II. A király a tudósok között
II. A király a tudósok között
A királybiztosék utólagosan jöttek rá, hogy jó lett volna ezt a képet a vásznon megörökíteni.
Csak igen kis társaság volt hivatalos a könyvtár megnyitásra, a magas klérus, a főurak közül néhányan, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság.
Mindenki díszruhában jött. Pulszky Ferencen volt a legszebb szabású Mátyás-kori megyszínű bársonymente aranyzsinórral. Pompásan illett neki. Jókai fekete mentében kócsaggal a kalapja mellett; Lenhosséken lilaszín bársony atilla, s szép törökös kard türkiszekkel és ametisztekkel kirakva; a kis kurtanyakú Apor (ki tegnapelőtt édesen hallgatta ükapjának, Laczkfi-Apornak a kalandjait a Dóczi darabjában) igazi ősmagyar alak dohányszín selyemmentéjében ódon csatokkal, sok századot látott drága mentekötőjével… (Hej, más idők voltak még azok, mikor egyszer már a korona is ő náluk volt.) Szép daliás öregember Kende Kanut is, hát még Horváth Gyula? Ha Bissingen, Tallián nem volna ott meg a fiatal, sugár Pallavicini őrgróf (kit így szólított meg tegnapelőtt a király magyarul: »Örülök hogy egy morvaországi urat is látok«) ő lenne asszonyi szemeknek a legtetszetősebb.
De hát mégiscsak különb urak a papok. Amint így együtt voltak vagy tizenöten piros selyem talárjaikban, soha annál szebb látvány. Legdaliásabb, legimpozánsabb alak közöttük Brankovics, a temesvári püspök, legérdekesebb fej az Angyelics Germáné, legelegánsabb, legfinomabb Vancsa, Balázsfalva érseke, legegyszerűbb pedig a mi Szász Károlyunk, a hátán hosszan leeresztett selyemtógával. S e tisztes, fényes gyülekezethez pompásan illik a sötét háttér, a komoly könyvtárterem, melynek közepén ott van felállítva a bíbor trónus az érkező király számára.
Mindjárt itt is lesz, de addig még ráér szellemeskedni az öreg Pulszky, ki mindenben hirtelen megtalálja a humort.
Most a pestvárosi deputáció a stichblattja.
E szavakkal lép hozzám:
– Jó hogy látok itt egy újságírót!
– Hohó! – vág közbe Pallavicini Sándor. – Én nem is akartam eljönni. Hanem aztán hallottam, hogy ez nem közünnepély, és a meghívás kitüntetés. »Ha kitüntetés – gondoltam –, akkor talán mégis eljövök. Még újságírókat sem eresztenek be, ez volt kimondva. No, már akkor bizonyosan elmegyek«. S íme mégis van egy újságíró!
Környezőim azonban megvigasztalták Pallavicinit, hogy hát éntőlem nem kell félni, mert én fog nélkül jöttem a világra. Aztán a szegedi ünnepélyeket e tekintetben nem lehet megróni. Ez most az első eset, hogy Futtaki nem udvari fogaton jött.
– Jó, hogy látok itt egy újságírót – folytatá Pulszky a maga témáját. – Ki kell írni a pesti deputáció kalandjait. Különösen Gerlóczy járt furcsán tegnap.
– Hogy?
– Hát udvari ebéd volt. Ezek az ebédek igen ügyesek. Majd minden emberre jut egy lakáj. Negyvenet hozott őfelsége. S ezek némán, nesztelenül teljesítik kötelességüket a patkóalakú asztalnál. Soha ott nem hallani egy csörrenést se. Hatalmas fickók, mintha szellemek volnának. Az embernek hamarabb van teljesítve a kívánsága, mint ahogy kigondolja. Hiába no, nagy úr egy király. De még neki is parancsol valaki. A doktor. És eltiltotta a virginiákat. Pedig őfelsége jobban szereti a virginiákat, mint a horvátokat. Mindegy, nem szabad neki színi. Valami rovátkos amerikai szivarokat használnak most. Gyengék, de nagy füstjük van és fojtó egy kicsit. Így történt, hogy a tegnapi ebéd után a dohányzó szobában nagy meleg is volt, Gerlóczy elszédült, s kénytelen volt hazamenni, hogy lefeküdjék. Amint azonban hazaért, otthon a gazdája nagy szívességét ki akarván iránta tüntetni, kegyetlenül befűtötte a szobáját. Hehehe. Ilyen is csak egy városi deputátuson eshetik…
Az ajtó megnyílt, s belépett őfelsége a két Tiszával, s megállott közvetlenül a trónszék előtt. A király honvédezredesi öltönyt viselt, a két Tisza színes díszruhákat.
