A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 19. [jún. 21.]
A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 19. [jún. 21.]
Azon kezdődik a dolog, hogy az ember kéri az elnöktől a jegyét, mert boldog az, akinek jegye van.
A jegyen ez áll: a 37-ik szék. No, ez bizonyosan elöl lesz!
Bemegyek a kicsi terembe (nem nagyobb, mint a Redout kistermének fele), szétnézek a padok közt, hát látom, hogy az első szék a 178-dik, s az én 37-ik székem valahol a padsor legutolján van.
Ez a kis eset is jellemző. Itt Nyíregyházán nem jól számolnak az emberek.
Hanem iszen csekélység az egész. Úgy lehetett, hogy a kisebb rangú emberek kapták az első számokat (mert a szegény ember előbb mozog), a nagyurak később jelentkeztek, ők kapták a nagyobb számokat, s miért ne lehetne változtatni a nyomorult hitvány arabs számokon, hadd legyenek az utolsók elsőkké. Ezt a biblia is így ígérte.
Nyíregyházán a törvényszék és a megye is csak vendég abban a csinos épületben, ahol a sakter-dráma első »bemutatója« volt ma. Az épület a városé, de igen csinos, kivált kívülről.
A nagyobbik teremből jobbra-balra egy-egy kisebb terem nyílik: az egyikben a tanúk vannak százon felül, a másik terem (hogy egészen olyan legyen a benyomás, mint az országgyűlésen) amolyan büféféle, hol a gavallér törvényszéki elnök vendégli meg azokat frissítőkkel, akiket nagyon elcsigázott már a nagy hőség és fáradtságos izgalommal járó hallgatás.
Ugyanennek a büfének az ajtaján kedves női fejecskék kandikálnak ki, szőkék, barnák vegyesen. A kedves fejecskék tulajdonosai mind kíváncsiak a sakterekre, s noha kivétel nélkül antiszemiták, őnagyságaik még talán meg is sajnálják vallatás közben a lányos arcú Buxbaum Hermant. Sőt érdekes fej a Wollner koldusé is.
A hölgyeknek van a legjobb kilátásuk, ők szembe láthatják az eszlári dráma személyeit. Frissen szakíthatják a benyomásokat. Láthatják a közönséget, csak éppen a bírákat és védőket nem, mert ezekkel mi közönség vagyunk szembe.
A tekintetes törvényszék tagjai közt az elnök a nap. Magas délceg férfi, nagy bajusszal, mely szüntelenül mozog nyugtalan ajkain. Hasonlít Krajcsik Ferenchez, aminő az még négy év múlva lesz. Méltóságosan és mégis fesztelenül ül ott a széken. Igazi nagyúrnak látszik. Minden porcikája arra emlékeztet, hogy ő itt egy hatalom.
De ezzel a hatalommal nem él vissza. Aztán az esze is helyén van. Gyorsan riposztíroz, s éppen nem lehet megzavarni. Pedig rajta vannak a fiskálisok. Éjjel-nappal azon törik a fejüket.
Az elnök tesz fel minden kérdést, ő felel, ő intézkedik, ő figyel és gondolkozik. Az ember egészen otthon érzi magát: hogy ím itt is megvan Tisza Kálmán.
A csengettyű ott áll előtte, de az egész tárgyalás alatt csak kétszer kellett hozzányúlnia, mikor egyszer őt éljenezték, s mikor egyszer Eötvöst pisszegték a közönségből. Vajon melyikért haragudott jobban?
A másik főalak Eötvös. Balról ül egészen meghúzódva kissé hátrább, mint a többi védők. Eleinte halvány volt egy kicsit, de azután belemelegedett lassan-lassan. (Lehetett is neki, szörnyű meleg volt a teremben.)
A terem zsúfolásig tele van hallgatókkal. Különösen a dzsentri van jelen nagy számban. A vidék majdnem egészen bejött. Ott ül a kedves arcú, rokonszenves alispán, Zoltán János is, aki egyike a legnépszerűbb embereknek a megyében. Jelen van a főispán. Egy padban Elek Gusztávot pillantom meg. Az én »fehér szerecsen«-em, Kállay János is megérkezett. A hallgatóság, leszámítva az újságírókat, majdnem kivétel nélkül keresztényekből áll. A köznép éppen nem érdeklődik a dolog iránt. Igaz, hogy a megyeház előtt nagy tömeg ácsorog, de ezek inkább a város proletárius része, csőcselék és napszámosok, akik azért ácsorognak künn, hogy talán valami megbízást kapnak a nagyszámú idegenektől, kik óriási futkosásban élnek a távírda hivatal és a megyeház között.
