A HÁZBÓL [dec. 14.]
A HÁZBÓL [dec. 14.]
Ne tessék csodálkozni, hogy elhagyom a t. betűt! Azazhogy tessék ezen csodálkozni, s tessék kiokoskodni, miért hagyom el – ez egyszer.
Három napja őrzöm a szobát otthon, s magam is csak reggel olvasom el a karcolatot a »t« Házból, amit más ír, s azzal a sóhajjal nézem, amellyel a kocsis, ha a lovait idegen ember csapkodja.
Szörnyű dolgok estek. Nem rekapitulálom őket. Hiszen egyszerű a genezisök. Mikor Tisza megmentette Gályt, már akkor megcsinálta az öreg Pulszky azt a rossz szójátékot Tiszára:
»Ha jó volt Gály,
Megállj!«
Megállj!«
A fiatal mágnások forrni kezdtek e nap óta, s csodálatos, hogy mégis a kiforratlan részük szavazta le a javaslatot…
Valaki pedig (már nem emlékszem ki volt), hogy örült rajta az első napon.
– Mégiscsak jó dolog – mondá –, hogy egyszer valahára a mágnások is ott vannak valahol!
Hanem a második nap aztán kisült, hogy mégis legjobb, ha a mágnások sehol sincsenek ott.
De hát, ahogy volt úgy volt, majd kiheveri ezt még a Ház, mely most már a szó szoros értelmében alsóház, mert ő van alul, de ki nem heverik az igennel szavazott főispánok, akik megriadva súgnak össze:
– Hát ezért vagyunk mi mamelukok? Hát ezért jövünk mi fel ördögből, pokolból, Bergengóciából, hogy a helybeli főispán meg ellenünk adja be a voksát? És hogy az itt ficsúrkodó unokaöcséink leszavazzanak? Hát azért vagyunk mi zászlósurak, hogy elbukni lássuk a zászlót?
A képviselőház penészes mamelukjai is aláeresztették az orrukat: mert nem jó az, ha a gép egyik kerekéről kisül, hogy megállíthatja a másik kerék.
El is kezdődött ma a folyosókon a rágalmazás a főrendek ellen. Korhadtak, elaggottak, nem tudnak semmit. Ha a papok nincsenek köztük, nem bírták volna okadatolni a voksaikat.
Az egyik Zichy grófról szárnyra is kelt legott egy kis eset; hogy valami Gyárfás nevű titkárja szokta volt készíteni a beszédeit. Hanem a gróf fösvény, s ha pénz kell Gyárfásnak, sokszor megszekírozza.
Egyszer az történt, hogy Gyárfásnak megtagadta a havi zsoldját, amiért Gyárfás úr felette bosszankodék vala, s midőn a gróf felszólalt a megyegyűlésen, de megakadt a dikciójában, szokása szerint hátra súgott a beszédet készítő Gyárfásnak.
– Hogy van, Gyárfás? (Már ti. hogy van tovább a beszéd.)
– Köszönöm alássan, nagyon jól. (Már ti. hogy Gyárfás érzi magát nagyon jól.)
S amint így búslakodának ma is a megvert hatalmasok, redős arccal, gondülte homlokkal, ez lett volna az egyetlen alkalom, hogy kigyönyörködhesse magát az ellenzék, s nevessen rajtuk.
S íme, ma is úgy volt elvégezve a csillagokban, hogy az ellenzéken esik nagy csúfság, s a mamelukok nevetnek őrajtuk.
Annak a szegény Svarcz juristának a lelke jött fel kísérteni ma is, akit a Hatvani utcai forradalom ölt meg…
Almássy Sándor tegnap Verhovaynak pártját fogván, fölemlítette, hogy a Svarcz anyja javára gyűjtött pénzekért is gyanúsították Verhovayt, pedig az nem lehet igaz, mert Verhovay betegen feküdt akkor, s »mások« szerkesztették a lapot.
Azok a mások: Herman Ottó és Hoitsy Pál, ma aztán férfiasan síkra szálltak, s visszautasították Almássy célozgatását, keményen, talán nagyon is keményen.
Be is szaladt a folyosóról minden eleven lélek. (Ha ezt sejthették volna a Ház kabáttolvajai!)
– Vihar van odabenn – mondá Török gróf (klub néven: Comes Turcus) a büfében, s a büfé is elnéptelenedett.
Mindenki bement. De azért mégse voltak sokan. A Ház legnagyobb része már hazament a karácsonyi ünnepekre tisztát váltani.
S csakugyan vihar volt. Zúgott a Ház, a karzatok népe felállva elfojtott lélegzettel kapkodta a szavakat.
A folyosó néma csendje kísérteties volt.
A szolgák ott tartották a fülüket az ajtónyílásokon.
Az elnök felkelt székéről, s előrehajolt tölcsért csinálván aranygyűrűs kezéből a füleihez. S amely szót nem értett meg, azt a jegyzőktől kérdezte:
– Mi volt? Mit mondott? (Mégiscsak pompás fülük van ezeknek az én jegyzőimnek!)
Herman azt mondta: nem tartja olyan embernek Almássyt, aki becsületbeli dolgokban illetékes lehessen. Hoitsy pedig megvetését nyilvánítá.
