PULSZKY PAPA
PULSZKY PAPA
Olyan nagy memória kellene ahhoz, mindazt megírni, mindarra visszaemlékezni, amit az öregúr följegyzésre méltót tett, mondott ötven esztendő alatt, hogy olyan memóriája csak magának Pulszky Ferencnek van.
No de ő maga nem írhatja (elég, hogy a mai vezércikket ő írta), azért én fecsegek itt össze-vissza róla néhány sort.
Nem életrajz ez! Ki merne még őróla életrajzot írni? Hiszen még a többi hátra van! S ki tudja, mennyi lesz még az a többi?
Én legalább el sem bírom képzelni az országot őnélküle!
Olyan ő itt, mint a mindennapi kenyér. Akármit főznek, akármit tesznek az asztalra, a kenyér bizonyosan ott van mindenütt.
Az öreg Pulszky nélkül nincs semmi. Ha dolgozni kell, Pulszky Ferencet rántják elé, ha mulatni kell, akkor is Pulszky Ferenc válik be legjobban, ahova okos ember kell, ott van az öreg Pulszky, ahova ravasz diplomata szükséges, azt is elvégzi az öreg, ahol tudomány kívántatik, az mind az öreg dolga, ha valaki egy ócska cserepet talál a szántóföldjén, azt is Pulszkyval nézeti meg előbb, és csak azután adja oda a gyerekeknek játszani. Akinek valami gondolata van, az mind őhozzá siet konzultálni, s az is, akinek semmi gondolata nincs. Protezsál, dirigál, intrikál, ront, bont, javít, rendez. Mintha ezer keze volna. Egy napig sem tudnánk megélni nélküle! Két talpa van csak, de mintha az egész magyar glóbuszt befödné velök, amint rajta áll: mindenütt érzik ez a két talp. Néha ugyan kifordul alóla a talaj, de ő azért soha el nem esik, mert vele fordul. Ötven esztendő óta eszi neve a nyomdafestéket, de azért még mindig friss név és divatos név – nem kopik, de ne is kopjon az el sohasem.
Amellett, hogy múzeumi igazgató, országgyűlési képviselő, akadémiai tag, száz meg száz bizottságnak elnöke vagy tagja, elvesztett pillanataiban, mint ő maga mondá Adam asszonynak – még újságíró is. A legvirgoncabb újságíró hetven éve dacára.
S ha csak újságíró volna!
Ő még azonfelül használható cikktárgy is!
Ha nincs miről írni, az ember megtámadja Tisza Kálmánt, s ha még másnap sincs miről írni, nekiront Pulszkynak.
Évtizedek óta erre is alkalmas téma az öregúr.
Mert őt nemigen szokás dicsérni.
Annyira nagy ő köztünk, hogy csak lázongni, duzzogni és agyarkodni tudunk ellene – hanem ha eszünkbe jut, hogyha egyszer ő sem lesz már… akkor elszorul a szívünk, s egyet csavarunk az eszünkön, hogy vígabb dolgok után szaladjon.
Köteteket lehetne összeírni működéséről, úgy a politikában, mint az irodalomban és a tudományok mezején. Lehetne találni kifogásokat itt is, ott is (mert nem mindég vesz az öregúr mindent komolyan), de mire való volna ez? Úgy kell őt venni, amint van. Sőt az ő cinizmusa bizonyos fokig még jól is áll neki.
Annyi bizonyos, hogy a magyar közművelődésnek olyan hasznos vezére még nem volt, mint ő.
A 48-as idők nagy alakjai között méltán foglal helyet.
Ami nála hiba, az leginkább a modorából folyik; ami nála erény, az ritkán sarjad a hiúságból: megvan benne a nagy emberek nemes rugója, hasznosat tenni a cél kedvéért.
Sokszor igen szigorúan ítélik meg: a politikában állhatatlannak tartják, pedig ő csak a pártkötelékekben az, nagyban mindig a liberális haladás híve volt. Azt is szemére szeretik vetni, hogy nagy szinekúrákba ültette a családját, s ez a legigazságtalanabb ráfogás. Mert a Pulszky-család, az elsősorban, amely mindenét a közügyekre költi.
Maga rossz csizmában jár, s ócska kabátot visel. (Valaki még egyszer meg is szólította az öltözetén végignézve: »Hát szabad a múzeumi tárgyakat viselni is?«) Hanem azért jó célra, egy-egy szép képre vagy műtárgyra mindég telik a tárcájából.
Egy szó, mint száz, hiába csipkedik az öreget, mert az ő dicsősége igazán olyan, mint a verem.
Minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
Midőn ma ötvenéves jubileumát ünneplik, őszinte szívvel csatlakozik a Pesti Hírlap is az ő tisztelőinek nagy táborához. Tábor, mely mögött ott áll az egész ország kicsinye-nagyja.
