A CSÖRGŐ KORSÓK
A CSÖRGŐ KORSÓK
– Jön a Miska!
Négy-öt nap óta írók és művészek ezzel az újsággal biztatják egymást: »a Miska jön«.
Mert lehet Munkácsy maestro odakünn, akinek nevét úgy ejtik ki egzaltált bámulói, hogy körül van rakva elöl-hátul jelzőkkel, dicsőítésekkel, de idehaza ebben a mi körünkben ő csak »Miska«. És meglehet, azért szeret hazajárni olyan mesziről, hogy egy-két napig Miska lehessen. Ilyen meleg titulust nem adhatnak neki idegen földön.
Rossz hírek érkeztek felőle egész télen és tavaszon. Francia újságok kürtölik, hogy monsieur M. Munkácsy egészségi állapota kedvezőtlen; hogy az orvosok nagymérvű hátgerinc bajról s ideggyöngeségről suttognak stb.
De hát ez mind olyan hidegen van ott leírva. Más az, egészen más, mikor mi itt meghányjuk-vetjük élőszóval, felhős homlokkal: »Nem szeretem ezt a Miska dolgát«. Oh be el van ebben mondva minden…
Ám hogy most híre esik jövetelének, hogy ilyen nagy útra indult, ez sokakat megnyugtat. Talán mégsem olyan nagyon beteg? Hiszen akkor nem jönne ide!
De én nem reménykedem olyan könnyen.
Hisz mikor én beteg voltam fiatal koromban messze a szülői háztól, idegen helyen, mindég hazavágytam. S még most is azt hiszem, valahányszor bajom van, ha lázban fekszem, hogy ha a fejemet lehajthatnám az édesanyám vánkosára (cseresznyeszín selyem mosolygott ki a csipke paszomántján át), ha elnézhetném azt a nagy vaskályhát az ágy végiben, azokkal a szaladó lovakkal, ha gyöngén besütne a kiscsoltói nap, csak olyan vékonyan a zsalu bordáin keresztül, amennyire édesanyám rám eresztené: menten meggyógyulnék.
Jól teszi a Miska, hogy hazajön.
Több év előtt láttam utolszor Szegeden, ahova elhozta magával Gouzient, Laurençon képviselőt is mint olyanokat, akik sokat fáradtak a Párizsban rendezett szegedi ünnepélyekben.
Ő volt a magyarázójuk útközben. Amennyi dicsőséget az miránk kent, ha csak félig elhitték is a társai, nagyon meg kellett szeretniök az országunkat.
Meg is szerették, de egyet-mást mégsem találtak kielégítőnek. S azt nem is hallgatták el Munkácsy előtt. Kivált az emberek modorával nem voltak megelégedve.
– Minden szép, minden jó, de látod, az emberek mégis furcsák előttünk. Sehogy se tudják magukat úgy viselni, hogy az embert kacagásra ne ingereljék.
No iszen látni kellett volna, mint gyulladozott erre a mi Miskánk, nagy fehér arca olyan piros lett, mint a szegedi paprika, még a húsos kezei is belevörösödtek, amint odacsapkodta a vendéglő asztalához.
Másnap délelőtt is folyvást ezen zsörtölődék, s amint kimentek sollemnis módon az egész szenátus és a polgármester kíséretében megtekinteni a hajléktalan várost, rendre oda vezetgette társaihoz a legszebb, legelegánsabb kinézésű, legméltóságosabb magatartású szenátorokat, de csak mind furcsának találták azokat az ő nagy, de nehézkes tisztelettudásukkal, a sima, izgékony francia urak.
Hát amint mennek, mendegélnek a kietlen utcákon, egyszer csak megpillant Gouzien egy kis fazekas boltot, virágos kancsók, öblös lábasok, izmos tepsik, füles tányérok, karcsú nyakú korsók ki voltak rakva a bolt elé.
Gouzien hideg maradt, mikor a szádfalat mutogatták nekik, mikor lefestették a hatalmas elementum haragját és rombolását, nem érdekelték a vízokádó zsilipek sem, hanem a fazekak megbűvölték. Kár, hogy nincs ott a készítőjük, Csizik István uram, hadd örülne a lelke, amint a francia úr odarohant és bámulta a sajátos csőrű madarakat, az ékes tulipánokat rajtok.
