A NYOLC TÓ PUSZTÁJA
A NYOLC TÓ PUSZTÁJA
(Látogatás Zichy Jenőnél)
Ilyenkor nem puszta a puszta, ez van most igazán benépesülve. A füvek között egy egész világ, a fák lombjai között is egy másik világ; hát még a tavakban, patakokban? A föld alól előjönnek a hangyák, a kis paszulybogarak, a piros pettyes »isten tehénkéi«. (Hogy megörülnének ezeknek odahaza a pesti gyerekek!) De nem csak a föld alól, hanem felülről is, ide gravitálnak a levegő milliárd lakói, s egymás után ereszkednek le a madarak, szúnyogok és bogarak. És az arisztokratikus vizek szinte felküldik azokat a kevés választottakat, akiknek ők helyet engednek: a békák kiülnek a partokra a füvek közé (a bolondos füvek azt hiszik, hogy nekik nőtt valami gyümölcsük, s befedik őket gondosan) a halak is ott evickélnek pajkosan, föl sem véve a fölöttük kóválygó gémeket és szárcsákat.
Olyan nyüzsgés, olyan élet van itt ebben a szentiváni parkban, mintha az egész állatország itt tartaná a gyűléseit a növények országában. S e nagy kedves káoszban mégis béke, nyugalom ömlik el mindenen. Két ország van összekeverve, s mégsem idegen benne senki. A nagy szökőkút vígan locsog a terasz előtt, a növények és a föld langyos édes párákat lehelnek. Csupán egyetlen diszharmónikus hang zavarja meg némelykor az elringató zsongás-bongást: Samu, a szentiváni medve mordul fel, majd körülmegy tipegve kalitkájában, megszagolja hűséges élettársát, a vézna Esztert, s megint megnyugszik. Távol a vadaskertből idehallatszik a fácánkakas idétlen kiáltása. Ritkán szól, de mindég kellemetlenül szól. Az akácok mámorító illatot terjesztenek, a nagy százados topolyafák szétzüllött gólyafészkeikkel szinte fumigatíve néznek alá az apró, fiatal fákra. Pedig ezek vannak többségben. Mintegy négyszázezret ültetett el két év óta szíves házigazdánk, gr. Zichy Jenő.
Négyszázezer fa! Kimondani is sok. Mekkora hely kell annyinak!
No de a hely is kitelik. Mikor az ember felmegy a magas, négy emeletes vízvezetéki toronyba, s onnan néz szét a befásított pusztán, azon a rengeteg zöld szőnyegen, melynek se hossza, se vége s mely a napfényben nyolc ezüst szemével mosolyog, szinte kedve volna sírva fakadni ijedtében, hogy »Szegény Zichy Jenő, mennyi tömérdek adót kell fizetnie!«
De a gazda arcán csöppet sem látszik meg a bánat emiatt: hiszen ő az egyedüli ember, aki kevesli, s az idén is tizenkétezer forinttal adott többet az érariumnak, mint amennyit az követelt.
Hogy a szentiváni puszta olyan rettentő nagy, annak különben nem ő az oka: a Zichy Domokos püspök szerzeménye, attól örökölte Zichy Jenő, s az ő kezében lett aztán mintauradalommá úgyszólván egy vesszőütésre. Fejér megyének, leszámítva a szép Velencét, alig van szebb pontja ennél. Vízivadászoknak pláne kész paradicsom, azzal a ráadással, hogy még Barcsból is van benne egy darab: a gyönyörű vadászkastély.
Ennek a lépcsőháza még a Nimród fiaihoz szól. Minden a vadászatot jelképezi, a szarvak a családi címerben, mely a kastély homlokzatán csillog, a nagy agancsok a falakon, a kürtök, őz és medvefejek, szörnyű agyaraik, mint ruhafogasok, bőrük, mint szőnyeg… Mi mindent nem testálnak gyilkosaikra ezek a jámbor vadállatok!
De ha benyitunk a termekbe, ott nyomban elvész a zordon benyomás, melyet az öldöklő fegyverek és a megölt állatok földi maradványai okoztak, ott egy valóságos múzeumban vagyunk, teliden tele azzal, amit az ipar és művészet mint remeket bír előállítani. S az ember szinte várja e sok műkincs közt: melyik ajtón lép be, s melyik Pulszky.