De térjünk vissza a hallgatóságra. Ott ül egy pad-szélén (mint egy antiszemita újságíró megjegyzé: éppen útjában az érkező és távozó tanúknak) Bary József is. Beteges kinézésű, erősen barna, testileg vézna, finom arcú fiatalember, de bizonyos határozottság látszik összevont szemöldjei felett. Néha ki is megy a tanúk közé a mellékszobába, meg visszajő. Nyugtalanság látszik egész lényén. Hogyne! Olyan ő most, mint a poéta, amikor első nagy művét először teszik ki az auslagba. Kapós munka, annyi bizonyos. Az ügy notabilitásai közül Ónodyt láttam egy szögletben s Verhovayt egy másikban. Még csak Istóczy hiányzik, mert Szalay Imre, úgy, mint hajdan Deák Antal, az öccsét küldte maga helyett. Pedig ide eljöhetett volna ő maga is: itt senki sem szidta volna a borát, mert az itteni még rosszabb.
A teremben mély csend van és semmi izgatottság. Nyugodtan hallgatják a szereplő alakokat. Abból a komor, fenyegető hangulatból, melyet a lapok jeleztek, egy szó sem igaz.
Csak egy bizonyos, hogy az »intelligencia« meg van győződve a sakterek bűnösségéről.
Hát a nép? Az nem okoskodik. Ma megkérdeztem egy jó kinézésű parasztot a Kossuth utcán.
– Hát kend, mit gondol erről az eszlári dologról?
– Nem gondolok én, uram, semmit.
– De csak mégis van valami észrevétele.
Őkigyelme vállat vont kelletlenül.
– Nincs az nekünk kiszólítva, teens uram. Az urak majd csak megigazítják a maguk eszivel.
*
A csengettyű megszólalt, az elnök elfoglalta helyét, s elvégezvén a szokásos formalitásokat, és a közvádló is eldünnyögvén a maga dolgát, felgördült a függöny, akarom mondani, beszólították a vádlottakat.
Minden szem odanézett, amint sorba jöttek ezek az érdekes alakok. Mindenike egy-egy tanulmány lehetne.
De mindenikét be se lehet mutatni egyszerre.
Kezdjük az elején.
Az első volt Solymosiné. Feketébe volt öltözve, mint ahogy illik egy gyászoló anyához. Kis fekete kendő a fején, ugyanolyan vizitke, csak a szoknyája babos. Hosszúkás, intelligens arcú asszony, apró kékes szemekkel, melyek megtört fényükkel szomorú jelleget kölcsönöznek a napsütött arcnak.
Halkan beszélt, némi fájdalom vibrált át szavain. Ámbár nem csoda, hogy nem tettek mélyebb benyomást, mert az igazi érzés melege már lekophatott azokról, hiszen mióta s hányszor kellett már neki mindezt elbeszélnie. Az emberrel el lehet untatni még a búbánatot is.
Solymosiné eleinte mintha lámpalázt érezne, annyi nagyúri nép előtt, de aztán belejött, s mindinkább emeltebb hangon adta elé panaszát.
Az elnök valóságos művész a kérdések föltevésében, oly értelmesen markol bele az előadási fonalakba, hogy éppen a velejét véteti ki velök annak, amit mondani akarnak, el tudván hagyatni a fölösleges cafrangokat..
De azért mégis előadja magát egy-egy mulatságosabb intermezzo; s főleg maga Solymosiné igen naiv, igen együgyű asszony.
– Írja le a leányát, hogy nézett ki – szólt közbe az elnök.
– Nem tudok írni, kérem alássan.
– Nem is úgy értem, hanem hogy rajzolja le.
– De rajzolni se tudok, kérem alássan.
Később azt a kérdést intézte hozzá Korniss, milyen volt Eszter testalkatra nézve.
– Olyan volt, mint Zsófi.
– Hát Zsófi milyen?
– Zsófi is »nyif-nyaf«, kérem alássan. – Ami nyilván azt jelenti, hogy vézna.
