A MAI TÁRGYALÁS • Nyíregyháza, júl. 27. [júl. 28.]
A MAI TÁRGYALÁS • Nyíregyháza, júl. 27. [júl. 28.]
Még nem is ütötte a 8 órát, már tele volt közönséggel a terem, s ezek közt majdnem feles számmal szép és fiatal hölgyek is, kik csak Eötvöstől félnek. A többi orátort, úgy sejtették, nem lesz valami veszedelem meghallgatni.
Szeyffertről ugyan az a hír terjedt el a pesti lapok után, hogy a vádat el fogja ejteni – de itt a lapoknak már senki sem hisz egészen – s még mindig reménykednek benne, hogy megfordul, megembereli magát.
Nem biz az. Nem fordult meg. Szeyffert csakugyan elejtette a vádat, kérve a vádlottak teljes fölmentését.
A vádló hű maradt magához egész az utolsó pillanatig. Nemcsak hat hét alatti viselete volt olyan, mintha védő lenne, hanem a vádbeszéde is védbeszéd volt. Heumann még a fejét is csóválta, hogy semmi elmondani valót nem hagy neki a hullausztatásról.
Szeyffert nem patetikus szónok; már alaknak sem orátori, a hangja pedig olyan, hogy a legközelebbi mellette üIő ember is alig érti: orra alatt dünnyögi e1 az egyes mondatokat. Monoton beszél, igaz, hogy természetesen, cikornyátlanul, minden elragadtatás nélkül. Előadása elálmosító. Ha a beszédje elejére szőtte volna be valahogy a vád elejtését, mindenki unatkozik; így azonban mély csöndben hallgatták, de igen kevesen hallották.
Innen magyarázható, hogy csak ritkán volt mozgás és nyugtalan fészkelődés a közönség soraiban, leginkább akkor, mikor összegezve a körülményeket a dadai hulláról ezt mondta: »Most már biztosan el merem mondani, hogy az itt bírói zár alatt levő hullamaradványok Solymosi Eszter hullájának maradványai«. Halk elégedetlen moraj futott át a közönségen.
Különben is a nagy antiszemiták már kipusztultak a padokból. Némelyeket a dolgok rossz sorja, másokat a beleunás, részint a gyilkos meleg pusztított ki a teremből. A hangulat hát, ha nem is békülékenyebb, de legalább csendesebb.
Hanem beszédje vége felé Szeyfferten is bizonyos ünnepélyesség kezdett elömleni. Tűzbe jött, ha szabad úgy szólani Szeyffertről, aki egy rakás hamunak látszik lenni.
Utána Szalay Károlyt szólította fel az elnök.
Szalay Károly valamikor híres ügyvéd volt Kaposvárott (öccse Szalay Imre képviselőnek, s férje Kisfaludy Atalának). Ma is megmutatta azt, hogy jól érti a mesterségét, s ugyancsak ügyesen csoportosította a terhelő gyanúokokat, úgyhogy az meglehetősen imponált volna, ha annyi szenvedélyességet nem kever össze-vissza a beszédjébe, hogy Kornissnak is több ízben kellett őt mérsékletre figyelmeztetnie… amire a közönség éljenezni kezdett. Örök rébusz marad, hogy kit éljenzett, a rendreutasított Szalayt-e vagy a rendreutasító elnököt?
Beszéde kimerítő, teljesen felöleli a nagy anyagot, s uralkodik felette. Élénken színezve emeli ki a terhelő tényeket, s kiváló ügyességgel zsákmányolja ki a homályos részleteket a vád javára. Beszédjének emelkedett helyei is vannak, de nagyobb effektust még patetikus vége sem csinált.
A harmadik szónok és az első »igazi« védő Funták volt. Funtákról mindenki tudta, hogy a szívhez fog beszélni. Ez volt a forsza mindég a tárgyalás folyamán is.
Melegen, érzelmesen ecsetelte a sajátságos szülői és gyermeki viszonyokat, melyek e pörben felmerültek: Solymosi Jánosnét, aki gyermeke miatt üldözi a zsidókat; Scharfot, akit viszont gyermeke üldöz a gyilkossági váddal.
Megindítóan rajzolja a bosszút lihegő anyát és az elvetemedett gyermeket, akinek egy szava sem igaz. Beszédjében nincs valami különösebb új, mint a közönségesen használt argumentumok, amiket úton-útfélen hallani annak bizonyítására, hogy a gyilkosságot nem követték el a sakterek.
A közönség ezt a beszédet is mély csendben, figyelmesen hallgatta, nem zavarván azt semmi közbeszólás sem… sőt a keresztény hölgyek is láthatólag megindultak voltak.
