ÖREG MESE ÚJ KÖNTÖSBEN
ÖREG MESE ÚJ KÖNTÖSBEN
Jól vannak ezek az öreg mesék kigondolva.
Az az ő erejük, hogy mindég újra előjönnek, mint a virágok, ha meghervadnak ősszel, eltemeti őket a hó, emberi csizmák eltapossák, de tavaszkor ismét itt vannak friss ruhában.
Új virágoknak kell-e ezeket tartani, vagy csak ugyanazoknak?
Az öreg Weisz B. F.-en kell kezdenem. Bizony öreg, olyan öreg, tapasztalt, annyira kiismerte már az embereket, hogy csak a gyerekekkel tart. Azok közt érzi jól magát, azokat tanítja öreg embereknek lenni. Takarékpénztárakat csinál nekik, wertheimkasszák szeretete után ereszti az ő fiatal eszüket. Nemrég pedig tombolát rendezett nekik a Margitszigeten.
No, már azt magam is megnézem, gondoltam. A tombola igen jól sikerült. Annyi gyerek volt ott, hogy szörnyűség. Nem mindenki azt nyerte, amit óhajtott, de azért majd mindenki nyert valamit. Még olyanok is, akik nem akartak nyerni semmit.
Nevezetesen a sors úgy akarta, hogy a tombolázók közt a szerencse rámosolygott egy a szigeten tartózkodó barátomra is, kihez elég durcás volt e nyáron. Kibukott a képviselőségből.
Egy gyöngyös, csillogó olvasójegyet nyert, melyre tündöklő betűkkel volt kihímezve »Eddig!«
»Meddig? – kérdé a báró önmagával töprengve. – Nekem szól ez? Eddig! És nem tovább? Ezer ördög és pokol, ez nem nekem szól!«…
Körülnézett, hogy kinek adja oda a szép olvasójegyet.
Ezalatt újra az ő jegyét húzták ki: egy fogpiszkálót nyert.
»Mit? Én piszkáljam a fogamat? Még én nem voltam annyi ideig mameluk; átkozott fátum, ne incselkedj velem!«
Semmi ismerőse sem volt a közelben, akinek odaadhassa, pedig ezalatt megint nyert egy parfűmdobozt.
Szerencséjére éppen akkor szólítja meg a virágárus gyerek:
– Tessék rózsát venni… tessék virágot venni.
A jó régi Pesten leánykák árulták hajdan a virágokat kis kézi kosárkákban, de most már azokból is kifogytunk, a kisleányok maguk is virágoknak állnak be, és hamarabb elfonnyadnak, mint ezek, amiket most kisfiúk cipelnek szerte nagy kiáltozásokkal.
Rongyos egy kölyök, csupa cafatokban lóg róla a ruha, vézna sápadt arca van, s a nyaka olyan piszkos, hogy tán azon termeszti gazdája a rezedákat…
– Ni, te kölyök, hogy hívnak?…
– Burkus János.
– Nyújtsd ide a kezedet, boldoggá teszlek. Add oda ezt az olvasójegyet s e másik csecsebecsét a legszebb leánykának, akit itt látsz. De jól megnézd, melyik a legszebb. Ha eltalálod, két hatost kapsz, ha el nem találod, akkor is kapsz egy hátbaütést.
A kis Burkus János szomorúan elmosolyodott, és csak a boglyas fejével intett igent, hogy elvállalja a megbízatást.
– No, lódulj hát gyorsan, de előbb nézz körül az egész szigeten.
– Az egész szigeten? – kérdé halkan, félénken. – Annak adhatom, akinek akarom?
– Akit a legszebbnek te találsz, legyen az öregasszony vagy gyermekleány.
A fickó szemei bámészan tapadtak a doboz papírcsipkéire, a különböző színű üvegek pompáján és az olvasójegy ragyogó gyöngyein sóváran futkározott tekintete. Óvatosan, majd remegve tartotta kezében a tárgyakat, mintha a világ valamennyi kincse rá volna bízva.
Lassan, méltóságosan indult meg a rengeteg asztal között, hol csupa nők és gyermekleánykák ültek. Műértő arccal nézett meg itt-ott egyet, s mi, akik messziről vigyáztuk, láttuk a habozást arcán… de csakhamar újra összeszedte magát, és tovább indult, olyan testhordozással, mintha ő lenne a szarajevói polgármester.
Természetesen nem tűnt fel senkinek. Ki ügyelne rá, a boldogtalanra? Hiszen ott őgyeleg már egész délután.
Ment, ment, el is veszett a szemünk elől… sehogy sem bírtunk ráakadni. Figyelmünk végre is másra fordult, egészen elfelejtettük a kis bolyongó Párist, aki az aranyalmát viszi…
Végre jó másfél óra múlva megpillantottam a fiút. Két szaladó lánykára vár, hogy azokat szembe nézhesse… A tárgyak még most is a kezében vannak. A lányok hozzá érnek, megnézi az imposztor, és tovább megy tárgyaival, mint a bolygó zsidó.
– Hopp, te gazember, hát még most se találtad meg a legszebbet?…
– Nem még, uram…
– De már gondolkozol fölötte?
– Gondolkozom…
– Ne sokat teketóriázz, csak bátran, hiszen azt könnyű eldönteni, ki tetszik neked a legjobban.
Újra elsompolyodott, de nem sok idő múlva visszajött vigyorogva a tárgyak nélkül.
– No? Odaadtad?
– Oda!
– Gyere, mutasd meg, kinek adtad. Aló, előre!
Egy hosszú gyeptáblán keresztülvitt, ott egy tót asszony öntözte a közbüleső virággruppot. A közeli nyírfa alatt az asszony nagykendőjén egy kis ötéves leányka ült. Pufók arcocskája volt, s lenfehér haja rendetlenül környezte… Mezítelen vörös lábaival vígan rugdalta a füveket, amint hanyatt fekve nézte magát a mi parfűmdobozunk belső tükörtáblácskáján.
– Hát ennek adtad a tárgyakat, te akasztófáravaló, ez a legszebb leány a szigeten? Veszed el tőle mindjárt, mert agyonütlek…
Burkus János szomorúan közeledett a leánykához, mint a halálraítélt.
– Anka, édes Anka, add vissza a cifraságokat az uraknak. Add ide hamar, no, ne sírj hát, kis testvérkém, ne sírj… látod vissza akarják… Ne félj semmit, azért mégis te vagy a legszebb!
A síró leánygyermek kék szemeiben ezekre a szavakra előcsillant a mosoly, s pufók piros arcán két kedves gödröcske támadt.
– Hadd a leánykát, Burkus Jankó – mondá a barátom. – Hát mért nem mondtad, hogy a testvéred, akkor mindjárt belátjuk, hogy a te szíved őhozzá vonzott. Ne, itt a te két hatosod… derék fiú vagy.
Erre előcammogott a gyermekek anyja, az öntözgető tót asszony is, s meglátván a csecsebecséket a leánykánál, figyelmesen megnézte, s aztán így szólt:
– Különös szép dolgok! Nem volna kedvük az uraknak, hogy megvegyék?
