A HÁZ ATMOSZFÉRÁJA
A HÁZ ATMOSZFÉRÁJA
Kégl György szerint ugyan nincsen a világon külön levegő: se jobb, se rosszabb, mert ha a föld forog a nap körül, akkor mindennap úgyis belefordul minden levegőbe. De hogy a képviselőháznak »külön« levegője van, azt még Kégl György sem fogja tagadni.
Csodálatos levegő az, mely szédítő gyorsasággal gyúrja át azokat, akik belélegzik.
Mondjuk például, hogy Nagy János országos képviselővé váalsztatott, és rányomatta végzetes címét a vizitkártyájára.
Nagy János eddig szorgalmas ügyvéd volt, aki reggeltől estig dolgozott irodájában, s fogadta a feleket, eljárt a tárgyalásokra, csinálta a periratokat, s ami üres ideje fennmaradt, azt is arra fordította, hogy egyes speciális jogi ágakban tökéletesbítse magát és tanulmányokat írjon. Egyszóval Nagy János úgy volt ösmeretes, mint a legpedánsabb munkásságú ember, aki ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont fog szerezni, s szép jövőt nyit meg maga előtt.
Nagy Jánost sohasem látta sétálni senki. A doktor úr mindig sietett. A kávéházban sem üldögélt, a vendéglőben gyorsan evett.
Hiába hívogatták cimborái ide-oda, ő mindig csak az íróasztalánál érezte magát jól. Ha elment is velök, örökké kirítt onnan, s többnyire megszökött a kompániától. A cimborák nem bírták dr. Nagy Jánost átgyúrni.
Azután jött a szerelem. Bocsánat, ha a dr. Nagy János nősülési hajlamait így merem nevezni. A szerelem, e hatalmas láz, bevette magát a dr. úr tervei közé, de ez is csak úgy mint egy »teendő«. Meg akart nősülni. De hogy sok időt ne kelljen pazarolnia a feleségkeresésre, az apróhirdetések útján keresett és talált feleséget. Esküvője éjjelén egy nagy viszontválaszt írt a Schwarcz kontra Sternberg-ügyben. A szegény menyasszony egyedül virrasztott hófehér ágyneműi közt.
Az idén megválasztották képviselőnek, s mint mondám, ráíratta vizitkártyájára a végzetes címet »orsz. képviselő«.
Ez volt a kezdet kezdete.
Most, hogy megnyílt a Ház a múlt héten, dr. Nagy János is feljött az ülésre. Ott átbumlizott részint a folyosón, részint a teremben egy délelőttet. Eleinte roppant idegenül érezte magát. Izgett-mozgott széken. Ki-kiszaladt a folyosóra. Izgatottan húzogatta ki az óráját, negyvenszer is megnézte. Türelmetlenül kérdezősködött:
– De hát itt kell nekem végig maradni?
– Úgy illik új képviselőnek.
– De az idő barátom, az idő…
– Az csak Angliában pénz.
Denique az első délelőtt mégiscsak elmúlt, úgy minden dolog nélkül. Másnap jött a megnyitás Budán, Nagy János ott volt, végighallgatta a hosszú misét az udvari kápolnában, és találgatta a belépőkről, hogy kik lehetnek: aki bejött és keresztet vetett magára, az bizonyosan habarékpárti vagy főrendi tag; aki nem vetett keresztet, hanem megcsörrentette a kardját, az nyilván valami kálomista kuruc.
Mise után meghallgatta a trónbeszédet, hazament, gyorsan evett, s aztán újra hajtatott a Deák-szobor leleplezésére. Az előszobában több ismert kliens várta.
Az első írnok (bocsánatot kérek a t. írnok úrtól, de már csak így szólítom) belépett hozzá:
– Itt van Burnusz János, Strobel Regina, Kukla Demeter, a Brokát cég főnöke.
– Mit akarnak?
– Beszélni akarnak a principális úrral.
– Nem lehet.
– Nem lehet? De kérem, roppant fontos ügyben jöttek. Mit mondjak nekik, miért nem lehet?
– Azért, mert képviselő vagyok.
S ezzel fogta magát, kiosont a hátulsó ajtón, úgy ment el a szobor leleplezésére.
Eltelt egy egész nap.
Szombaton be kellett adni a mandátumokat, kisorsolták az osztályokat. Nagy János megint átbumlizott a folyosókon egy fél napot.
Ma reggel már fél tízre ott volt a folyosón, és várta az ülés megnyitását.
– Ma választjuk meg a tisztikart – mondá, kezeit vígan dörzsölgetve.
Aztán meg-megállt egy-egy diskuráló csoportnál. Hallgatta adomáikat, s maga is mondott. Az idő pompásan telt.
– Hátha átnéznénk a büfébe is.
– Menjünk. Míg az osztályjegyzők elreferálják az igazoltak névsorát. Az úgyis unalmas.
Nemsokára megkondult odabent a csöngettyű.
– Menjünk be választani.
Tisza valóban felállt, és a rögtöni választást indítványozta, de a jó öreg Irányiéknál még nem készült el mára a jegyző, minélfogva a Ház elhalasztotta a tisztviselőválasztást holnapra, és az ülés váratlanul hirtelen véget ért.
Nagy János bosszankodva kelt fel helyéről:
– Hát már most mi az ördöggel töltse az ember a délelőttet?
Kiment a többi képviselőtársaival sétálni.
– Hova mégy te erre – kérdem tőle, amint éppen találkoztunk a Huzela kereskedése előtt.
– Tudom is én – mondá –, csak úgy kószálok.
– Hát hogy van az, hogy te most nem vagy otthon? Talán mosat a feleséged, vagy a lakást festik?
– Nem biz az – szólt akadozva –, hanem hát izé… képviselő vagyok.
És még tán mostanáig is ott sétál céltalanul a Váci utcán, ha ugyan nincs a klubban, várván a délutáni pártkonferenciát.
