A MINISZTERELNÖK, HA MULAT
A MINISZTERELNÖK, HA MULAT
(A szegedi útról)
Hogy én Tisza Kálmánról egyszer szívem szerint írhassak, arra az volna szükséges, hogy már ne legyen miniszterelnök.
De minthogy az országnak sokkal szükségesebb az, hogy ő miniszterelnök legyen, mint a »Pesti Hírlap«-nak az, hogy én szívem szerint írjak róla, tehát nem kívánom, hogy ő mondjon le, inkább én mondok le a szívem szerinti írásról.
Mégpedig azért mondok le, mert mindenféle vádat el tudnék talán viselni, de kettőt nem; azt, hogy Bayreuthba járok a hangversenyekre és azt, hogy valaha udvarlás vagy hízelgés céljából mártom be a pennát a kalamárisomba.
Igaz azonban, hogy a hízelkedésnek két neme van; az egyik, mikor a hatalmasnak hízelkedik valaki, a másik mikor a hazai szokásoknak hízelkedik.
A hazai szokások szerint ugyanis egy miniszterelnökkel mindig úgy kell elbánni, mint egy országos ellenséggel, akinél hatványra illik emelni minden rosszat és eltagadni minden jót.
Nos, én a hazai szokásnak sem hízelkedem. Az egyik éppen olyan tányérnyalás, mint a másik, csakhogy az úgynevezett közvéleménynek nagyobb a tányérja.
No, de nem is olyan téma ez, – hiszen csak azt akarom elbeszélni, hogy milyen egyszerű ember a mi »generálisunk«. Szinte hitetlenül olvassa az ember az ellenzéki lapokból, hogy az ő kormányzása alatt romlottak meg a magyar közerkölcsök, ütötte fel fejét a korrupció, a nagyzás, kapzsiság, szédelgés és rangkórság.
Meglehet, hogy igaz, mert ezek a nyavalyák csakugyan járványszerűleg jelentkeznek a társadalomban, de elég különös, hogy éppen az ő kormányzása alatt ütöttek ki. Mert maga Tisza Kálmán ugyan nem terjeszti sem a nagyzást, sem a rangkórságot, sem az úrhatnámságot.
Ha az oszlopos híveit, a fő-fő mamelukokat, akik többnyire szegény emberek, nagyon meg akarja jutalmazni, hát így szól egyikhez, vagy másikhoz, félrehúzva azt egy sarokba:
– Gyere el hozzám vasárnap egy kis malacpörköltre.
Azt tartja a legnagyobb jutalomnak azok számára, akiket nagyon megbecsül, hogy az asztalához hívja, sok hű és hasznos szolgálat után. És valóban ebben a korban minden ambiciózus emberre a pártban az a legnagyobb kitüntetés, ha a Tiszáné kegyelmes asszonyom malacpörköltjéből ehetik. Mert ez megterhelheti ugyan a gyomrát, de a lelkiismeretét nem.
De hát ki tehet arról, hogy az emberek nagy része balga, fut léha utakon, csillogó káprázatok után, nem látván be, hogy az a malacpörkölt többet ér az aranygyapjas rendnél, mert vele jár a Tisza barátsága is.
Azt hiszem, kevesen vannak, akik a Tiszáék patriarkális malacpörköltjéből ettek, mert aki egyszer ebből a pörköltből evett, az nem tarthat igényt egyébre. Ez a legtöbb, amit Tisza azoknak ad, akiket nagyon megszeret. Mert hiszen éppen azért szereti meg őket nagyon, hogy önzés nélkül szolgálják a közügyet. Az ő személyes barátjainak, el lehetne őket rendre sorolni, nincsenek szinekúráik, nincsenek rendjeleik: hanem megvan a »malacpörkölt«-jük… Bizony szép vonás az azoktól az apró geszti malacoktól, hogy ilyen nemesen szolgálnak a közügynek.
Nekem azonban legjobban az tetszett meg Tiszánál, hogy most, mikor egész Európa vele foglalkozik, lázas telegramok viszik-hozzák királytól-királyhoz, udvartól-udvarhoz a szavait, mozgásba indul, forr, alakul minden, akkor ő fogja magát és lerándul Szegedre prológot hallgatni, hogy ott a derék cívisekkel megünnepelje az elégett és újra fölépült színház megnyitását.
