenzékeik támadjanak és a mamelukok védekezzenek. Ez a botránykő hát tulajdonképp köszörűkő, amelyen a »bemutatónál« eszüket élesíthetik a különböző pártállású követek. A vita meg van mentve. A »löllei konferencia« klasszikus földjén, hiába, mindig történik valami.
Úgyis vétetik ez a levél minden párton mint szükséges élénkítőszer. Csak talán Tallián főispán restelli egy kicsit és Orczy, a belügyminiszter. Pedig a főispán nem hibás, mert ami abban a levélben van, az mind olyan, ami bátran benne lehet a többi főispánok leveleiben is. Egy úgynevezett »bizalmas« főispáni levelet nem is képzelhet az ember anélkül, hogy efféle titkok ne legyenek benne, mert különben miért lenne »bizalmas«?
Azt, hogy a kormánypárt is költ, de az ellenzék is költ a választásoknál, ma már minden bolond ember tudja, csak nemrég olvastuk hitelesen egy kormánypárti lapban a Horánszky úr számláit. Ami pedig azt a főispáni óhajt illeti, hogy a kaposvári választás ne semmisíttessék meg, képzeljenek, önök uraim, olyan főispánt, aki nagy erőfeszítéssel keresztülvisz egy jelöltet, de azt aztán kész szívvel hagyja idefent kibuktatni.
Ilyen főispánok nincsenek és nem lesznek még Apponyi miniszterelnöksége idejében sem. (Pedig addig még ráérnének születni.)
Egyetlen nyereség az egészből, hogy a felirati vita élénk lesz, és hogy a közönség nagy érdekfeszültséggel várja az Orczy válaszát.
Orczy ugyan nem fog válaszolni, csak post festa, mikor már a kaposvári választás vagy igazolva lesz a bizottságok által, vagy mesemmisítve, nehogy ezáltal prejudikáljon az illető bíráló bizottságnak, mely végre is esküt tett, hogy igazságosan fog ítélni, némelyik bíráló bizottsági tag, mint például Jellinek Artúr, pláne két személyben is esküdött, amennyiben ti. egy mellette álló szittya (báró Wasmer Adolf), aki hűségesen morogta Tibád után az esküszavakat, eltévesztette némileg a dolgot.
– Én… – olvasta elő Tibád.
– Én – visszhangoztak az esküvők.
– Itt mindenki a nevét tessék mondani… Esküszöm.
– Én Jellinek Artúr esküszöm – ismétlé engedelmesen Jellinek Artúr.
Mire a mellette álló lassú szittya, aki ugyan nem Tibádtól, de oldalt Jellinektől hallotta a Jellinek Artúr szót, gépiesen morogta:
– Én Jellinek Artúr esküszöm.
Így esküdött meg két Jellinek Artúr. (De a III-ik bizottságba sajnos csak az egyik jutott.)
Hogy dől el hát a kaposvári mandátum sorsa, tudni nem lehet, még bajosabb volna eltalálni, mit felel Orczy, de ha én volnék Orczy, hát a Péchy Tamás egyik történetkéjét mondanám el az ellenzéknek.
Péchy Tamás ugyanis azt meséli, hogy az ő fiatal korában volt Abaújban egy adminisztrátor, aki valamelyik kedvenc emberét akarván megválasztatni követnek, annak az ellenjelöltje ellenében mindenféle eszközt fölhasznált. Többi közt majd mindenik főemberhez írt egy »bizalmas« magánlevelet, amelyben az ellenjelöltet mindennek elnevezte a világon, csak becsületes embernek nem.
Egy ilyen levelet elfogott valahogy az ellenjelölt, minélfogva mérgesen rohant nyomban az adminisztrátorhoz:
– Uram, elégtételt kérek – kiáltá. – Fegyveres elégtételt!
– Miért? – kérdé a főispán hidegen.
– Ezért ni! – szólt s meglobogtatta kezében az adminisztrátor levelét. – Ezt az úr írta.
– Valóban, én írtam a levelet, de nem önnek. Nézze csak meg a címet, kinek szól.
– Tekintetes Mocskay János úrnak.
– No, lássa. Ha feltörte és elolvasta a levelet, amely nem önnek szól, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tartom becsületes embernek, akivel vívni lehetne… Ha pedig nem olvasta, akkor azért nem adok elégtételt, mert nem tudhatja, mi van benne.
– Hm. Uhm… – dohogta fejvakarva az ellenjelölt.
– Hát most tisztázzuk a dolgot. Olvasta az úr, vagy nem olvasta?
– Nem olvastam – hörgé hirtelen elhatározással az ellenjelölt.
Ilyen az abaúji felfogás. Nem tudom, milyen a t. Ház felfogása.
Azt az egyet azonban vaktában is látom, hogy legjobb lenne, ha a főispánok nem tudnának írni, s az ellenzékiek nem tudnának olvasni.
