A T. HÁZBÓL [nov. 27.]
A T. HÁZBÓL [nov. 27.]
(Egy frivol karcolat)
[nov. 27.]
A papok azt gondolták magukban: »amit főztetek, egyétek meg magatok«, s nem jöttek el a házassági törvény részletes vitájára.
Az asszonyok eljöttek ma is a karzatra, pedig lucskos, nyirkos idő volt, s a folyosók mellékhelyiségeiben barátságos gázlángok világítottak.
De nem hölgyeknek való témák folydogáltak ma a t. Házban. Nem is volt mást mit tenniök, mint lassan-lassan hazaszállingózni.
Mert a »folyosói tárgyak« jutottak be a tanácskozó asztalra.
Míg ellenben a folyosóra jutottak a fontos komolyabb dolgok.
Ebben a megfordított világban, miután a terem frivol volt, a folyosó méltóságteljes, mi a teremhez csatlakozunk.
Hát hogy is kezdjem csak?
Van egy paragrafus, névszerint a 8-ik. Feláll az öreg Csanády, és azt javasolja, hogy »Tisztelt Ház, tessék ebből a 8-ik §-ból kihagyni ezeket a szavakat: “vagy örökös ugyan, de házasság után támadt”«.
– Mi van abban a paragrafusban? – kiáltják többen. – Halljuk hát miről van szó.
Csanády látható zavarba jön, izzadságcsöppek gyöngyöznek homlokáról, de azért nekikeseredik, s kibontván maga elé a nyomtatott szöveget, így szól:
– A paragrafus, tisztelt Ház, így szól…
Egyszerre tízen is megrángatják a kabátját:
– Sándor bácsi, zsindely van a házon, hölgyek vannak a karzaton!
Csanády szégyenlősen vonogatja a vállait. Irányi kezeibe temeti arcát.
– Úgy olvasd, hogy a karzat ne hallja – kiáltja Szalay Imre.
Erre a szóra nyüzsgés támad a karzaton. A nőfejek kíváncsian hajolnak alá, kis kezeikből tölcsért csinálva a rózsás fülekhez.
A képviselői padokon pedig egyszerre száz kéz nyúl a törvényjavaslat szövege után, az öregurak izgatottan kotorásszák elő belső zsebükből az okulárékat. Mindenki mohón keresi a nyolcadik paragrafust.
Csanádynak ötlete támad, s felkiált:
– Olvassa el kiki a paragrafust külön, s azután tessék szavazni.
S így lett aztán a mai ülésnek ez a része hangosan, mindenki füle hallatára, de mégis »titkosan« tárgyalva. A végzetes szó ki nem röppent, csak a derültségben úszó arcokról volt leolvasható. De oda is diákul volt felírva. Hogy a karzat szépei lassanként elszéledtek, az amellett bizonyít, hogy mégis megértették, miről van szó. Vagy talán azért mentek el, mert nem értették.
A folyosónak nevezetes vendégei voltak ezalatt. Báró Ramberg, a horvát királyi biztos értekezett élénken, hol Tiszával, hol Bedekoviccsal; szép szál ember, délceg tartású katona, deresedő hajjal, de fiatalos rokonszenves arccal.
Kállay Bénit is ott láttuk, de le lehetett volna tenni rá a hitet a külső látszat után, hogy Rambert a Balog-Simian ivadéka, s Kállay a német, ki régi szerelmi emlékeknek áldozott, előkeresvén magának a hajdani konzervatív világ még egyetlen emlékét, ifj. Ábrányi Kornélt (a régi kollegát a »Kelet Népé«-ből), s azzal ábrándoztak a bájos múlt felett.
Rambergről beszélte valaki (nem tudnám gazdáját adni kicsoda), hogy roppant nehezére esik az írás, de hogy különben igen elmés ember. Nagyváradi tiszt korában egy csinos menyecske, akinek udvarolt (de akinek mint észrevette, még egy Grosz nevű másik udvarlója is volt), arra kérte fel, hogy írjon valamit eltávozásakor az albumába, s ő a következő szemrehányó sort írta csak:
VERS
»Grosz War dein«.
/VERS
Ez jobban is örökíti meg nevét, mint a táblák föltevése és levevése Horvátországban.
Hanem hát nagyobb eset az annál, hogy odabent katalógust olvastak, mert a megkívántató száz ember nem volt jelen a Csanády féle kihagyási indítványnál.
Igazi diákos tréma látszott azokon, akik L-re kezdődnek, de az M után érkeztek.
Azokat, akik abszenciát fogtak, kinevették a prezenciák tulajdonosai, s az elnök megfenyegette őket, hogy addig nem kapják ki havi pénzüket, míg nem igazolják elmaradásukat.
De ez a szigorú büntetés inkább csak atyai fenyegetés vala Péchy ajkairól.
A vita nem bírt nagyobb érdeklődést kelteni, csak a 38-ik §-nál, mely arról rendelkezik, hogy a zsidó és keresztény házasságból származó gyermekek a szülők akarata szerinti vallásban neveltessenek.
Göndöcs Benedek állott fel, s módosítványt nyújtott be, hogy a gyermekek keresztények legyenek.
Óriási derültséget keltett, mikor a szeretetreméltó apát úr »kedves atyámfiai«-nak nevezte a tisztelt Házat.
– Hiszen kérem – mondja –, elhiszem én, hogy önök mindnyájan jót akarnak, de tessék elhinni, hogy mégis én akarom a legjobbat.
Felkelt azonban Irányi Dániel, bal kezét mellényzsebébe mélyesztve szokása szerint s a jobb kezével gesztikulálva; még tovább akart menni a javaslatnál, s olyan módosítványt nyújtott be, hogy ha netalán valamely reverzálist adnának is a szülők magukról: e reverzálisnak semmi törvényes ereje ne legyen.
– Ejnye, ejnye! – csóválta Göndöcs a nagy fejét és hamiskásan hunyorgatott.
Előreláthatólag ez a kacs volt az, amelyik sok időt eszik meg.
Kiss Albert szólalt meg, kellemes hangon erős hatásos érvekkel bizonyítgatta, hogy amit Irányi akar, már nem vallásegyenlőség, hanem kiváltság a zsidó felekezet számára.
A »Ház órája« azonban kettőt mutatott, s így majd csak holnap sül ki, hogy mi lesz a gyerekekkel.