Mindebből pedig csak azt akarom kihozni, hogyha a kis Móric ellen az a kifogás, hogy nagyon is hivatalos stílusban beszélt, a szegény Solymosiné éppen az ellenkezőjében leledzik.
Félénken jött, s szomorúan távozott a teremből, fejét szelíden lecsüggesztve.
*
Amilyen szelíd a vádló, olyan kemény szemtelen fickók a vádlottak.
Amint ott ültek a padokon a hevenyészett sorompó előtt, amely a bíróságot elkülönítette, olyan nyugodtan ülének ott az órára tekintgetvén, mintha csak valami indóházban lógatnák a lábukat, várván, mikor érkezik már a vonat.
Wollner, a fekete koldus, néma álmodozásba merült, Schwarz Salamon lekonyította a fejét, mint egy haldokló veréb, de szemeiben bizonyos kajánság ragyogott derült fényben. Még fiatalember, de már aggastyánnak néz ki. A tutajos Smilovics bután nézegette a plafont, a vén Scharf pedig az ujjaival játszadozott.
– Ezek most is azon gondolkoznak bizonyosan – mondá valaki a hátam mögött –, hogy ugyan milyen most a piacon a búza ára.
A vén Scharf csinálta az első kedélyességet.
Az elnök ugyanis mikor elősorolta, ki mivel vádoltatik, kifelejtette valahogy a vén Scharfot, mire az sértődve ugrott fel helyéről:
– Hát én eszerint haza is mehetek? – mondá kihívó gúnnyal.
De hogy csak egy csöppet is képet adhassak a vádlottakról, foglalkoznom kell kissé a főbbekkel, kik ma szerepeltek. Lássák őket önök is egyenkint.
Válasszuk ki a legvisszataszítóbbat. E tekintetben különben nehéz a választás.
*
De mégis Schwarz Salamon érdemli meg az elsőséget.
Valóságos madárképe van. Felül széles koponya, mely alul hegyes csúcsban végződik. Különben az egész ember ilyen csúcsokból áll. A benőtt fekete szemöldöke is egy hegyes éket képez az orránál. Sőt a sűrű hajzata is hegyes ékben nőtte be a homloka közepét. Fekete hosszú köntös van rajta, s lengyel tincsek lógnak le nagy vörös füleire. Ravaszság látszik ki belőle.
Ő van vádolva a gyilkosság elkövetésével.
A tárgyalás alatt két ízben ásított.
Unta magát. A világ egyetlen bűnügyi krónikája sem mutathat fel olyan esetet, hogy a főgyilkos unná magát a saját tárgyalásán.
Az ördögbe is, ha már ez se érdekli!…
Talán azért is volt olyan kíváncsi az elnök, hogy azon általános kérdés után: mi a foglalkozása: (»sakter«), még azt is megkérdezte fölöslegesen: mi a vallása?
Hátha azt felelte volna, hogy angol unitárius.
Mert ilyen ember ilyen flegma után megérdemli, hogy fel ne akasszák, hanem kinevezzék tiszteletbeli angolnak.
*
Originális gyerek a maga nemében Buxbaum Herman.
Lengyel zsidócska, gyermeteg, inkább nőies arccal, csinos legény lehet – otthon Galíciában. Szép fekete szemei vannak, igazi kökény szemek s hegyes veres szakálla. A bajusza még csak most kezd serkedni.
Különben zseni. A börtönben tanult meg magyarul. Nyíregyházán a börtön is magyarizál.
De mint minden zseni, ő is naiv. Sok ostobaságot csevegett össze-vissza, s mert a »köpködők«-hőz tartozik, száját minduntalan a könyökével törülgette.
Élete folyását elbeszélvén, nagy derültséget támasztott, midőn egy lengyel falucskát említ, hogy »dort hab ich studiert«. Olyan kevélyen mondta ezt, mintha csak a cambridge-i egyetemet említené.
– Ön is sakter? – kérdé az elnök.
– Mii! Hogy volnék én sakter? Visszautasítom azt, hogy én sakter vagyok.
S a nyála szétfreccsent a levegőben nagy sugarakban mindannyiszor, ha valami bosszantotta.
Ez pedig nagyon bosszantotta. Még mikor leült is, mérgesen csóválta fejét, göndör tincsei csak úgy röpködtek feje körül, hogy micsoda skandalum, őt itt sakternek nézik, őt, aki annyit studírozott..
