A KÍSÉRTET
A KÍSÉRTET
Mindenekelőtt kijelentem, hogy protestáns ember vagyok, hiszékeny és türelmes, lakom Pesttől egy félórányira, s járatom a Nemzetet, hogy a politikát tudjam s a nagy krajcáros Journalt, hogy a német nyelvet tanuljam belőle. De amíg a német nyelvet meg nem tanulom a Journalból, addig a magyar nyelvet felejtem el a Nemzetből. Mindegy, megszoktam, szorgalmas olvasója vagyok a két lapnak, s nagy élvezettel betűzgetem Beksicset, aki fiatalkoromra emlékeztet a cikkeivel. Én is így gondolkoztam valaha.
Hanem ma nem mulattatott, sőt megijesztett. Mind a két lapban egy-egy úgynevezett »eretnek« cikk van. Kong a vészharang. A szín, a festés, a hang olyan a cikkben, hogy no most mindjárt kezdetét veszi újra a katolikusok rémuralma. Elmúlt századok letűnt réme visszajő. Rettentő idők következnek. Caraffa felüti a székét Eperjesen, a protestáns papokat gályákra viszik. (No, azt ugyan nem szeretném, mert az egyik leányom lutheránus papnál van férjnél), a mi templomainkat bezárják, az olasz–német–osztrák szövetség összeomlik, az orosz ennélfogva betör, Kálnoky kétségbeesésében leugrik egy háromemeletes ház tetejéről.
Rohantam is mindjárt nagy hüledezve a plébániára főtisztelendő Kupacska János úrhoz, aki az este érkezett haza Pestről, a katolikus gyűlésről.
A főtisztelendő arcán csakugyan volt valami szokatlan kegyetlenség az inkvizítorok kinézéséből. Nagy szürke szemei vérben forogtak. Ez már tán magával is hozta a guillotine-t is.
– Mi újság, tisztelendő úr? – rohantam meg mohón.
– Semmi, domine spektábilis, semmi.
– Mitől néz ki olyan zordonan?
– Mulattunk az éjjel, spektábilis. Az orfeumban voltam. Nem aludtam ki magamat.
– Milyen a hangulat Pesten?
– Pesten? Hangulat? Nem láttam én ott semmiféle hangulatot.
– Hát a katolikus gyűlésen volt-e?
– Persze!
– És mi történt ott?
– Semmi. Elküldték a szegény öregnek az adresszet és azt a nehány forintocskát – szólt érzékenyen.
– Semmi? Hát ön azt semminek se veszi, hogy ott a pápa egyházi hatalmát proklamálták?
– Ott? Ki? – szólt elcsodálkozva. – Lehetetlen az! Tegye az úr bolonddá az öregapját.
– De bizony úgy történt. Egy Zichy Nándor nevezetű gróf.
– Aha! Az bizony meglehet. Csakugyan beszélt ott egy nagyorrú zsidóképű öregúr valamit. Meglehet, hogy az is közte lehetett. Nem hallgatta azt, lelkem, senki.
– De az mégis rettenetes dolog, kérem, hogy a tizenkilencedik században ilyesmi történhetik.
– Miféle ilyesmi? Hogy valaki valamit mond. Hiszen szólásszabadság van!
– De a pápa világi hatalmát visszaállítani. Rettenetes.
– Ugyan, ne bolondozzék, spektábilis. Hát azért vissza van már az a hatalom állítva, mert valaki azt mondta?
– Csakhogy az a valaki egy gróf!
– Nevetséges! Emlékezhetik rá, hogy a francia–porosz háború idején az egész szélsőbal indítványt nyújtott be Franciaország feldarabolásának meggátlásáról, de biz azt azért földarabolták.
– Igen, de azt vegye, kedves tisztelendő úr, hogy ez félig-meddig hangoztatva van a prímás üdvözlő iratában is.
– Hát aztán?
– És azt vegye, kérem, hogy másfél millió ember írta alá. Nagy dolog az.
– Ugyan, ugyan. Ne legyenek önök olyan képzelődők. Mindig a kálvinista kakas hangját hallják: »Protestánsok, legyetek ébren!« Hisz én ott voltam azon a gyűlésen, beszéltem az emberekkel, láttam, kik voltak, csupa derék, okos emberek.
– Akik aláírták az adresszet.
– Aláírták. Igenis, másfél millió ember írta alá az adresszet. Mert aláírásra mindig lehet nálunk embereket fogni, még a váltón is, de ha azt mondták volna ki, hogy ki megy el verekedni a pápai állam helyreállításáért, álljon ki a fórumra, hát Lonkay Antal tisztelt barátom is szépen kisompolyodott volna a teremből.
– Ej, ej, hogy mégis nem tudták lehurrogatni azt a Zichyt. Mert így mégis az egésznek az a képe, hogy egy számos tagból álló gyülekezet a pápa egyházi hatalmát proklamálta.
– Mert ilyen volt a hangulat. Higgye meg, hogy ugyanazon gyülekezettel egy másik szónok egy óra múlva elfogadtathatta volna a polgári házasságot is. Ismerni kell a magyart.
– Hát azt gondolja, kedves tisztelendő úr, hogy nem lesznek többé vallási villongások.
– Soha!
– No lám, pedig már én egészen megijedtem a mai lapoktól.
– Írnak valamit?
Eléje toltam a két újságomat. Elolvasta nagy figyelmesen a cikkeket, s így szólt fejcsóválva:
– Azt mondtam az előbb, hogy sohasem lesznek ebben az országban vallási bajok, de talán mégsem volt igazam. A félrevert harang mindig sok népet csődít össze. És sok felizgatott nép mindig sok galyibát csinál: a tiszaeszlári ügyet is a zsidók mérgesítették el. Nem lehetetlen, hogy az újságírók, akik cikk-téma után futkároznak, belecikkezik a közömbös emberek lelkébe is a vallási kötekedéseket… Hanem azért gróf Zichy Nándorból mégsem lesz soha belügyminiszter a helyreállított pápai államokban.
Olyan okosnak, megnyugtatónak találtam a plébános úr felvilágosításait a tegnapelőtti katolikus ülésről és annak intenciójáról, hogy közlöm azokat a többi, netalán megijedt protestáns ember épülésére is.
Egy kálvinista
