A KEMÉNY ZSIGMOND PEZSGŐJE
A KEMÉNY ZSIGMOND PEZSGŐJE
Abból az alkalomból, hogy most Beksics Gusztáv becses könyve Kemény Zsigmondot, a halhatatlan magyar publicistát újra mintegy közszájba adta, szabad legyen róla egy kis kedélyes visszaemlékezést közölnöm.
Falk Miksa, mint tudjuk, Bécsben lakott az ötvenes években, innen írván (Fk) cikkeit, melyek folytonos lázas érdeklődésben tartották a nemzetet. Soha még hírlapi cikknek oly állandóan és hosszasan nem volt varázsuk, mint ezeknek.
Ugyanezen időben Bécsben lakott Kemény Zsigmond és Kecskeméthy Aurél is, s a Falkék háza volt a központ, ahol e triász együtt tölté üres óráit sokszor vidám lakoma mellett, mert Kecskeméthy és kivált Kemény Zsigmond nemcsak azt tartották, hogy pompás ízű legyen az, ami a szájból kijön, hanem az is, ami a szájba bemegy. Egyszóval nagy gourmanok voltak.
Egyszer azt találja mondani Kecskeméthy:
– Te, Zsiga, tudod-e miről gondolkozom?
– Az abszolutizmusról.
– Nem én. Hanem azon jár az eszem, hogy lehetne már egy kis potya-pezsgőt inni? Nagyon kívánom már.
– Hát tudod mit, a legközelebbi alkalomkor, mikor megint itt Miksánál ebédelünk, hozok én neked olyan pezsgőt, hogy még a nemzetséged sem ivott olyat!
Falk Miksáné mindjárt belevágott, hogy az minél előbb legyen meg, például holnapután.
Úgy is lett, harmadnapra már két óra előtt megjelent Kecskeméthy a külvárosban, ahol Falkék laktak, s várta nagy epedve Zsigát a pezsgővel, akinek a belváros felől kellett jönnie.
Végre megérkezett az augusztusi forróságtól kimerülten, lihegve.
– Hol a pezsgő? – támadt rá Kecskeméthy.
Kemény jámborul kihuzza a nyári kabátja alul a palackot, melynek azonban az ezüstje már meg volt bolygatva a szájánál.
– Itt van – mondja diadalmasan. – Elhoztam.
– Ember vagy, Zsiga.
– Meg szoktam tartani a szavamat – szólt a nemes öntudat nyugalmával –, ha én egyszer megígérek valamit.
S ezzel aztán másra fordult a diskurzus. A szíves háziasszony tálaltatni kezdett, csevegtek az időről, a politikáról, míg a pecsenyénél végre Kecskeméthy egyet csettent a nyelvével, s az inyenc lázas türelmetlenségével sürgeti:
– Hanem most már elő azzal a pezsgővel!
Előhozták nagy szolemnitással, de nem durrant a szerencsétlen, amiért is nagyon haragos szemmel nézett rá Kecskeméthy. Amint teleöntik a poharat, hát még csak nem is habzik, pedig ott állt világosan, hogy »Veuve Cliquot«. Ennél pedig többet nem lehet mondani egy italra.
Amint megkóstolja Kecskeméthy, elsápadva hörgé:
– Teremtő isten! Hisz ez Crème de thé!
Kemény ránéz szelíden.
– Hát te mit gondoltál? – kérdé bánatosan.
– Hát iszen te pezsgőt ígértél nekünk – förmedt rá Kecskeméthy olyan vasvilla szemekkel, mintha mindjárt meg akarná enni.
Kemény a homlokára üt.
– Hát persze, ni… Ejnye, hát nem beszéltem el nektek? Nini, igaz, most jut eszembe, hogy még nem mondtam meg miképp jártam. Ilyen a szórakozott ember. Megveszem a pezsgőt, a kabátom alá dugom, hát amig végigmegyek a Glacis-on, annyira előfog a rekkenő hőségben a szomjúság, hogy alig várom míg a Maria-Hilfbe érek, ahol már emberek laknak, ott bemegyek az első kocsmába, behüttettem, mert nem bírtam ellentállani… lehetetlen volt… bocsássatok meg, megittam. De hogy mégse jöjjek üres kézzel, megparancsoltam, hogy töltsék meg valamivel. Így töltötték meg Crème de thé-vel. Ejnye no, de bolond vagyok… hogy ezt mindjárt el nem mondtam nektek. Most még azt hiszitek, hogy pezsgőnek akartam kiadni. Ilyen a szórakozott ember.
– Te, Zsiga – mondja Kecskeméthy –, talán nem is ittad te azt meg, hanem csak kiöntötted csupa merő szórakozottságból.
Kemény elgondolkodott.
– Nem hiszem… nem gondolom. Majdnem bizonyosan merem állítani, hogy kiittam.
Ilyen volt akkoriban a nagy gondolkozó, ki később hajlott korában még szórakozottabb, még aluszékonyabb lett.
