A T. HÁZBÓL [dec. 1.]

Teljes szövegű keresés

A T. HÁZBÓL [dec. 1.]
Hegedüs Sándor beült az előadói székbe, ami azt jelenti, hogy ismét nyakunkon a »legszomorúbb téma«.
Szapáry Gyula pedig két rendbeli nadrágot csináltatott magának a hosszan tartó szakadatlan üléshez a piros székben, mert hihetőleg elkeseredett viták lesznek az új adójavaslat fölött.
Már magában a szabadelvű klubban is nagy volt az elégedetlenség. Vagy hogy csak a híre.
Mert a mamelukok is gondolkoznak néha, amikor a saját bőrükről van szó, és most arról van.
Mélyen átérzik ők annak a szükségét, hogy a kormányt fenn kell tartani, de még mélyebben annak, hogy önmagukat is fenn kell tartani. Ha mindkettő nem megy, akkor magukat sietnek megmenteni.
Besavanyítják becses énjüket, mint az uborkát, s elteszik télire, nehogy megrohassza az új szavazás az indájukat, mely a kerületben van elültetve.
Zajongtak már a klubban, napok óta folyik a frondeurködés az ablak mélyedésekben a tarokk-asztalok mellett – s oh, borzasztó! – a tanácskozó teremben, sőt a kis szalonban is, hol Deák Ferenc nyúlik el kedélyesen a falon, felütötte fejét az elégedetlenség ádáz szelleme.
A leghűbb mamelukok, az úgynevezett petrifikáltak, állnak csak a faasztal mellett, mint a szikla, rendületlenül, a többiek az ördögéi, a legjobb esetben Janus-arcot öltenek; a legrosszabb esetben pedig disszidenskedéssel fenyegetőznek.
– Lehetetlen! Nem bírja már meg a nép! – mondja X. úr. – Még tíz forint rebesszer!
– Feljajdul az alattuk levő föld! – sopánkodik B. úr, és megadja a tíz forint rebesszert.
– Inkább kivágom a nyelvemet, mintsem megszavazzam! – dörmögi Z. úr. – Hívok öt forintot blind.
– Szerencsétlen idea a kormánytól! Ki adja meg a blindet?
– Én! Én!
– Igazán szeretném tudni, ki szavazza ezt meg Szapárynak?
– Senki. Senki.
Alig egy negyedóra múlva Szapáry is odajön a lázongó asztalhoz, szétnéz ott, mint rendesen, mert egy státusférfinak illő tudni, mi történik az országban, megkérdezi a kártyajárást, ki nyer, ki veszít, látszik, hogy érdeklődik a közviszonyok iránt; B. van nagy fórban, négy nagy zsinórt húzott be egymásután, X. pedig állandó malörben szenved, pedig már kétszer cserélt helyet.
A jól értesült miniszter távozni készül, hogy más asztalnál tartson cercle-t: ilyenkor jó politika erősíteni a híveket.
De amint felkelt, X. is lecsapja a kártyát, plenipotenciát adván a legközelebb ülő gibicnek.
– Kegyelmes uram, egy szóra – mondja halkan.
– Kérlek, szolgálatodra állok.
– Ne méltóztassál elfeledkezni, kegyelmes uram, az öcsémről.
– Igen, igen, emlékszem…
– Az a kis hivatalka kellene neki.
– Tudom, igen, tudom, de majdnem lehetetlen, hiszen nincs üresedés.
– Igaz, igaz, kegyelmes uram, de a te kegyességed kitalálhatja a módokat, talán lehetne rendszeresíteni még egy állást.
– Honnan? Hiszen láthatjátok, hogy emelik az adókat.
– Igaz, igaz, de ezt a gyereket csak elbírja még ez az ország!
Alighogy lerázza a miniszter X. urat, már ott áll B. ennek a háta mögött.
– Kegyelmes ur! Megengeded, hogy alkalmatlankodom azzal az ügyemmel.
– Aha, tudom már.
– Annak a potom kétezer forintnak az elengedésével.
– Nem lehet. Az államkincstárnak minden garasára szüksége van.
– Az én garasaim nélkül ellesz az államkincstár – mondja B. édeskés mosolygással.
– Hiszen láthatjátok, hogy az adókat kell emelni, hát nem engedhetem el már éppen azért sem.