De már ezt megröstellte az öregúr, rövidre nyírott kurucos feje idegesen forgott ide-oda kurta nyakán, halántékán kidagadtak az erek, szemeit elborította a vér.
Letaszította dühvel cvikkerjét a szemeiről, úgyhogy az csörrenve tört szét a mellény gombjain, s felpattant mintha rugó lökné fel, és kieresztette öblös hangját, mely úgy recsegett, ropogott, mintha kukoricát morzsolnának.
Az indulat paripája vitte, vitte mindig tovább… mintha önmaga mérgesítené magát, folyton tüzesebb, tüzesebb lett, még a nyála is szétfreccsent, s amint kivillogtak feketés fogai, az ember látta rajtuk a farkas ösztönét, a harapási vágyat.
Herman ott ült éppen az előtte való padban szelíden, nyugalommal, csak az arca volt sápadtabb, nem attól, amit hallott, de attól, amit ő mondott. Hoitsy is közel ült. Almássynak legalább nem kellett messzire gesztikulálni.
Ámbár iszen neki már mindegy volt, annyi erővel már akár egy vármegyét is meg lehet sérteni.
Folytak is az epithetonok az ajkairól shakespeare-i erővel »Aljas üldözés«, »megvetés«, »szemtelen vakmerőség«.
A Ház folytonosan mozgott, az elnöki széken, a miniszteri padokon lázas nyugtalanság vert hullámokat.
Gróf Bánffy Béla elfordította arcát, majd felkelt, s kifelé ment.
– Ezt nem hallgatom tovább!
Péchy két marokra fogta a csengettyűjét. (– Bárcsak átváltozna az most a debreceni nagy harangnak! – gondolta magában Szapáry.)
De a legkíméletlenebb szó csak most süvített végig a termen. A »bitang« szó.
Bitang, bitang, bitang!
Nyomban mindenkit megfűtött ez a kis, de súlyos szó, mindenki sietett a mérlegre tenni, hogy mekkora sértés ez! Hallatlan!
Látni kellett volna a Házat most!
Mintha a bömbölő förgeteg végigrohan egy búzavetés fölött, s a kalászok hajladozni, mozogni, futni, összecsapódni kezdenek.
A képviselők felugráltak vagy hátravetették magukat, némelyik a kezét emelte fel elhárítólag. »Eláll!« kiáltá a harmadik. »Halljuk az elnököt!« szólt a negyedik. Szörnyűség, gyalázat!
Az egész Ház mozgott, csak egyetlen egy alak maradt mozdulatlan; Herman, akire vonatkozott a szó.
Olyan volt ott, mint egy szobor. Pedig a rettenetes szónok keze ott járt a feje körül, a hosszú haját, mely amannak a padját érte, érinthette is a keze, amint dühösen hadonászott vele.
Tisza letette pápaszemét. A két »fejedelmi bácsi« (így nevezik a két alelnököt azon indokból, mert az egyik fejedelmi vérből való) lesütött szemmel mondogatta egymásnak: »Nézd, szegény Tamásunkat!« Széchenyi miniszteri asztaláról leejtődtek az akták. A gyorsírók elfelejtettek írni a kínos zajban. – Az elnök csöngettyűje sírt-rítt, s bizony csak irtózatos hatalom lehet annak a kis nyelvecskéjében, hogy mégis megállította azt a dühöngő alakot, még mielőtt megette volna Herman.
Megállott, abbahagyta. Az elnök maga is csodálkozott ezen!
Megfeddte derekasan Almássyt, s megfenyegette azzal, hogy a mondott szó bele nem jut a naplóba, ami csupán a jövő század Kónyi Manója iránti figyelem: hogy az ne találja ott meg, s ne botránkozzék meg rajta!
Almássy szólt még tovább is folytonos zaj közt, s a kínos jelenet, melyhez fogható még nem volt a magyar parlamentben csak Németh Albert napirendre-térést indítványozó felszólalása után ért véget, hogy a folyosón, majd pedig a rákospalotai erdőcskében folytatódjék az utókor épülésére.
E jelenet behatása alatt folyt le aztán az ülés további része. A szélsőbal rendkívül restellte a dolgot, a vezérek halaványan jártak-keltek, a mamelukok gúnyos részvétüket jöttek kifejezni a balfolyosóra, hol az érdeklettek Hoitsy és Herman férfias hidegséggel diskuráltak a barátjaikkal egyébről.
A főrendektől visszavetett javaslat, mellyel úgyse történhetik egyéb, mint az, hogy még egyszer szereznek vele örömet az elokvenciában fényeskedő klérusnak, senkit sem érdekelt többé, csak tán Kovács Gyulát, aki mindenütt ott van, ahol a házasságról beszélnek, de sehol sincs ott, ahol házasságot kötnek.
Ő várta ott nagy türelemmel a folyosókon, míg Szilágyi felszólal. Neki már csak azért is szívén fekszik a dolog, mert a szónokok nagy része az ő könyvéből puskázott.
Valamelyik képviselő megkínálta üléssel a folyosó előrészén.
– Nem – szólt elhárítólag kezeivel s titokzatos suttogással –, én oda nem megyek, ahol sokan vannak. Elrejtőzöm. Úgy vagyok már én mint Nikodemus és Arimatiai Szent József, akik csak titokban mertek keresztények lenni. Olyan világot élünk!
S áhítatosan keresztet vetett magára.