De nem lép be egyiken sem. Nyugodtan nézhetünk szét, s kevély örömmel, ha meggondoljuk, hogy itt minden, de minden honi az utolsó szögig. Zichynek ez az elve, s ebben olyan puritán, hogy dacára a fejedelmi bőségnek, mellyel vendégeit fogadta, a feketekávét ebéd után gyűszűnyi csészékben tálalták, s ha valaki nagyobb adagot kívánt, kereken megtagadta:
– Éppen csak annyit szabad inni a feketekávéból, hogy szomjan ne haljatok. A kávé nem hazai termény. Kár érte a pénz. Gazdálkodni kell vele. Én magam nagyon szeretem, mégsem iszom.
Zichy műkincsei közt nem utolsó sorban állnak a képek. Huszonegy hazai művésztől van itt vagy száz kép, s ezek közt nagy figyelmet érdemel Mészöly Gézának egy nagy, az egész falat elborító műve, mely egy kedves részletet ábrázol a szentiváni parkból a vadásztársasággal rajta, az előtérben egy szamár által vont talyicskával. Az alakok mint portrék nem sikerültek (hacsak a szamáré nem), de talán nem is ez volt a cél, igazi becsét e képeknek a sajátságos színezés, a csoportosítás s a világítás által elért bájos összhang adja meg. Mészölytől különben több apró festmény van, melyeket az egy évi ott tartózkodása alatt festett többnyire a pusztán vett motívumokból.
Szobáról szobára menve, alig telik be szemünk Benczúron, Spányin, Ligetin s a többieken. De hisz ezek még csak a képek, hát a többi tárgyakkal hova legyünk, melyeket itt az ízlés és fényűzés összehozott? Minden egy kis műremek, az asztalok, a kályhák, székek, szekrények, le az utolsó hamutartóig.
»Íme ezek a drága vázák!«
»Íme ezek a drága porcelánok.«
Ilyenformán kiáltunk fel elragadtatásunkban egy-egy szép, nagy értékű darabnál, kivévén egy társunkat, egy képviselőt, aki semmin se csodálkozik, semmit sem bámul meg, semmit sem tart drágának, hanem némán, hidegen jár a sok kincs közt a nagy csibukkal. El is neveztük emiatt »hallgatag«-nak.
Ez a pompás ezüst serleg, galamblövészeti díj (A gróf nagy galamblövő). A gyönyörű album az asztalon a fehérvári kiállítási bizottságtól való emlékül, azt a hatalmas népies szekrényt a tótok csinálták Zichynek (Hja, a tótok! Azok építették Pestet is). A színes szőnyeg bolgár munka, ama kedves támlát ott egy nagy művésznőnk hímezte, az arany szelencét, mely ott hever az asztalon, I. Napóleon adta egy Zichynek… Mindenhez fűződik nemcsak érték, ízlés, de még fényes név is… Az ember szinte belekábul… Ékes selyempárnát láttam meg egy díványon. Erről már a magam iniciatívájából hittem, hogy alkalmasint Tisza Kálmán stikkelte.
De míg én itt ezeket elősorolnám (éppen két hét kellene hozzá), bizony azalatt sokkal jobban jellemezhetném a szentiváni kastély fényét és kényelmét, ha egyszerűen elmondom, mivel mulatoznak a vendégei.
Mindenki megtalálja itt, amiben kedve telik. Hoitsy Pál után egy óriási telescopiumot cipel két cifra huszár messze ki a puha zöld gyepre, hogy onnan a nap foltjait nézegesse. Az ember úgy van teremtve, hogy telhetetlen. Nem elég neki a sok árnyék a Spányi festményen.
Bodajk fiatal képviselője nem fölfelé törekszik, hanem lefelé. Ő a nehány ezer lépésre fekvő Sóstóra kocsizik, ennek a partjára két kedélyes faköpönyeget építtetett a gróf, azokban vetkőzik le, mielőtt a tó csendes vizébe ereszkednék megfürödni, fölverve a vadkacsákat és szétugratva nagy darabon az összes vízi állatokat. Félve lépeget be a partról, megrezzenve minden nesztől, nem-e valami mérges kígyó vagy nadály? Pedig hát mitől tart, hiszen immunitás védi a testét?