Ahol Tisza Lajos grófot olyan rajongva szeretik, ott természetesen jól fogadták a bátyját is.
Most lett volna ott az a múltkori tárcaíró, aki azt írta, hogy Szegeden fényes délben csak egyetlen ember járt. Az utcákat véges-végig elözönlötte az éljenző nép. (Annyi ott a lakos, tisztelt tárcaíró úr, hogy egy fölösleges is van: Haleczky.)
No, de ne keserítsük saját magunkat, inkább térjünk át az ünnepélyekre. Azazhogy ezekre sem. Szeged olyan kifogástalanul, olyan nyíltszívűséggel tud fogadni, hogy ott a fogadtatásoknak soha sincs történetük. Egy kis panasz volt ugyan, de nem a vendégek részéről, mint Pozsonyban, hanem éppen azok részéről, akik vendégek szerettek volna lenni. A város igen kevés vendéget hítt s így maradtak ki sokan, akik Szeged iránt barátságot tanúsítottak s ezek közt a sajtó is. Hanem hát ez is csak egy kis félreértés dolga.
Szegeden most nem a színházat nyitották meg (mert a megnyitási ünnepély már évek előtt történt meg a király jelenlétében), a mostani ünnepély abból az ötletből volt rendezve, hogy Tisza Kálmán lement, legfőképp az ő tiszteletére. Nem lett volna indokolt, hogy ilyenkor a maga barátait hívja meg a város elsősorban, hanem egy szűkebb kört, leginkább a miniszterelnök kíséretéül. Bizonyára nem demonstráció hát, mint az ellenzéki lap panaszolja, hogy Herman Ottót a város egyik képviselőjét meg nem hítták, hanem egyszerű logika.
A színházi előadás nem nagyon sokat ért. Láttam már én annál sokkal jobbat is – Balassagyarmaton. Hanem valami mégis igen szép volt belőle; maga a színház és Nagy Ibolyka. Az előadott darabokon mindenki unta magát, csak a miniszterelnök mulatott jól. A legprimitívebb elmésségeken olyan nagyokat kacagott, mintha ma lett volna először színházban.
A banketten aztán még jobban kigombolkozott belőle a magyar természet.
Egy darabig csak megült csendesen a sok magára tartó excellenciás úr között, eldiskurálgatott velök erről-arról, de amint a derék Erdélyi Náci mind jobban belemelegedett a nótákba, amint sírni kezdett a bűbájos vonója, egyre szórakozottabb lett ő is, s kurtább feleleteket adott a szomszédjainak.
Merengve hallgatta, szíve megolvadozott apródonkint.
– Ejnye be kár – mondá –, hogy az a banda oly messze van.
Nosza egyszerre száz kéz is intett Erdélyinek, hogy húzódjék közelebb.
A banda nagyon is közel jött, a miniszterelnök intett hogy tovább menjen. Eszébe jutott, hogy ő mégiscsak ennek az országnak a miniszterelnöke, hát meg kell valamit tartani a nagy rangból.
Hanem a cigánynak is megvan az ő csodálatos instinktusa. Belenyúlt Náci a vonójával a nóták tengerébe, ebbe a nagy óceánba találomra, s kifreccsentette belőle éppen azt az édes csöppet, amely a miniszterelnöknek a legzamatosabb.
Rárántotta pajkos kedvvel:
Vékony deszkakerítés,
Beh gyönyörű teremtés.
Beh gyönyörű teremtés.
No, ez éppen elég volt. Vége lett birodalmi politikának, miniszterelnökségnek, nem maradt meg más Tisza Kálmánból csak a magyar ember – ha az »csak« volna.
– Ezen a nótán voltam én vőlegény – szólt oda a környezetének, ragyogó vidám arccal.
Aláhajolt kissé féloldalt, megbillegtette a vállait negédesen, s aztán azzal a hosszúkás csontos kezével, mellyel a muszka birodalmat fenyegette meg tegnapelőtt, szép lassú tempóban elkezdte a taktust verni Erdélyi Nácinak.
A szegediek majd kibújtak örömükben a bőrükből. Valamelyik polgár (vagy a Tóth Mihályokból, vagy a Nagy Ferencekből az egyik), önkéntelen lelkesedéssel kiáltott fel az asztal végen:
Az isten is alsóvárosi embernek teremtette közénk.
