I. Az ezerkettedik éjszaka
I. Az ezerkettedik éjszaka
Díszruhás leventék selyemben bársonyban állták el a táncteremmé varázsolt színház előcsarnokát. Robogó fogatokról aranycsipkés főkötőjű, karcsú menyecskéket, délceg fehér ruhás kisasszonyokat emeltek le a fényes lovagok, s csodálatos, valamennyien magyarul beszéltek.
Bent a teremben csak úgy nyüzsgött a sokaság. A páholyokból csipke, muszlin, virágok és női arcok virítottak a szemnek. A földszinten a görbe magyar kardok zörögtek kevélyen… Szegény öreg kardok, sok száz esztendeje nem volt már őnekik ilyen élénk beszélgetésük egymással!
Hogy szégyellték magukat a frakkok! Milyen gúnyosan csikorogtak a kordován csizmák. Milyen hatalmasan zörögtek a csatok, a menteláncok és az övek! Hogy restelkedtek a hadnagyok, hogy nem ruházkodhatnak csinosabban! Miképp irigyelték a generálisok, hogy nem lehetnek megyei aljegyzők!
S mind ezek a csodák valóban megestek, ezen az ezerkettedik éjszakán.
A tánc nem kezdődött még meg. Minek is? Elég mulatság lesz egy éjszakára egymást nézni.
Fel s alá hullámoztak az emberek, kezet szorítva s egymást elől hátul megnézve. Mert a festett grófok és hercegek igen kíváncsiak voltak egymásra.
Igazi gróf is volt ugyan egynehány, mint Zichy Jenő, a fiatal, szellemes arcú Pallavicini, a nyakkendő helyére illesztett rendjeleikkel. Aztán ott volt Csekonics András szép megyszín ruhában, drága gyémántokkal rakott karddal, a csinos zömök Bissingen Ernő, tarka tigrises atillájában az álmos Karátsonyi papa. Nagy fényben rukkolt ki a szűzimádó főúr: elhozta az ötös fogatot meg a fiát is. Hanem a két ékessége közül a fogata tetszett itt jobban. Herceg csak egy volt, ti. Herczeg Mihály, akinek két szép kis leánykája fölért három nem szép nagy lánykával.
Kilenc óra után mindinkább türelmetlenebbül szedték elő az órákat.
– Még mindig nem jő a király!
Lassankint, éppen mint mikor a gyerekek a »tűz, tűz – víz víz« játékot csinálják, mind inkább jött a tűz, tűz.
Egy-egy udvari ember szállingózott be. Először csak a biztosságból valaki. Azután jött Lechner. Az egyik első emeleti páholyban megjelent Kinsky.
– Jó jel, mindjárt jön. Nem lehet messze.
Két másik páholyt generálisok töltöttek meg. Végre pedig megjelent közepütt kiborotvált állával a jó Pápay, »a király jobb keze«.
– Nem jó cím ez – szokták haragítani Pápayt barátai. – Ha őfelsége szent lesz valamikor, méltóságodat fogják hurcolni a papok a processzióknál!
Pápay után csakhamar megszólaltak a harsonák, s megjelent őfelsége a két Tiszával a legszélső jobboldali nagy páholyban. Most lett csak tulajdonképpen kipróbálva az épület, ha erős-e? A nagy éljenvihartól nem dőlt össze.
Minden szem odanézett a királyra. De nehéz hivatal az ilyenkor! Ezer menyecskének és hajadonnak tekintete még tán égetőbb a korona fényénél is. Őfelsége állva maradt s míg ő állt, mindenki állt. A magas uraságok is fölemelkedtek és álltak. Még a gardedámok is álltak, és még a legcsúnyább táncosnék is álltak és nem ültek. Csak a cigány nem respektálta az udvari ceremóniát, s ülve húzta rá a csárdást.
Őfelsége gyönyörködve nézte felülről, a két Tiszától környékezve, kik közül Lajos fejedelmi fényt fejtett ki a szegedi udvarnál, mindennap másmás alakú és színű öltözetben jelenvén meg, míg Kálmán csak két ruhát használt, egy színest és egy feketét. Ma egy színes mente volt rajta, s amint ott hunyorgatott a király mellett, minduntalan súgva neki valamit úgy tűnt fel, mint egy színpadi intrikus, aki az élénk társalgást maszkírozza a szerző instrukciójából.
