A »VÁRMEGYE TANÚJA«
A »VÁRMEGYE TANÚJA«
[júl. 25.]
Nehéz napok voltak ezek a gyereknek. Más fiú is kiállja ilyenkor az exament, hanem ilyen nehezet egyik sem. Tud-e vajon ez a gyerek játszani? Ott szaladgál-e még a Henter kutyája a vármegyeház udvarán, nyaka körül az imádságos szíjakkal? S Móric kergeti-e a kutyát… A kutya a paripa, az imádságos szíj a lóistráng.
Szűk kalitkája az az udvar. Pajtásai a darabontok, búvócskái a levéltár meg a rideg hivatalszobák. A Móric napjai itt folynak, öreg, elhasznált megyei kalamárisokkal karikázik, régi vasakból csinál magának játékszereket… szomorú vasak ezek is; bilincs volt az egyik, úgy lehet, elfelejtett bűnnek corpus delictije tán a másik.
A nappalok még csak eltelnek. De az éjek. Mikor ez a fiú egyedül van. Mikor megszűnnek csörömpölni odalenn a kevély vasak; a kardok a hajdúk tarsolyán, a szuronyok az őrök kezeiben, mikor csönd van, mikor minden alszik, s alvásában tehetetlenné lesz mindaz, ami »tekintetes és nagyságos«, mikor a sötétség és a némaság odaül a zsidógyerek vackára: mi van akkor?
Mit felel ő annak, ha megszólítja, pedig okvetlenül megszólítja. Mert a csönd csacskább a zsivajnál, és a fekete éj kíváncsibb, mint a nappal. Ahová ezek elől meneküljön, kitárja-e karját az álom őelőtte, akit már mindenki eltaszított? Talán az álom is óvatos vele szemben… De ha nem, miről álmodik akkor a szegény Móric gyerek? Ugyan miről?
Sokszor gondolkozom ezen, ha nézem dagadtnak látszó, puffadt arcát, melyet a forróság sem pirosít ki, hanem csak megmar. Szemei alatt kékes ívek húzódnak, egész lényét sajátszerű fonnyadtság vonja be.
És még többször gondolkozom azon, amint ott láttam megriadt tekintettel a bírói sorompókhoz tapadva, ugyan van-e őneki is valami öröme úgy, mint a többi gyerekeknek? S ha van, micsoda öröm lehet az?
Rejtély-e hát valóban, akit rejtélynek a természet alkotott? Vagy csak a megyei gyöngéd kezelés tette őt ilyen csodává? Oh, megye, nagy vagy, mégiscsak nagy vagy!
Ha a hiúság vitte erre az útra Móricot, ha a szereplésvágy, a hírhedtség acélozta meg erejét ilyen szörnyűnek, akkor ma volt a Móric »napszállta«, mint ezen a vidéken szokták mondani.
Ma állt utolszor a deszkán, honnan minden szavát egész Európa meghallja, hol minden szem őt nézte.
Ő tudta azt, látszott, hogy tudja. Száz jel mutatta, hogy szereti. Lehet, hogy félt a nagy jelenetektől, mint a színész, míg bennök nem volt, de akkor aztán beleélte magát.
Lehet, hogy ma is összerezzent, és elsápadott, mikor Henter tudtára adta reggel:
– Móric, ma megint meg fogsz jelenni a bíróság előtt. Le fogod tenni az esküt.
S ott állt megint. Utolszor állt itt. Ma bevégződött végre a rémes szerep. A színes kő, amelyen állott, most már kifordult alóla, s ki tudja, hová gurul. De ezentúli útján Móric nem lesz rajta.
Kár, hogy a közönség nem tudott a mai látványosságról, s nem jött el. Talán fájt is az a Móricnak.
Az elnök tompa, fátyolozott hangon fordult Szeyfferthez:
– Indítványt kérek Móric megesketésére nézve.
Ez a szó kísértetiesen, megdöbbentően hangzott most. A védők arca komor, ünnepélyes lett. Eötvös, kiről éppen tegnap mondta egy ismerősöm: »ezt az Eötvöst szeretném házi orvosomnak«, egy másik meg így szólt: »én meg a bútoraimat óhajtanám vele kipolitúroztatni«, Eötvös ma, mondom, úgy nézett ki, mint egy lelkész, homlokára ájtatosság ült ki, kezeit mellén összetette, talán még imádkozott is.
Szeyffert is kissé erősebb hangon mondta el, hogy Móric lelkében minden vallásos érzelem kihalt, esküre nem bocsátható. Mindenkinek volt egy-egy rettenetes tövise, amellyel vérig szúrja. Friedmann azt hozza fel, hogy megtagadta istenét, pedig ha a törvényszék esküre bocsátaná, istenére kellene megesküdnie.
Eötvös a »vármegye tanújá«-nak nevezi Móricot. Funták feláll.
– Mi családapák vagyunk, és nem engedhetjük meg azt az iszonyt, hogy a fiú apja fejére tegye kezét, ráesküdve azt, hogy gyilkos.
S mindezt hallani kell annak a fiúnak. És mégsem mozdul meg egyetlen arcizma sem.
A törvényszék visszavonul határozni.
Ez a kínos csend, amely most beállott leírhatatlan. Mit fognak határozni a bírák odabent?
Azt-e, hogy nincs istene, akire hivatkoznia szabad lenne, vagy odaengedik-e lépni istenéhez?
A közönség nem is társalog a szünet alatt, mindenki némán, a saját érzései alatt elzsibbadva ül – csak az apa, a vén Scharf ugrik fel a vádlottak padjáról:
– Azt mondom, fiam! – szólt ökleit figyelmeztetőleg és nem haraggal emelve fel – Vigyázz az életedre, mert eltesznek láb alól, nehogy valamikor eláruld, ki tanított be.
A fiú teste összerándult. Nem nézett hátra, csak a sorompót fogta görcsösen.
A börtönőrök visszarángatták Scharftot, de őbelőle újólag kitört:
– Meg fogják etetni, jól tudom.
Jó szerencse, belépett a törvényszék. Kihirdették a végzést. Móricot nem bocsátották tanúságtételre az isten elé. Neki nincs istene.
Szegény Móric! Most már igazán semmije sincs. Istene sincs. Erről a törvényszéki végzésről ugyan alkalmasint nem fog az isten felzetileg értesíttetni, de most már mégis hivatalosan konstatálva van.
– Elmehetek? – szólt a fiú a kihirdetés után, megtörve, halkan.
– Elmehetsz! – szólt az elnök, s a »vármegye tanúja« a becsapódó ajtón elment.
…Elmehet már maga a vármegye is!