– Pedig éppen azért engedhetnéd el.
Az »éppen azért«-en nyugszik a súly.
Ha az ember elevenítő üvegen néz be abba az úgynevezett klubbeli oppozícióba, mely forr, miként a láva, csapong, mint a tenger hullámai, tüzet és tajtékot hány, mint a Vezuv, és mely egyszerre lecsendesül azon kijelentésre, ha a kormány kimondja a varázsigét, hogy: »Ez kabinetkérdés«. Ez a varázsige megállítja a legbőszültebb bikát is, a vipera sziszegő nyelvét megdermeszti, a sárkánynak a körmeit lemetéli… mégiscsak furcsa kis ige, mihelyt elénekli a kormány:
Ez most kabinetkérdés, tralla.
S az ellenzék sincs, csak vala.
Nem, ezt nem lehet megérteni másképp, csak ahogy én magyarázom!
De térjünk át az üléshez, mert az oppozíciót, amelyről az imént emlékeztünk, már szétsprengolta a kabinetkérdés, lévén az olyan, mint a próféta zászlaja, melyet a törökök akkor vesznek ki a mecsetből, ha nagy veszélyben van az ozman birodalom: ez segít, ha ez se segít, hát akkor vége.
A mi kormányunk azonban örökké a patrontáskájában hordja ezt a mentőeszközt, mihelyt a kis körme megfájdul, előveszi, minélfogva előreláthatólag hosszúéletű lesz a földön.
Kezdjük novellai stílusban…
Közönséges téli reggel volt. A ködöt harapni lehetett volna, midőn két alak tért be a Sándor utcai országházba.
Az egyiken szürke téli felöltő volt, a másikon könnyű barna őszi kabát.
– Csípős idő van, teringette – mondá a barna kabátos. – Apropó, melege lesz ma Szapárynak!
– Hm! Három millió! Nem érdemli meg – felelte a szürke kabátos búsan. – Valahányszor valamely kollegámnak melege van, tudja isten, és mindig fázom.
– Könnyű kegyelmes uramnak. Kegyelmes uram előre tudja mi van a csillagokban megírva – szólt ismét a fekete kabátos, amiből megérteni, hogy a szürke gérokk tulajdonosa Kemény Gábor.
– Hja, a csillagok, kedves barátom. Igazán furcsa dolog az ezekkel a csillagokkal. Én szeretem a csillagászatot. S igazán bámulom, hogy mennyire vitte már a mérnöki tudomány. Respektíve a közlekedésügy. Megmérik, hogy ez vagy az a csillag mennyire van a földünktől, megmérik magát a csillagot is, mekkora. De az még mind semmi. Én csak azt nem bírom fölfogni, édes barátom, hogy miképp tudták meg a neveiket? Ez a valami!
Ily épületes diskurzus közt ér be a miniszter és barátja a Házba, hol már messziről vészjóslóan rezeg végig az épületen az elnök csöngettyűje.
– Jézus Mária, mi történik benn?
A miniszter az órájára néz.
– Egy negyed tizenegyre. Mi történhetnék ilyenkor? Ez még nem idő!
Hát bizony az történik, hogy a Ház nem határozatképes. S hogy az elnöknek ne kelljen ott ülnie szégyenszemre, mint a petrezselymet áruló vénleánynak, hogy mégis teljék az idő valamivel, előveszi az új éra legolvasottabb művecskéjét: a katalógust.
A katalógus olvasást jól gondolták ki a régiek, mert az csakugyan hasznos arra, hogy amíg olvassák, azalatt időt nyernek a képviselők otthon reggelizni s nagy kényelmesen besétálni. Sőt, igen sok képviselő ebből a katalógusból hallja, hogy ő megvan.
Cogito ergo sum.
Csakhogy non cogito, ergo non sum. Ebből nem lehet kedvező eredményre jutni.
Sokkal hálásabb definíció: »Olvassák a nevemet, tehát vagyok«.
Vagynak, akik vagynak, ott ülvén hosszú orral széjjelszórva. Minden embernek külön pad jut, de nem minden padnak jut külön ember.
A karzatokon senki. Az adóemelés már csak a fináncokat érdekli. A többi közönséges halandó eljutott már arra a pontra, hogy körülbelül mindegy neki akárhány forinttal szaporodik évenkint a hátraléka.