Az üdvözlő beszédre őfelsége szokás szerint papirosról olvasta le a választ. Mikor beszél, sokkal szebb, magyarosabb kiejtése van, mint mikor olvas. Ami természetes is, mert ha beszél, a saját ismerős kifejezéseit és szavait használja, olvasva ellenben a másokéit.
Azután Reizner főkönyvtárnokhoz lépve néhány kérdést tett hozzá, s megindultak a gyönyörűen berendezett termeken. A kíséret szobáról szobára húzódott utánuk. Pulszky nem győzte dicsérni a könyvtárt, Reiznert, a könyvpolcokat, melyek faragott keményfából vannak. Hertelendy Stancsics volt királybiztost haragította.
– Nézd – mondá Tisza Lajosra mutatva –, gyönyörködj a sikerült képmásodban.
Mert míg a király komoly és mindenben talpraesett kérdéseket intézett vezetőihez, addig mögötte a legkedélyesebb társalgás fejlődött az udvariak között.
– Bársonymenték előre! – szólt a kedves öreg Hunfalvy.
– Ohó! – mondá egy főrendi. – Itt tudós világ van. Itt mi maradunk hátul…
Bizony nagy igazat mondott.
A harmadik szobában egy egész hosszú polc tele volt a Jókai munkáival.
A király meglátta a nevet a köteteken, s így szólt:
– Csodálatos, hogy mikor írja ezt a sok szép könyvet.
Jókait egész idő alatt felette kitüntette őfelsége. (Ásotthalmára is egyenes kívánságára ment vele délelőtt.)
A király igen jókedvű volt, s különösen a könyvtárban jól érezte magát. Nekünk nem tűnt fel annyira a jókedvűsége, mert egy fejedelmi arcon nehéz olvasni. De Pápay váltig beszélte, hogy ritkán szokott oly vidám, boldog lenni, mint most.
Szakavatott kérdéseivel igen meglepte kíséretét. Van-e már katalógus? Vannak-e raritások?
Valaki hátul a kíséretből halkan véleményezte egy könyvre: »Ez tán korvina!«
A király meghallotta.
– Oh, a korvinák nem ilyenek! – szólt őfelsége. – Azokat én… ösmerem.
A legutolsó szobában, melyből szinte vezetett egy kijárás a folyosókra, a pulpituson állt egy vendégkönyv, ahová a királynak és az összes jelenlevőknek a nevöket kellett beírniok.
A király odalépett a pulpitushoz – de, hogy több helyet csináljanak neki, Horváth Gyula odaszólt tréfásan a tolongóknak:
– Aláiratkozás lesz. Tisztelt tudós urak, ha valaki nem tudna közületek írni, jó lesz, ha hátrább megy.
Őfelsége elmosolyodott, s a tintacsöppekkel együtt kedélyének egy csöppje is kibuggyant.
– Bizony, ma már magam is láttam a magaménál jobb írást az iskolás fiúktól.
Azután lelkes éljenzés közt otthagyta őfelsége a könyvtárhelyiségeket, hogy az emeletre menjen oskolát látogatni.
Ennek végeztével, midőn kifelé menne a két sorba felállított tanulók között, jön lihegve egy iskolás fiú nagy verejték-cseppekkel az arcán.
A király lehajolt hozzá, mert igen pici fiúcska volt, s megsimogatván arcát, mondá:
– Elkéstél, fiacskám!
A gyermek örömtől tündöklő szemei azonban visszamondták: »Éppen jókor jöttem«.
