A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
A T. HÁZBÓL [dec. 4.]
A büfé képe
[dec. 4.]
Van a büfében egy nagy olajfestmény, Juditot és Holofernest ábrázolja. Judit olyanformán néz ki, mint Jászai Mari. Holofernes pedig szakasztott mása Komjáthy Bélának.
A büfébeli kép egy elszegényedett úriasszony utolsó vagyona. (Denique az asszonyok legjobban őrzik a képüket! – mondja az elmés Lükő Géza.) Mindene elpusztult, csak ez a képe maradt meg. Most ezt is ki fogják játszatni.
A szegény asszonyság barátjai iparkodnak, hogy minél több jegyet eladjanak, s siettek mindenfelé reklámot csinálni a képnek.
Dicsérték, magasztalták, nem használt semmit. A képviselőknek nem kell se Judit, se Holofernes, azoknak már csak egyetlen egy kép imponál: a Kék macska.
A képet megnézték egynéhányan, de a vállukat vonogatták.
– Ki tudja, jó-e?
– Nekem nem tetszik…
– Valami mázolás az egész!
Báró Kemény Gábor pláne azt mondta, amint figyelmesen megtekinté:
– Ilyen talán én is tudnék festeni. Ha Kálmán rám parancsolná!
A képes emberek belátták ebből, hogy így merő képtelenség eladni a sorszámokat. Itt valami okos reklámot kell csinálni.
A bizony legjobb lesz, ha átballagnak az öreg Pulszkyhoz, annak megmutatják a képet, s az azután kiállít mellette egy erkölcsi bizonyítványt.
Csakhogy a Pulszky dinasztia olyan dinasztia, mely a tudomány összes országait felosztotta egymás közt s szelíd békében uralkodnak egymás mellett a hatalmas szuverénok, a világért nem követve el határsértéseket.
Ha az öregúrtól kérdeznek valamit, ami a jogi szakmába vág, így szól:
– Azt a Guszti tudja!
Semmi rábeszélésre sem ad felvilágosítást senkinek, ha még úgy az öt ujjában van is a kérdezett dolog.
A technikába tartozó tudakozódásokra az a válasza:
– Azt a Garibaldi tudja.
A büfébeli kép ügyében pedig így felelt:
– Hm! Azt a Károly tudja!
Elmentek tehát Károlyhoz, aki valóban kitűnőbb képismerő az apjánál is, s az megnézvén a képet, írásbeli véleményt adott róla, hogy azt a bolognai iskola festőinek egyik tehetségesebb tagja festette, és hogy testvérek közt is megér kétezer forintot.
De a Házban nincs testvériség, aminthogy egyenlőség sincs. (Ezt a két ostobaságot beváltották a harmadikra: a szabadságra, mert az van bőven!)
Hja, még így sem állt kötélnek senki, rosszul magyarul: a Ház nem akart nagyobb érdeklődést tanúsítani a kép iránt.
A jegyek sehogy sem fogytak. Hisz is már a Ház a szakértőkben!
A szegény szerencsétlen asszony nemesszívű barátai, kik a kép árával buzgólkodtak segíthetni sorsán, kétségbe voltak esve, mikor egy ködös napon bebiceg a büfébe gróf Andrássy Manó is.
A nemes gróf megevett egy sonkaszeletet, megivott rá egy félpohár madeirát, megvillogtatta a gyémántgyűrűs kezeit, s azután megáll a Holofernes képe előtt, nézte közelről, messziről, oldalvást, gukkert csinált a húsos jobb tenyeréből, s azon át kukucskált műértőleg, majd így szólt fontoskodva:
– Fuser munka!
Fuser munka! Egyszerre elterjedt a büféből a folyosókra, s onnan a Ház minden rétegeibe, hogy Andrássy Manó fuser munkának találja Holofernest.
No, lett erre nagy riadalom. Megvan azóta a kép renoméja állapítva.
Mindenki hiszi most már, hogy a kép műremek.
Hiszen ha Andrássy Manónak Raffaello-képnek látszott a fuser munka, tiszta dolog, hogy ami fuser munkának látszik neki, az lesz a Raffaello-kép!
A jegyeket nem győzték ma venni Rónay Jánostól a folyosókon.
Ilyen sokat ér az illetékes helyről kiejtett egy szó, egy megjegyzés!
