A ZAB
A ZAB
(Egy kép a régi világból)
Valaha roppant szép volt a magyar élet (azazhogy a többi nemzetiségek élete is). Az ember, ha falun lakott és komposszesszor volt, leült a kovácsműhely elé az öblös tajtékpipájával és ott kaszinózott reggeltől délig, délutántól estig, amíg a tarokk kezdődött vagy a plébánosnál, vagy a kasznárnál, vagy a szomszéd komposszesszornál. Mindegy akárkinél, valahol csak kezdődött minden estefelé. Azalatt a kovácsműhely udvara volt az események központja. Ott patkolták a lovakat, a kovácslegény verte a pörölyt, a tüzes szikrák mérgesen pattogtak ki a műhely nyílásain, ha pedig az izzó vasat végigöntötték vízzel, sustorogva csapott ki a láng kétrőfös nyelvvel.
Egy nap alatt tömérdeken fordultak meg a kovácsműhelyben. Jöttek a helybeli fuvarosok, akik szanaszét mászkálnak, mindenfelé megfordulnak, még külső országokban is, ezt hozzák, azt viszik, útközben sokat látnak, hallanak és azt mind elbeszélik patkoltatás közben, míg a ló lábát tartják a kovácsműhely udvarán.
Idegen szekerek is megállnak, ha a szerszámon valami hiba esik, a kereken meglazul a ráf, vagy a lovak hámján eltörik egy-egy kapocs. Ezekből aztán apródonkint ki lehet venni a tömérdek újságot, ami az ő vidékükön és útközben vala megfigyelhető.
A falusi komposszesszornak ez pótolta a lapokat, hanem hogy kicsit fáradságos volt, mert nagy üggyel-bajjal, sok kerülgetéssel kellett kiszedni az érdekes eseményeket az emberekből.
Hova való kend? Hova utazik? Mi járatban van? Milyen az út arrafelé? Hát az idei termés?
Mikor aztán átesett egy csomó ilyen bevezető kérdésen s mintegy belemelegítette az utast a beszédbe, maga is elmondván diskurzus közben a helyi megfigyeléseket (ha események nem voltak), akkor áttért a legérdekesebb kérdésekre, legelőször a magas politikára.
– Hogy megy magoknál a zab?
Ez a kérdés s az erre való felelet az volt, ami a lapnál a »ciceró«.
Ha drágának mondta a zabot, ez már szöget ütött a fejébe.
– Hopp teringette… hopp, hopp! Ennek akkor oka van. Hát lócsiszárok jártak-e már azon a vidéken? (Még ez is a ciceróhoz tartozott.)
Ha jártak, akkor így szólt:
– Láncos adta, ez akkor gyanús dolog… háború lesz, atyafiak. Meg kell nézni a csillagokat estére.
Ha nem jártak, akkor azt dörmögte:
– No, iszen eljöhetnek még. Nekem magamnak is van vagy három csikóm. Hanem zabot bizony keveset vetettem az idén. Hát ki most ott a vicispán magoknál?
(Ez volt az entrefilet.)
Jó ember-e? Hát a szolgabíró ki? Mikor mindenikre megkapta a választ, ami nagy részletességgel egész addig tartott, míg a kovácsok dolga; ha még kifutotta az időből, ráment a garmond betűkre is:
– Hát különben mi újság arrafelé?
Ez volt a hírrovat. Ebbe előfordultak aztán a vegyes események. Furcsa pörös esetek, rejtélyes gyilkosságok, botrányos szerelmi kalandok s száz mindenféle, fülnek való csemege.
Ha aztán a komposszesszor, aki ilyen módon mindig offé volt az eseményekben, egész csuromig akarta a világ folyását kiismerni, még a hirdetési oldalt sem felejtette ki: Mi ott a búzának az ára? Hogy egy öl fa? Mi a föld értéke? Egy font háj mibe kerül? A bor iccéjét mennyiért mérik?
Ez volt az értesülés egyedüli módja falun a régi korban.
Másként nem is lehetett. Hisz megtörtént az, amit a Deák Farkas könyvében olvasok, hogy gróf Csáky uram, aki abban az időben egyike volt az ország leggazdagabb, legtekintélyesebb urainak, egy évvel a halála után is kapott még leveleket a barátjaitól. Egyet a palatinustól, mely több mint egy fél évvel érkezett későbben, most háromszáz év múlva bontott fel egy tudósunk, aki a levéltárban turkált és ráakadt.
A városokban is csak így ment ez régen. Oda is az utasok hozták el a híreket, s úgy terjedtek el szájról szájra. Néha egy-egy külföldi háborúnak már vége is volt, mikor itt eszelni kezdték, hogy kezdődik.
De mindég a legfontosabb kérdés a »zab« volt. Mars növénye. A zab elárult mindent.
Ma már vége van mindezeknek. A kovácsműhelyekben már nem ül senki. A zabárakat sem kérdezzük többé. Idegenekkel diskurálni kellemetlen.
Sőt ha ismerősök jönnek is össze, alig tudnak miről beszélni. Valaki elkezd újságolni valamit, de már látja a többiek arcán, hogy azok is mind olvasták a mai lapokat – s ezzel vége. Mindnyájan egyformán tudunk mindent.
A zab jelentősége rémítően ledevalválódott a lovas katonaság megapasztásával, a lókupecek se jóslási anyag többé. Mindezt átvette a börze.
Most már csak a börze a jósda, és bizonyos fokig az Andrássy bonmot-jai.
A megboldogult zab csak annyiban szerepel már a háborús világban, hogy mint »képlet« használtatik bizonyos lelkiállapot kifejezésére.
Ha tehát például a mai viszonyokat akarjuk megösmerni, nézzük, mit mond a börze.
A börze lassú rendes érverése most még a békét mutatja. De a zabszem…
Nos meglehet, hogy annak is lesz szerepe a béke áldásainak fenntartásánál.
