EGY LEVÉL VISZONTAGSÁGAI, KALANDJAI ÉS HÁNYATTATÁSAI
EGY LEVÉL VISZONTAGSÁGAI, KALANDJAI ÉS HÁNYATTATÁSAI
(A t. c. közönség okulására elbeszéli maga a levél)
Kevés halandó van abban a szerencsés helyzetben, hogy mikor az élettörténetét el akarja mesélni, egyszerűen egy képet festet és szemmel láthatóvá teszi az úti élményeit.
De az elején kell kezdenem.
Születtem Hont-Szántón, ott tettek be borítékba és ráírták a boríték hátára, hogy hova kell mennem:
Nagyméltóságú
Báró Nyáry Adolf úrnak
Őfensége József főherceg főudvarmesterének
Budán
Szent György tér 5. sz.
Ráragasztották hátamra az útiköltséget, az ötkrajcárt és feladtak a hont-szántói postára.
Ez történt október 20-án.
A postavezető bizonyos tisztelettel vett kezébe, ahogy illik egy ilyen előkelő levelet és rám nyomta gyöngéden a hontszántói bélyeget.
– No – gondoltam magamban –, most már átestem minden bajon, most már nyugodtan hempereghetek a többi levelek közt, míg az uramhoz eljutok. Mindössze egypár óra az egész.
Türelmetlen voltam kissé, mert csupa közönséges levelek közt kellett beszorítva lennem, mikor a vasútra feladtak. Fiskálisok fenyegetőző, pénzt kérő levelei. Kereskedők üzleti episztolái. Az egyik tele volt petróleum-pecsétekkel. Én is bepiszkolódtam tőle. Oh, ez egészen tűrhetetlen állapot!
Nem messze tőlem a köteg alján egy rószaszín levélke hánykolódott a legjobban.
– Jaj, de borzasztó lusta ez a vasút – csipogta. – Pedig nekem nagyon kellene sietnem, mert engem nagyon várnak. Én szerelmes levél vagyok.
– No, én ráérek – mormogta flegmával egy nagy negyedrétű levél, melyen ott feketedett az ex offo. – Én közigazgatási ügyben járok. Mindegy, ha egy év múlva érek is Pestre.
– Halálhírt viszek – jajgatott egy fekete szegélyes partecédula –, máris ott kellene lennem.
– Ugyan mit gőgösködtök a tartalmatokkal? – vágott közbe egy szarkalábas katonalevél, – Egyitek se fontosabb a másiknál. Ha még ajánlott levelek volnátok!
Ezt már nem tűrhettem el.
– Coki, paraszt – kiáltám –, szalutálj, nem látod, kihez megyek?
– Bánom is én – szólt a katonalevél –, kivételt veled se tesznek, mert ha fontosabb lennél a többinél, dróton küldtek volna Budára.
Erre nem tudtam mit felelni, hát inkább megvető hallgatásba burkolóztam.
De az út Pestig végre is unalmas volt. Egy jóbarátra ilyenkor szükség van, akivel fecsegni lehet kissé. Még egyszer átnéztem a leveleket s szemet vetettem egyre, mely a címe után előkelő származásra vallott.
Kilencágú korona volt a tetején s a cím így szólt:
An Jakob Kohn Jud,
in Pest.
No, ez bizonyosan előkelő kéztől származik. Ezzel már szóba lehet állani.
– Mi járatban vagy, komám?
– Pénzt kérek kölcsön a zsidótól az uramnak.
– Hosszú vagy?
– Csak nehány szóból állok.
– Akkor te vagy a világon a legudvariatlanabb levél.
– Tehetem, mert első helyen lesz a pénz betáblázva. Hanem iszen majd meghosszabbodnak az unokáim.
Efféle diskurzus közt értem be Pestre, a vasúttól elvittek, kibontottak és rám ütöttek egy bélyeget.
Meghökkenve látom a betűkből, hogy Budán a Krisztinavárosban vagyok.
De hát mi ez? Mit akarnak velem a Krisztinavárosban? Este, mikor a kihordók összejöttek, egy torzonborz ember a kezébe vett és így szólt:
– A Szt. György tér nem az én utcám. Hol fekszik az?
Ezen azután tanakodni kezdtek, visszadobtak az asztalkára, egy hivatalnok onnan is fölvett és újra becsomagolt idegen levelek közé.
Másnap ismét kibontottak és rámütöttek egy bélyeget. A betűkből azt láttam, hogy a »vízivárosban« vagyok.
Ott a tegnapi jelenet ismétlődött. Egy levélhordó röhögve visszahajított:
– Báró Nyáry! Az ördögbe is, most már ősz van! Most már nincsenek nyári bárók a vízivárosban.
Egy másik levélhordó a bagós kezeivel megsimogatott s így szólt:
– Wo liegt dieser Sz. György tér?
Ezen, úgy látszik, az egész vízivárosban nem bírtak eligazodni, újra becsomagoltak és vittek, míg végre másnap újra rámnyomtak egy bélyeget. A központi postán voltam.
De milyen állapotban! Egészen elrongyolódva, bepiszkolva. Istenem, istenem, hogy menjek én most be ezüsttálcán egy excellenciás úr elé?
De ha mehetnék is, vajh eljutok-e én oda valamikor?
A főpostán azt határozták rólam, hogy elküldenek Sepsi-Szt.-Györgyre.
Remegve hallottam ezt. Egy erdélyi út nem tréfadolog ilyenkor!
Szerencsére valamelyik hivatalnok becsomagolt a terézvárosi postára, ahol rámütöttek egy bélyeget, innen sorba vándoroltam a postákat, mígnem ötödnapra újra ott találtam magamat a vízivárosban, de milyen állapotban, méltóztassék szerencsétlenül összeroncsolt, megbélyegzett ábrázatomat megtekinteni.
Igenis így néztem ki, uraim és hölgyeim, midőn végre a posta… dehogy a posta, hanem a gondviselés végét veté örömtelen vándorutamnak.
Egy fiatal postás ugyanis becsomagolt tévedésből a »vár«-beli levelek közé.
Egy levélhordó, aki azelőtt Nyáry báró őexcellenciájánál inas volt, véletlenül megpillantott s visszaemlékezvén a hajdani ura nevére – végre egy hét múlva eljutottam oda, ahova küldtek.
De mit ér, forró vágyam, hogy ezüst tálcán vigyenek be, nem teljesedhetett, mert az inas nem merte a tálcát bepiszkolni.
Ez volt az én szomorú élettörténetem; midőn végre szétmetszettek, beleimet kivették, végső óhajom az volt:
»A borítékomat pedig testálom méltóságos Gervay Mihály úrnak.«