– Ilyeneket rajzoltam én valamikor – mondá Munkácsy, s ő is édesen merengett rajtok.
Gouzien fölkapott egy kis korsót, meglóbázta, s íme csodák csodája, a korsó csörögni kezdett odabent.
Látni kellett volna azt a nagy örömet, amit a csörgés okozott. A kurta hajú Laurençon fölvett egy másik korsót. Az is csörgött. A két férfiú versenyt csörögtette, taktusra, s a taktus befolyása alatt mind a ketten táncra kerekedének ott az utcán.
A komoly városi tanácsosok összenéztek.
– Sógor – mondá az egyik szenátor, megrántva a másik ünnepi dókáját –, igazán követ az az úr?
– Azt mondják!
– No, bánom én, sógor, ha maga a francia király is, hanem már egy szegedi szenátor mégse lehet ilyen helytt dísz deputáció.
Szenátor uraimék mind elkullogtak onnan valami ürügy alatt. Mert hiába no, nem engedi a város méltósága. Még az a szelíd bárány is, mely a Szeged címerében van, megröstellené magát ilyen bolondériákra.
– Látjátok – szólt aztán a francia uraknak megmagyarázva a helyzetet –, eltáncoltátok a becsületet. Mi nektek vagyunk furcsák, ti meg nekünk vagytok furcsák. Az egész szenátus hazafutott a modorotokat nevetni.
Amit ott pauzálának hát (talán jó ösztöne súgta meg), jön kifelé a »Három Harcsa« korcsmából Csizik István, s látván a csődülést a fazekai tájékán, ahelyett hogy megörülne, rosszat kezd sejteni, s ugyancsak szedegette a pókos lábát…
– Mi már ez, no? – mondá fitymálva. – Nem duda az, hogy táncoljanak mellette… Az én fazekaimmal ne csináljanak komédiát az urak!
Odanéz Munkácsy Mihály és elkiáltja magát:
– Te vagy, Csizik Pista… Hollá, öreg! Hát rám ösmersz-e még?
Csizik uram rábámult, elkezdte a ráncos homlokát dörzsölni, s egyszerre elrikkantotta magát.
– Nini, a Miska…
– Persze, hogy a Miska. Gyere no, idébb, ne bámulj, ölelj meg, öreg cimbora…
Azután felénk fordult:
– Együtt voltunk asztaloslegények egy gazdánál… Az ördögbe is, azért voltak nekem olyan ismerősök ezek a tulipánok a cserepeiden. De mondd csak, miképp lett tebelőled fazekas?
– Egy özvegy fazekasnét vettem el. Beleházasodtam ezekbe a fazekakba. Hát most velök vagyok. Megszoktam őket. A tulipánokat éppen úgy rájuk lehet festeni, mint a ládákra… És te hogy vagy, pajtás? Remélem saját üzleted van?
S nyugtalan tekintettel futotta be a Munkácsy kockás nadrágját, lakkcipőjét és sima cilinderkalapját.
Miska a karjára fűzte régi pajtását:
– Hja, én bizony piktor vagyok, szobaképeket festek…
– Hát az is jó – felelte Csizik István. – Ámbátor tudod, a fazék kell a házhoz, képre pedig csak akkor jut, ha telik.
A művészt megnevettette ez a diskurzus, de ő sem állta, hogy el ne dicsekedjék a szerencséjével, elmondva, hogy háza van Párizsban, nagy úri asszony felesége… és hogy a képeit milyen áron veszik.
Csizik István uram közönyösen hallgatta mindezeket, s csak annyit jegyzett meg a végén mélabúsan
– Van benne valami, komám, ha az ember jobban meggondolja. Arra én is gondoltam, hogy a szobakép jobb mesterség. Mert látod a te képed mégiscsak kép marad, akárkinek adod el… De ezek a bolond korsók könnyen törnek, s velök együtt vége van a tulipánjaimnak is.
A toronyban éppen megkondult a déli harangszó…
– Forduljunk vissza uraim! Dejeuner-re a főispánhoz vagyunk hivatalosak.
– Mentsetek ki, kérlek, engem – monda Munkácsy. – Én az én Istók pajtásomnál ebédelek…