A király megunta a magasból nézni a táncot, s lekívánkozott a közönség közé, mely annyira megtöltötte a termet, hogy alig volt lehetséges annyi tért csinálni, melyen a párok táncolhassanak.
Úgy volt biz itt, mint a templomi katonai parádéknál szokás, hogy azok a katonák álljanak előre, akiknek a legjobb arcuk és ruházatjuk vagyon. A gyarlóbb alakok pedig menjenek be a templomba gyónni.
A legpompásabb menték gazdái cihelődtek előre, s a legszebb menyecskék, legszebb leányok táncoltattak meg őfelsége előtt. A gyönyörű Kelemen Malvin, Abafi Gizella, Enyedi Lukácsné (érdekes arcú, barna asszonyka), Röck Ivánné (aki a királynak is feltűnt szépségével), de a legnagyobb feltűnést keltette Bánlakyné aranycsipkés magyar főkötőben. (Ejnye de csinos! – mondá a király.)
Nagy Ibolyka lejtvén el mellette, Tisza Lajostól kérdezé:
– Ki ez a szép hölgy? Nekem ismerősnek látszik.
– Tegnapelőtt látta felséged. Ő volt Szeged a Prológban.
– Szépen tud szavalni – szólt a király –, de táncolni is szépen tud.
Gyönyörű látvány volt, nem is untatott az mást, tán csak magát az öregebbik Tiszát, ki elmélyedve a fölség mellett, talán arra gondolt, hogy Zágrábban, meglehet, most szedegetik le a Dávid címereit. Bánta is a szép leányokat. Gyakran kihúzta az óráját, s végre figyelmeztette őfelségét, hogy talán indulni lehetne a vasútra.
A király tett is néhány lépést, hogy távozzék, de habozva, míg végre így szólt:
– Várjunk be még egy csárdást!
Tisza tehát önmegadással megfordult, mert biz ő rossz lábon van szegény, s türelmesen végigvárt még egy csárdást.
– Menjünk, felséges uram!
– Várjunk be még egy valcert! – szólt őfelsége.
A király még mindig fiatalos alak testalkatban, karcsú, egyenes; melle, dereka olyan, mintha nem volna kifejlődve még, kezeit katonásan leeresztve mereven tartja, kék eleven szemei, melyekben szelídség tükröződik, mereven szegződnek egy pontra, s nagy időn át nem mozdítja meg sem tagjait, sem tekintetét. Szavait gesztusokkal sohasem kíséri, sem arcjátékkal elannyira, hogy aki nem áll mellette közel, nem veheti észre, hogy beszél-e vagy hallgat.
Arcán többnyire az egykedvűség tükröződik, de amellett oly végtelen nyugalom, mintha semmi vágyat nem érezne, mintha semmi akarat nem melegítené. S mindebben, ha soká látja az ember, valóban fejedelmi méltóság van. Egy királyt valóban csak úgy képzelhet az ember, hogy azt sohase lehessen tudni, mit gondol, mit érez. De a nyájasság, szelídség és jószívűség ott van őfelsége arcán, azt nem törüli le a korona se, az etikett se.
De hát ezeket hagyjuk későbbre.
A miniszterelnök mind türelmetlenebbül nézi az óráját. A bécsi szerint van igazítva.
– Induljunk, fölséges uram!
Mit tegyen a király? Tisza nem enged az ilyenekben. Tisza csak egyebekben enged. Őfelségének menni kell.
Még egyszer fölharsan az éljen. Bezáródnak a szárnyas teremajtók. A király elment! Meghallja a lelkesült kiáltást, mikor a kocsiba hág. A főúri menték is kipusztulnak utána.
Egy darabig csend lesz a teremben…
Majd újra ráhúzza a cigány. Egypár torok elkiáltja magát: »frisset!«
Belekurjant a másik: »Hogy volt!«
A pompa szétfoszlott… a csillár is gyengébben szórja fényét. Újra vidéki bál van. Hiába a sok kiáltás: »Hogy volt!«
Sose lesz az többé úgy, ahogy volt!
