[I.]
[I.]
Egy rövidre nyírott hajú, kellemes arcú, szőke, zömök fiatalember nyitott be minap szobámba.
– Én Bitzó Géza vagyok.
Nagyon megörültem neki.
– Igen, igen – mondám –, ön rajzolta azt a parasztot, akit nekem most le kell írni.
– Éppen az ő érdekében jöttem. Azt hallom, hogy ön tót parasztnak deklarálta. Rehabilitálni jöttem a parasztomat. Valóságos halasi ember.
– Valóban van benne valami a tót paraszt meghunyászkodásából.
– De van a szemeiben a keleti faj léhaságából és melankóliájából. Ami pedig alázatos voltát illeti, az én emberem csakugyan amolyan »bennfentes« paraszt. Tudja mi az?
– Hogyne tudnám. Nekünk magunknak is volt otthon mindig egy-egy ilyen kedvenc parasztunk, aki per »mi« beszélt a família dolgáról. A konyhánkon kapott enni. Néha segített is valami dologban. Eljött napjában kétszer is. Télen a gyerekek talpát vakarta a kemence mellett a cselédszobában (mert folyton fagyos volt a lábunk és viszketett), nyáron, ha madárfészket talált, nekünk súgta meg, hol van, vagy maga hozta el a szűre ujjában a szép tarka tojásokat. Cserebogármalmot csinált, fűzfasípot, parittyát. Az apánknak besúgta a nyúlnak fekvőhelyét, édesanyánknak elhozta nagy titokban az első gohér szőlőfürtöt ősszel. Modora simább volt, mint a többié s bizonyos szeretetreméltóság, melegség ömlött el durva lényén. De én éppen olyan parasztokról akarnék beszélni, akiknek megfordítva, éppen az az alapvonásuk, hogy idegenkednek az uraktól és gyanakodók, nehezen engednek az új benyomásoknak s csökönyösek, amibe már egyszer belemarták magokat.
– Épp megfordítva hiszem – jegyzé meg a művész –, a magyar paraszt inkább könnyen megnyerhető s egy kis melegségtől rögtön kitárja a szívét.
– Ezt én is megengedem máskülönben, de a politikában bizalmatlanok. Abban a hitben élnek, hogy az urak meg akarják csalni. Akármilyen igaznak látszik is, hát amit azok mondanak, mégis szentül hiszik, hogy benne van abban valahol az ármány, kurta parasztésszel csak ők nem veszik észre. Elmondok önnek egy példát. Mikor 1867-ben híre futott, hogy megkapjuk a magyar minisztériumot, az Arad környékbeli úgynevezett »kertész-községek« küldöttséget menesztettek Aradra a vicispánhoz: igaz-e?
– Igaz – mondá nekik az alispán. – Estére mi is illuminálunk. A király kegyelmes szíve végre felénk hajlott, megtette amit kívántunk.
– Hát elmondhatjuk otthon?
– Bízvást.
– No, ez nagy dolog – csóválgatták a fejüket rendre.
– Elhiszem – magyarázgatta a vicispán lelkesítő hangon –, köszönhetjük annak a bölcs és nagy hazafinak, Deák Ferencnek, aki lángoló hazaszeretetével és szívós kitartásával a révbe juttatta a nemzetet. Megértették?
– Igenis megértettük.
– És mit mondanak hozzá?
Összenéztek egy kicsinyt, aztán, mintha az egymás szeméből olvasnák ki, ketten is felszóltak.
– Hát mit is mondanánk egyebet, mint hogy áldja meg az isten a tekintetes Kossuth Lajos urat.
*
De ezzel én nem azt akarom mondani, mintha ferde észjárása volna a magyar parasztnak, ez csak a csökönyössége, hogy minden rosszat, ami történik, bizonyos ellenszenves hatalomnak tulajdonít s minden jót a rokonszenvesnek.
Isten ments az ő természetes józan ítélő tehetségét kétségbe vonni, hiszen észjárásában úgyszólván még ott, ahol téved is, bizonyos bölcsességgel teszi.
A híres Nagy András, a gazdag hódmezővásárhelyi polgár, aki néhány év előtt egy bőkezű alapítványt tett, egy igen tisztelt barátomhoz állított be egy nap.
– Üljön le, kegyelmed. Ugyan mi járatban van?
– Hát biz én abban, hogy összeolvastuk a minap az anyjukommal a megtakarított filléreimet, mondtuk azután az öregemmel, hogy ím, garasból forintok lőnek istennek áldásából, valami emléket szeretnénk hagyni magunk után, mert halandó az ember, kérem alássan, a jótett túléli.
– Mennyi az a pénzecske?
– Húszezer forint.
– Tyüh, ez nagy összeg! – ámult az én barátom.
– Amennyi, annyi – jegyzé meg Nagy András szerényen –, nem a summa teszi, de az, hogy jó szívvel adjuk, csak még azzal nem vagyunk tisztában: mire. Azért jöttem a nagyságos úrhoz tanácsért, mivelhogy két ész kétfelé lát.
– Hát kegyelmed mire gondolt?
– Azt forgatom elmémben, hogy miután ennek a városnak nincs jó ivóvize, talán egy kutat fúratnék a húszezer forinton, olyat, minő a pesti városligetben van.
– Artézi kutat?
– Azt, azt. Úgy gondoltam, hadd igyanak belőle az unokáink unokái is. Még sok száz év múlva is az én vizemből fogja a szomjúságát lohasztani a hódmezővásárhelyi ember – tette hozzá elmerengve.
– Szép, szép – felelte az én barátom –, hanem talán mégis kiválóbb emlék volna, ha egy alapítványnak adná az összeget, amelynek a kamataiból egy-egy ifjú nevelkednék az idők végtelenéig. Lássa, úgyis szűkiben vagyunk Hódmezővásárhelyen a tudományos embereknek. S ezek az ifjak, akik a Nagy András alapítványából lennének tudósokká és tiszteltekké, folyton hálás kegyelettel emlegetnék a kegyelmed nevét.
– Hüm – makogta Nagy András, mintha nagy szeget ütött volna fejébe ez a gondolat.
Mire vérszemet kapott az én barátom s meggyőző hangon, eleven színekkel kezdé ecsetelni az ő eszméje magasztosságát.
Nagy András uram pislogott, olvadozott, a fejével bólintgatott, majd végre így szólt:
– Alszom rá egyet, nagyságos uram. Holnap reggel eljövök megmondani, mit határoztam.
Reggel be is nyitott szokott szelíd mosolyával.
– No, hát mit kapunk? – kérdé az én barátom vidáman. – Tudományt-e vagy vizet?
– Vizet, nagyságos uram, vizet – szólt csendesen Nagy András –, mert úgy gondoltam meg az éjjel, hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még soha egyet sem.
*
Az ilyen parasztok az én kedvenceim, nem a »bennfentesek«, kikről ugyan lemállik a durva kéreg, de e természetesség csillogó zománca is.
Hiszen némi szeretetreméltóság van az udvaronc parasztban is, de ez már mesterkélt. Az őseredeti bölcsességet fölváltja nála az agyafúrtság. Az alázatossága alatt a haszonlesés van meglapulva.
Az igazi parasztok, akik még nem benyalatosak az úri kúriákra, azt szokták mondani gúnyolón az ilyenre:
– Az ördögé már kend. Tükörből fésülködik már kend.
Ilyen tükörből fésülködő parasztot mutat be képünk, persze csak képletesen (mert elég borzas az őkegyelme feje), pusztán azt jelenti e kifejezés, hogy az úri küszöböket tapossa.