*
Ami a Ház mai képét illeti, ahhoz képest, hogy adóemelések alkalmával sietnek az emberek megbetegedni, halaszthatatlan családi körülmények következtében elutazni, még elég eleven volt. S bár az ellenzék pénzügyi kapacitásai Lukács Béla, Széll Kálmán, Lánczy Gyula mind ott ülnek már a jobboldali padokon, úgyhogy majdnem lehetetlennek látszik, hogy komoly vitát vehessen fel az ellenzék a számok erdejében és az optikai csalódásra számított kormányadatok útvesztőjében.
S olyan is volt a két előző napi vita, hogy senki sem hallgatta a beszédeket. S e tekintetben van egy bizonyos ízlése a Háznak!
Hanem ma egyszerre mintha megacélozódtak volna az elmék: ma mindenki legalább is ügyesen beszélt. Herman Ottó, Ferenczy Miklós, Kiss Albert, ki egyike a legjózanabb természetes eszű képviselőknek. Szűk látköre van, de a maga látkörén belül, tisztán látja a dolgokat, s pompásan ítéli meg. Kiss Albertet mindig érdemes meghallgatni, ha felszólal, mert mindig mond valamit, az pedig nagy ritkaság a mi parlamentünkből, hol Móricz Pál veterán képviselő tizennyolc éves államférfiúi pálya után csak e napokban tartotta meg huszonötödik jó mondásának jubileumát a »macská«ban.
Természetes, hogy Somssich – mint valami nagy ragadozó – magához kaparította zsákmányul a mai nap egész dicsőségét.
Verve-vel, animóval támadta a kormányt, sehol elmésen, de egész beszéde folyamán magvasan, értelmesen, s hogy a Neményi Ambrus jelzőjét használjam »fiatalosan«… talán nagyon is fiatalosan.
Szapáry igen kényelmetlenül érezte magát a beszéd alatt.
Tisza nem volt jelen. Neki még az ilyenekben is szerencséje van. Legboldogabb volt Bedekovich.
Szelíd diadalérzet ragyogott kedves jó arcán, s bizonyos »véglegességgel« nyújtotta el lábait.
Igenis diadalérzet, mert ő úgy járt, mint a lakó, akit megstájgerolnak: aki erre aztán hurcolkodni kezd; mire meglágyul a Hausherr, és azt mondja:
– No, hát isten neki, maradjon, s én engedek, legalább mind a ketten megszabadulunk a hurcolkodási kellemetlenségektől.
De térjünk Somssich nagy figyelemmel hallgatott beszédére, melynek legérdekesebb mozzanata volt, midőn a Deák párt rossz gazdálkodásáról tett említést, az Éles Henrik közbekiáltása: »Zákány-Dombovár!«
Nem prüszkölt úgy soha a zákány–dombovári vasút gőzgépe, mint ahogy erre a közbeszólásra az ellenzék, mely egészen beleszeretett Somssichba egy félóra óta.
De maga Somssich is egyszerre oly eleven lett, mint a gyík. Mozdulatai ruganyosak, arcának minden izma beszédes, s hangja harsogó öblös, amint kieresztette. Somssich most igazán olyan volt, mint a híre.
Somssich ugyanis gyanúsításnak vette az Éles közbeszólását, s idegesen kifakadt: »Nem becsületes ember, aki így gyanúsít«.
Kínos feszültségben hallgatta ezután a Ház a beszéd további részét, s magán a szónokon is meglátszott, hogy a jelenet kifárasztotta, és bizsergésbe hozta vérét, mint a jó öreg bort, ha felrázzák.
Mély kínos csend támadt, mikor szavait bevégezte; elfojtott lélegzettel várta mindenki, mi fog történni. S mindenki haragudott Móricz Pálra, aki abban a hitben, hogy a Somssich által megcsipkedett régi balközép ő volt, személyes kérdésben szólalt fel, de beszédje egy részét elnyelte a zaj. Szegény zaj!
Most szólt azután Éles, s igen ügyesen, tapintatosan élét vette a saját közbeszólásának, hogy azzal sérteni nem akart.
Mire Somssich is felkelt, beismervén, hogy megjegyzése eszerint nem volt helyén.
Barátságosan hozzá sietett, és kezet szorítottak.
Mindenki meg volt elégedve az affér megoldásával, csak Hentaller mondá lehangolva a szélsőbalon:
– Pedig milyen gyönyörűen indult!