A folyosókon csak Bánhidy dicsekszik vele, hogy az ő adója így kevesebb lesz vagy száz forinttal.
Prileszky tele szájjal hirdeti, hogy:
–Uraim, mit akarnak önök. Ez a javaslatok mintaképe. Ez a javaslat az első magyar javaslat, mely a hazai talajon nőtt: az adósok prémiumot kapnak. Hát lehet ennél valami fölségesebb ebben az országban?
Odabent ezalatt Hegedüs dicséri a javaslatot, de mi az a Prileszky dicséretéhez képest?
A mamelukok fanyar képpel hallgatják, még maga Tisza is otthagyja helyét tragikus vállvonogatással és részvevő tekintettel Szapáryra, mintha mondaná: »Nincsen biz abban semmi virtus. Hanem hát csak beszéljétek ki magatokat«.
Helfy igen ügyes és tartalmas beszédben ajánlja a javaslat visszautasítását. (Ilyenkor látszik meg, hogy ki a legény a szélsőbalon.) Utána Szapáry mondja el a három millió búcsúztatóját, sűrűn megvegyítve beszédét a szokásos: »De méltóztassanak kérem megengedni…« S ezt ő olyan nyájasan ejti ki, olyan kérő hangon, hogy az ember mindent szívesen megengedne neki, csak éppen az adóemelést nem.
Gaál Jenő volt a harmadik szónok. Gaál Jenő az olyan vidéki pénzügyi kapacitások közé tartozik, akik mert ösmeretesek talán egy takarékpénztár pénzviszonyaival, s tudják, hogy a wertheimkasszát hogy kell kinyitni és becsukni, azt hiszik, az államháztartás titka is az öt ujjukban van.
Lükő Géza legalább nem árul tudományt a gyékényen: ő még benne van félig a tegnapi zsidó házassági vitában, s az eladósodott, elzüllött zsidó családokkal kezdi beszédjét.
Legrosszabbul járt azonban a szélsőbal »Edusa«: Krisztinkovich.
Krisztinkovich után Eötvös Károly volt följegyezve szólásra, Eötvös Károly után pedig senki.
Eötvös azonban látván a Szapáry és a Gaál Jenő nevét maga előtt, miután feliratkozott, nyugodt lélekkel fölvette az übercierjét és hazament.
– Már énrám csak decemberben kerül a sor – mondá.
Azonban még nem volt félkettő sem, s már Krisztinkovich kezdte összevonni a frázisok vitorláit, sűrűen emlegetvén »Mindezeknél fogva tehát, miután…« Ami a lankadó szárnyakat jelenti, a mi barbár nyelvünk formája szerint ítélve.
Krisztinkovich háta mögött szorongó aggodalom fogta el a pártbelieket.
Nézték, hol van Eötvös? Eötvös sehol sincs. Nézték, nem iratkozott-e fel valaki. Nem az, egy lélek sem. Mintha minden embernek be volna pecsételve a szája.
Mi lesz hát? Szégyen és gyalázat, ha egy napi vitát sem ereszt meg az ellenzék az adóemelés ellen. Minek él akkor, ha erre se képes?
– Mit tegyünk, mit csináljunk? – tördelték a kezeiket a vének.
Itt nincs más mód, mint hogy Krisztinkovich beszélje ki még a hiányzó félórát, mert ha nem, a vitát menthetetlenül befejezi az elnök.
Ebben állapodtak meg. Súgják hát Krisztinkovichnak:
– Beszélj, kérlek még egy félóráig.
– De mit? – súgja ez vissza dühösen. – Hagyjatok békét. Még hat körmondat van bennem, aztán vége.
– Abba ne hagyd, ha istent ösmersz, ha szent előtted a haza!
– De lehetetlen beszélnem, ha semmi mondanivalóm nincs!
– Akármit, össze-vissza, csak beszélj. A párt becsületeért!
Így beszélt aztán Krisztinkovich még jó húsz percig iszonyú kínok között. Sem ő nem értette, mit beszél, sem a gyorsírók, sem a Ház, csak a körülülők értették, hálás szemeket meresztve rá annak jeléül, hogy van olyan eset mégis, mikor egy rossz beszéddel is effektust lehet csinálni.
 

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem