A HELYZET KÉPE
A HELYZET KÉPE
Nyíregyháza, júl. 3. [júl. 5.]
Annyi tömérdek ferdítés van a lapok telegramjaiban, s kivált annyi túlzás, hogy noha éppen nem akartam belemenni a »dolgok közepébe«, mégis kénytelen vagyok nekifanyalodni a komolykodásnak.
Pedig semmi sem hálátlanabb dolog annál. Mert – bocsánat, de ki kell mondanom – Magyarországon most alig van ember, aki ebben a kérdésben az igazat akarja megolvasni a lapjában.
Senki sem tárgyilagos. Kivált itt Nyíregyházán senki. A véleménykülönbség iránti érzék egészen kiveszett az emberekből.
A sakter-pör hasonlít a felhőhöz vagy a ködhöz, amelyből kiki olyan képeket lát, aminőket az ő fantáziája bír kiszínezni magának.
Azok, akik a vidékről jönnek, csodálkozva beszélik, hogy milyen nyugodt, milyen csendes itt a hangulat magában a darázsfészekben, míg az ország távolabbi részeiben valóságos forrongásban vannak a kedélyek.
Hogy miért nyugodtak itt az emberek? Ez a nyugalom ez egyszer nem megnyugtató. Az szintén annak a jele, hogy a kedélyek nem hullámzanak a végtárgyalás váltakozó esélyei szerint. A tárgyalási teremben mindenki valami meggyőződéssel ül, s azt őbenne se el nem halványítja, se meg nem élénkíti semminemű új fordulat. Az antiszemiták meg vannak győződve, hogy a gyilkosság megtörtént, és úgy történt, ahogy a vád jelölte; a filoszemiták pedig szinte csökönyösen ragaszkodnak hozzá, hogy őrült mese az egész. Szekerce-eső hullhat őmiattuk; vádlottak, védők, tanúk beszélhetnek, ami őnekik tetszik, az a dolog lényegén nem változtat, arra itt vállat von mindenki, s úgy el tudja magyarázni, hogy mind a két rész ugyanazon egy vallomástól folyton erősbödik rendíthetetlen meggyőződésében.
Innen van, hogy a pör lefolyása nem hozza mozgásba az idegeket. Eötvös Móricban tételezi föl a színvakságot. Nem csodálom, mindenki abban szenved itt. És ez a rettenetes merevség, ez a vakság ridegebb, bántóbb s mélyebb örvényt hagy a társadalomban, mint a fölkorbácsolt szenvedélyek bármily lázas kitörése.
Hogy a pörnek mi lesz a vége, nem lehet tudni. Az antiszemiták kétségbeesve mondják: »Fel fogják őket menteni«. A filoszemiták szepegve gyanítják: »Elítélik őket«. A bírák nem szólnak semmit. Russu, a fiatal, szende arcú bíró, kit itt nagyon tisztelnek, hallgatag, véleményt nem mond a világért sem, Gruden még kevésbé, csak az elnök arcán csillan át néha a pszichológus előtt egy jel, hogy a terhelő vallomásokat jobban hiszi el. De ez is talán csak rémlik az embernek. Sőt meglehet, azért teszi, mert a vád egészen árva gyermek, ha ő nem fogná néha pártját - táplálék híján - idő előtt elsorvadna.
Hát a védők? A védők, egyedül a védők táplálnak jó reménységet. Ezek között is különfélék az árnyalatok. Eötvös a legvérmesebb, Funták a legkétkedőbb. Az igazság, azt hiszem, közepütt van, Szeyffertnél. (No, ugyan jó helyre tudott költözködni az is!). Szeyffert azt tartja, hogy a hullacsempészet sokkal nehezebb kérdés, mint a pör első része, annyival is inkább, mert hogy nehezedő erővel bír erre. Nem hiszi a hullacsempészetet, de nem reméli, hogy egykönnyen el lehetne oszlatni.
