SZENT TÁRCA
SZENT TÁRCA
Lonkay Antal kedves bátyánk lapjában a »Magyar Állam«-ban (éppen a mai számban) ugyancsak jól megmossák nehány írónak a fejét a »Jó könyvek« című népies művecskék miatt, amiket a közoktatásügyi miniszter terjeszttet, a jámbor olvasni tudó nép közt és amiktől az megcsömörlik, mert azokat protestáns-írók és szabadkőművesek csinálják, egyenesen a keresztény katolikus népek megrontására.
Minthogy a megmosott fejek közt az enyém is ott van, és az annyira hozzám tartozó családi jószág, hiszem, hogy Lonkay bátyánk nem fog megharagudni és indokoltnak találja, ha egy-két szót én is elejtek az én saját fejem miatt.
A velem enyelgő passzus így szól:
»Az egyiket Mikszáth Kálmán, ez a kegyelt író szedte ritmusba. A mai pénzszűk világban, mikor az óriási adó miatt a nép úgyis oly levert, majd kétségbeesett – odamutatja a népnek a nagyurak rengeteg pénzét s könnyelmű pazarlását. Bemutatja Esterházy Miklós pazar költekezését, mint lövi agyon a paripát, melyért tízezer forintot dob oda, hogyan gyújt rá fidibuszként egy ezres bankóra; s a többi közt írja:
Ott ültek az urak, mulattak, kártyáztak,
Ha jól emlékezem, hát durákot játsztak.
Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet!
Ha jól emlékezem, hát durákot játsztak.
Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet!
Most kérdezem: minő erkölcsi haszont remél szerző a népnél e füzettel elérni? Hová lesz itt a királyi tekintély? És vajon minő szívvel fog adót fizetni az ily mérgen táplált nép?«
Ilyenformán szidja a »Videant consules« cikk Jókait és Szathmáry Károlyt is.
Jókainak nem árt az ilyesmi, hát minek felelne? Szathmáry Károlynak pedig nem használ, tehát azért nem felel.
De nekem se nem árt, se nem használ, hát én felelek.
És azzal kezdem, hogy ugyan ki lehet a névtelen cikkecske írója? Csak nem gróf Szapáry Gyula? Vagy ha nem ő akkor nyilván valami adóvégrehajtó. Mert mintha oda menne ki vádjának első része, hogy az adó sikeres behajtását akadályozom. (Látom, erővel meg akarnak engem választani az urak szélsőbali képviselőnek! )
De mégsem!… Nem pénzügyi közeg megbotránkozása ez! A szemrehányás utolsó része, hogy »hova lesz itt a királyi tekintély?« Péchy Tamásra a Ház elnökére vallana (ha az is nem volna lutheránus), mert ő szereti hangoztatni, hogy »Anglia velünk barátságos lábon álló hatalom«.
Ugyanis az illető névtelen író, aki engem olyan szörnyűséges lázítónak rajzol a királyi tekintély ellen (hogy legalábbis Szalay Imrének képzelem magamat), elfelejtette odaírni, hogy egy angol királyról van szó s még az is csak »mesebeli«.
Felül ült a király, legtöbbet az vesztett,
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet.
Sebaj, adóban majd visszaszedi eztet.
Nem! Én igazán semmi rosszat nem gondoltam ő angol királyi felségéről.
Hát nem elég gavallér dolog az, hogy ő vesztett?
S nem elég természetes az, hogy adóban visszaszedi? Kit izgatnék én fel ezzel ellene? Legfeljebb az íreket lehetne. De azok nem veszik a »jó könyvek«-et.
Aztán éppen egy angol királyt sértenék én meg?
Mikor igazi bámulattal vagyok eltelve Anglia iránt, mióta Egyiptom adósságait zsirálta. (Hátha még a mienket is kifizeti valamikor?)
Hanem hát úgy van az, hogy mindent kifogásolhatni a világon. Még a »Magyar Állam« mai cikkét is.
Engem most azért szidnak, mert illojális vagyok a »Jó könyvek«-ben. P. Szathmáry Károlyt meg azért szidták minap, mert nagyon is lojalis a »Jó könyvek« egyik darabjában.
»Ilyen émelygős szerelem nem való a népnek« – mondja a cikk az »Edelény, a holtig hű szerető« históriára.
Az Esterházy pazarlása se való, mert mi szükség azt a népnek tudni, mit csinálnak az urak? »Garibaldi története« sem való, mert Garibaldi nem szerette a papokat, a Jókai életrajza se való, mert ez csak egy kálvinista ember.
De hát akkor mi való?
Utoljára is kisül, hogy csak a »Magyar Állam«-ot szabad olvasni annak, aki üdvözülni akar.
Én azt tartom, hogy legjobb lesz: béküljünk ki. Legyen meg a »Magyar Állam« is az ő vallásos kötekedéseivel és jóízű magyaros hangjával, de hagyjon meg Lonkay bácsi bennünket is. Hiszen olyan nagy a világ! Elférünk. Nekünk is jussanak benne olvasók. Hát minden embernek muszáj a mennyországba jutni? (Úgyis lesznek ott önök elegen.)
Hogy a királyokkal veszít össze a »Magyar Állam« cikke, azzal én keveset törődném, mert nemigen vagyok velök ismeretségben; hanem hogy a katolikusokat haragítja rám – azt már nem érdemeltem meg.
Mert én egész életemben sohasem bántottam senkit a vallása miatt: annál kevésbé igyekezhettem a »Jó könyvek«-ben a keresztény katolikusok megrontására.
Rossz ízlés az, mely ilyenekbe kapkod. A papság se panaszkodhatik ellenem. Még az apámtól tanultam meg: »Sohase kezdj ki, fiam, a papokkal, mert te húzod a rövidebbet.«
Egyetlen egyszer csináltam egy rossz viccet a jó öreg Geduly szuperintendensre, hogy úgy nézett ki a nyakán fityegő gallérjával, mint az orvosságos üveg.
Akkor is felzúdultak ellenem a lutheránus képviselők s odajöttek a folyosóra veszekedni.
Én ugyanis (isten neki, már csak bevallom) magam is lutheránus vagyok, azért jöttek a szemrehányással:
– Ej, ej. A saját főpapodat gúnyolod ki?
Erre aztán én is méregbe jöttem:
– Hiszen csak van bennem annyi illemérzet, hogy nem bánthatom a másét.
Egyszóval, mikor én gúnyolódni akarok, találok én arra elég anyagot a saját eklézsiámban is.
És ha én most rossznyelvű ember volnék, azt mondhatnám: hogy azt bizony találhatna a »Magyar Állam« is – de inkább nem szólok semmit.
