A KÉPZELT BETEG
A KÉPZELT BETEG
Szegény kedves Szegedem, de régen láttalak. Azt híresztelik rólad, hogy sorvadásba estél!
Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki az indóháznál, s nyomott lélekkel ültem a kocsin, mely a szállodáig vitt. Beteget látogatni mindig lehangoló érzés.
De a nagy házak vidáman tekintgettek rám, réztornyocskáik kacéran csillogtak a téli napfényben, a kéményekből, mert éppen dél volt, hatalmas füstök kavarogtak fölfelé, segítették az eget kékebbre festeni Szeged fölött.
Az egykedvűen pipázgató kéményekről eszembe jutott, hogy most mindenütt halpaprikást főznek odabent. Hogyan rotyog a kis katlanokban a pompás lé, szinte hallani véltem, mint forr, s pöfögve emelgeti a rezes fedeleket.
Az utcán csupa gömbölyű, piros arcok nyájasan, megelégedetten mosolyognak. A tokahiány rendkívüli dolog és nagy szépségnek tartják. Mindenki azt szeretné, hogy tokát ne kapjon, de biz az teljes lehetetlenség! Az ablakok (a házak szemei) nyugodtan, előkelően, ahol pedig virág van, nevetve néznek le az utcára, hol tarka néptömeg lót-fut élénken a napi dolga után.
Az ember dermedt kedélye szemlátomást kienged, amint a külső szimptomák semmi baljóslatú dolgot nem vetnek fel.
Hol beteg? Mije fájhat? Hátha csak úgy híresztelik, pletyka az egész? Egy sorvadó város nem nézhet ki így!
És mégis… ki tudja, hisz hányszor férges belül a legpirosabb alma! Az arca csalhat nagyon, s a belsejét nehéz meglátni; a városnak nem mondhatjuk: »nyújtsd ki a nyelvedet, mutasd a kezedet, hadd számoljam meg az érverésed«.
Föltettem magamban, hogy végére járok: mi a baja Szegednek. Mert ha egyéb baja nincs, mint amit Ugron Gábor felhozott, hogy a Tisza Lajos monogramjai nyomják a házakat (pedig egyebet ugyancsak nem bírt felhozni), akkor bizony igen kevés baja van.
Elvetődtem mindenfelé a nép közé: majd azok mondják meg a legjobban.
Benyitottam egy helyre, ahol éppen ferbliztek a városi polgárok. Egy forint volt a vizi. Néztem egy darabig, hogy megy a játék. A mágnás kaszinóban sem folyhat szebben; mind úgy játszott, mintha kímélné a többit.
Ejnye, hát ezekről híresztelik azt, hogy nincs pénzük?
A városi bérház előtt a legsajátságosabb képet láthatni minden reggel, melyhez hasonlót talán nem mutathat fel a világon egy város sem. Egy ősi szokás ez Szegeden, mely arra mutat, hogy a börze már megvolt a régibb magyaroknál is.
A bérház előtti téren gyűlnek össze a városrészekből a halászok, a hajógazdák, a paprika, tarhonya termelők, szappanosok és mindenféle vállalkozók. Négy-ötszáz cívis hullámzik a téren nagy csoportokba verődve, s csendes pipaszó mellett igazítják a dolgukat élőszóval. Szerződéseket kötnek, eladnak, vesznek, legénységet fogadnak, vállalatokba ereszkednek. Zsidó nincs egyetlen egy sem, s a társalgás sem olyan ideges lármás, mint az igazi börzén, de halk, méltóságteljes.
Az egyik cívissel szóba bocsátkoztam.
– Igaz-e, Kovács István uram, hogy nagyban pusztul, szegényedik a lakosság?
– Nem mondhatnám, uram, megvagyunk, ahogy vagyunk, kérem. Nincs itt egyéb hiba, csak az, hogy sok a ház és sok a bolt.
– Hát nem elég baj az?
Kovács István uram fanyarul vállat vont.
– Aki kölcsönveszi a pénzt és házat épít vele, az bizony sehol a világon nem építi magának. Baj az annak, tudom, de hogy nekem is baj az ő baja, azt csak a Herman Ottó úr válaszaitól hallom. Tessék azoktól kérdezősködni! Ahol ni, az egyik, a Szűcs Mihály komám uram!
A koma már ott hegyezte a fülét, alig várta, hogy szólhasson, bele is kezdett mohón a sopánkodásba: vége lesz Szeged városának, vége lesz, mert elpusztul az a hely, ahol jegenyefa és páva van. Itt pedig minden van, ami cifra cafrang.
Majd keserűen felkiáltott:
– Úgy maradunk, tessék elhinni, mindnyájan, mint a kisujjam!
(Akaratlanul is odanéztem a kisujjára: hát tele volt aranygyűrűvel.)
No, ebből ugyan nem leszek én soha okosabb, gondoltam magamban, mert ezek azt beszélik, amit az újságból olvasnak, hanem legjobb lesz, ha magától a főispántól kérdezősködöm; az úgyis meg szokta mondani az igazat, s nem titkolja el, ha Szeged elszegényedett.
A főispán éppen otthon volt, s egy fiatalembert fogadott, egy helyi lapnak a munkatársát, aki egypár csinos történetet írt a szegedi tanyai életből.
Leültem, és bevártam türelmesen, míg a dolgát végzi.
A fiatalember arra kérte a főispánt, hogy az üresedésben levő városi adószedői állásra kandidálja a holnapi közgyűlésen.
– Mind szép ez, fiatalember –, mondja a főispán szokott szatirikus modorában –, de hát a pegazus hol marad majd?
– Komolyabb állás után kell látnom, méltóságos uram.
– Hiszen igaz-igaz, de lesz-e aztán lelke, hogy azokról a szép tanyai lányokról, akiket leírt, leszedi a bundácskákat adóba?
– Lesz, kérem alássan – mond elvörösödve a poéta.
– Isten neki, akkor hát kandidálni fogom, annál is inkább, mert az állásra úgysem jelentkezett más.
Ezzel eleresztette a boldoggá tett ifjút, s felém fordult, hogy mit kívánok.
– Kérdezősködni akartam valamiről.
– Miről?
– Most már semmiről.
Hiszen ostobaság lenne ott a nyomorról beszélni, ahol a hatszáz forintos állásokra sem jelentkezik pályázó, s – ahol a poéta is kenyeret kap.