Talán ő az egyedüli a »védők« között, aki nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy új vizsgálat lesz a bűnügy legvége, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon.
S ez a kombináció nagyon sok valószínűséggel bír. Mert vegyük csak a dolgot úgy, amint áll. A bűnügy első részének »omlatag alapja« a Móric vallomása, ebben a vallomásban okos ember nem hisz, lehetetlen hinnie, de két dolog bizonyos, s ez az, hogy Eszter nincs meg, s hogy Esztert a zsinagóga tájékán látta halandó emberi szem utoljára. Az egész első részből nem maradt fel egyéb figyelemreméltó tény. De ez a kettő legalábbis figyelemreméltó.
Most már itt következik a regényes hullacsempészet.
A hullacsempészetet bolond mesének mondják a filoszemiták. Egyetlen szó sem igaz belőle. Eötvös memoranduma a dadai hulláról a bibliájuk.
Eötvös maga úgy nyilatkozik e kiváló művéről, mely őt kétségkívül egyik legnagyobb magyar ügyvéddé emelte: »Én magam is nagyon prekáriusnak láttam először ezt a hulla dolgot. S mikor a memorandum megírásához fogtam, őszintén megvallom, hogy abból a szempontból indultam ki, hogy vagy "igaz" vagy "nem igaz", hogy az a Solymosi Eszter hullája, s két eltérő üvegen vizsgáltam nyomról nyomra a felmerült részletek minden morzsáját, s csakis e vizsgálódás folytán érlelődött meg bennem szent meggyőződéssé, hogy a hulla okvetlen a Solymosi Eszteré.« Meglehet. Sőt megvallom, hogy a romantikus, sok kalandos és vakmerő részletet föltételező átöltöztetésnél sokkal valószínűbb az egyszerű megoldás, még a jelen esetben is, de nem hiszem, hogy sikerülne Eötvös várakozása, melyet a szakértők holnap, legfeljebb holnapután bekövetkező vitájához köt.
Ha nem Solymosi Eszteré a hulla, könnyen kisülhet, hogy nem az; de ha Solymosi Eszteré, alig van rá lehetőség a kiderítésre, hogy az.
Mert valóban, nehéz megnyugodni a laikus közönségnek abban, hogy egy holttestet, melyről azt mondják az anya, a testvér és mindazok, akik életében ösmerték, hogy nem Solymosi Eszter, a tudós doktorok, akik nem ösmerték, a Solymosi Eszterének deklaráljanak. Ez nem lehet. A szakértők csak annyit mondhatnak ki, hogy nincs kizárva, mintha nem lehetne az eltűnt fiatal leány holtteteme.
S ha csupán ennyit mondhatnak ki, mivel jutottunk előbbre e szomorú ügy földerítésében, mely nem annyira a szerencsétlen sakterek ügye, mint a magyar társadalmat élénken mozgató napi kérdés - melyet a sanior pars szeretne levenni a napirendről.
Semmivel sem jutottunk előbbre. A rettenetes homály megmarad továbbra is. S ki tudja mivé gömörödik össze a szét nem oszlatott felhő a társadalomban, mely ha még nem is szaturálva, de már érintve van a szociális mozgalmak levegőjével.
Alig lehet kétség, hogy a Hersko és Smilovics-féle úsztatási történet elolvad a törvényszék előtt, de nem lehetetlen, hátrahagy sok megfoghatatlan, de gyanús szálakat, amiket a zsidók túlságos buzgalma, s tisztázkodási törekvése is idézhetett elő.
E szálak és a hulla fel nem ismerése az ismerősök által elég lesz, hogy a szörnyű rejtély – ha valami képzelhetlen véletlen fel nem fedi – még sokáig vesszőparipája maradjon azoknak, akik gyűlölettel viseltetnek a zsidók iránt és azoknak, kiknek ellenszenvét felköltötték a divatba jött jelszavak.
Az ügy lemegy a napirendről, de az antiszemitizmus marad. És ez elég szomorú dolog.
A hulla-agnoszkálás felületes volta volt a legnagyobb hiba, ami elkövettetett. Ezt többé helyreütni nem lehet. Az elnöknél ugyan ott őrzik a hulla egyik lábát spirituszba téve, melyen rajta vannak a körmök s melyen a láb kisujja áthajol, s odatapad a többi ujjakra. Ez annak volna a jele, hogy a láb csizmákban vagy szoros cipőkben válhatott csak ilyenné. Mezítláb járó parasztleányok lábujja nem nyomorodik el görbének.
De ez mind kevés a teljes világossághoz. Legfigyelemreméltóbb megjegyzés ezekre a dolgokra nézve egy orvos ismerősömé.
– Mondja meg nekem, orvos úr, kérem, ön ismerős a helyi viszonyokkal, vannak-e olyan tanúk is, akik ráösmertek Solymosi Eszterre?
– Vannak
– Erős tanúk?
– Nem érnek semmit.
– Hogyan, doktor úr? Ön az első zsidó, aki így beszél.
– Azért uram, mert én orvos is vagyok. És én jobban hiszek azoknak, akik Esztert fel nem ismerték, mint azoknak, akik felösmerték.
– És miért? – kérdém elcsodálkozva.
– Egyenesen azért, mert meg vagyok győződve, hogy nem lehetett fölismerni.
Hát ez mind meglehet. De az emberek, fájdalom, nem mind szakértő doktorok, hanem csak gyenge lelkek, akik az anyának hisznek jobban. Az anya nézése élesebb a tudomány látásánál. Meglehet nem igaz, de poétikusabb, valószínűbb, emberibb.
Nagy bonyodalmak nagy tévedéseket szülnek. Egy csodálatos esettel, egy komplikált életdrámával állunk szemben. A boncoló agy latolgató munkájába beleavatkoznak a szenvedélyek, érzelmek és vastag ködréteg borítja el azt a szálat, ha van olyan, mely a kioldáshoz vezessen. Alul, nagyon alul lehet az!
Emberek munkája lenne? Lehetetlen! Ember oly tökéletes gonoszságra nem képes, aminek a másik ember nyitját ne lelje.
Véletlen ez? Ezt hiszem inkább. Istenek incselkedése. Rossz játék az együgyű halandókkal. »Ti, jámborok, íme egy kis sötétség, s ti okvetlenül el fogtok benne botlani.«
Előrelátható mindezekből, ami nemsokára bekövetkezik, hogy az eszlári ügy maholnap be lesz fejezve (vagy tizenkét nap múlva), az ítélet kimondatik – s mi, akik itt végig tanultuk, hazamegyünk disputálni és újra találgatni: vajon hogy is történhetett hát ez a dolog?
A végtárgyalás nem oszlatja el a kételyeket, csak megösmerteti az emberekkel az anyagot.
Egy barátom így szólt hozzám tegnap a tárgyalás előtt:
– Lássa, uram, én teljesen meg vagy ok győződve róla, hogy ezek a sakterek nem ölték meg azt a leányt. Kész volnék némelykor megesküdni.
– Nem vettem eddig észre.
– Nem is vehette, mert lássa, uram, mindannak dacára, hogy a pro és kontra tények közt latolgatva kigyógyulni látszom magam előtt is, mihelyt a tárgyalási terembe lépek, vége mindennek… a legelső zsidó-ellenes tanút önkéntelenül megéljenzem.
Úgy van! Az antiszemitaságot teljesen kigyógyítani nem lehet. Olyan az, mint a titkos betegség, mikor már elmúlt is egy helyen, nyomban kiüt más helyen.
Ez különben csak annyiban tartozik a bűnügyre (mely magában véve is elég lenne szövevényeinél és tárgyánál fogva, hogy fölizgassa nagy körben az embereket), amennyiben az antiszemitaság az a ráma, amelybe a bűnügy bele van helyezve.
S talán ez a ráma is olyan ráma, amely miatt nem lehet jól kivenni a képet.