Egész másképp tölti idejét a »hallgatag« képviselő, akinek semmi se drága. Ő már eltanulta a Házban, hogy az ember még mulatságból se tegyen semmit. A kastély előtt táncoló népet nézegeti. Ez a legkényelmesebb. A gróf cselédjeinek mindig nagy ünnepe van olyankor, ha vendég jő. Mert Szentivánon az a rend, hogy mihelyt begördül a négylovas hintó, mely vendéget hoz, azon módon szó nélkül fogatnak az igás szekerekbe, melyek a barna fiúkat kihozzák Fehérvárról. Zichy gróf valóságos vegyüléke a magyar arisztokratának, amilyen az száz év előtt volt, s amilyen az száz év múlva lesz!
Soha sehol nem láttam olyan benső viszonyt nagy úr és cselédei közt, mint itt. A gróf sokat megenged nekik. S csodálatos, azok azzal nem élnek vissza. Mondtuk is neki, hogy őt sohase fogják a cselédjei megölni:
– Dehogy nem – sopánkodott. – Megölnek a szeretetükkel!
Mikor mind összegyűltek estefelé táncolni, voltak vagy hatszázan. Egy egész felvidéki falu nem áll ennyi emberből.
– Kik ezek mind?
– A cselédjeim.
– És ezek mind itt élnek?
– Mind megélnek – mondja a gróf –, mégpedig mind ebből a földből, sőt azonfelül még én is megélek köztük, aki nekik nem segítek a munkájukban.
Igen szépen rakták a csárdást, kivált a férfinépnek illett nagyon a daliás tánc, mert bizony mi tagadás, itt a szebbik nem a csúnyábbik. De legjobban megbotránkoztatott a Dreischritt. Mit keres a Dreischritt a nép közt? Hiszen csak Dunántúl vagyunk és nem Lajtántúl! Ki az ördög hozhatta ide be ezt a gyalázatos divatot.
Ezen tűnődtem, de nem kérdeztem, mert a képviselők bizonyosan azt felelik önkénytelenül, hogy: »Szögyény-Marich«. Hiszen ami rossz van a megyében, annak mindig a főispán az oka – rendet tudó ellenzéki ember szájában.
Hanem meg kell adni, a Dreischrittet is magyaros tempóban járták, s egy-egy duhaj legény oda-odaütötte hébe-hóba a csizmaszárára, s vígan felkurjantott: »Hopp! Zichyeké!«, mire aztán hasonló hetykeséggel eresztett meg néhány délceg mozdulatot a szomszéd uraság parádés kocsisa is: »Hopp! Fiáthéké!« Ami általános »módi« ezen a vidéken, hogy ura nevét viseli a cseléd, s akként is foglal el rangot.
De a közönséges jobbágyoknál sincs különben. Ha a legényt beveszik az asszentációnál, azzal ugrik ki öltözködni:
– Hopp! Császáré!
Erre aztán bízvást rákezdhetik a siránkozást az ott künn ráváró anyám és anyámasszonyaimék; ellenben kiderül a felhős arcuk, ha azzal ugrik ki:
– Hopp! Rózsámé!
Amiből egyébiránt az a tanúság, hogy a Fejér megyei ember mindenféleképpen jut valakinek.
De már sokáig is időztem a népnél, melynek víg kurjongatásai nagyban zavarhatják Bartók Lajost, ki szinte megtalálta a maga passzióját. Egy illatos berekbe elvonulva, költeményt ír a kis fehér albumba, melyet a Zichy-család egyik hölgytagja számára írat tele a gróf nevezetes emberek gondolataival.
Nem üres már eddig sem. Ott van Csiky Gergely, Zichy Antal, sőt még Jókai Mór is a következő mondással:
»Minden hőstett, melyet a férfiak végbevittek és minden hőstett, melyet elmulasztottak, asszony műve volt«.
Lehet benne valami igaz, csak még azt kellene hozzáírni, hogy az asszonyok kacérabbak lehetnének kissé, mert a hőstettek kezdenek ritkák lenni egy idő óta.
Az asszonyokról jut eszembe az a nagy kíváncsiság, melybe házigazdánk ejtett azzal, hogy mint a mesebeli király kitárta előttünk egész szívét, megmutogatta pusztája minden részét, nyájait, majorjait, gulyáit, méneseit, kinyitogatta kastélya minden szobáját, szekrényeinek minden fiókját, csupán egyetlen nehéz tölgyfaajtót hagyott zárva.
Mi lehet ott, istenem? Ott még egy szobának kell lennie. Vajon mit rejteget benne? Urak, ebben valami nagy titok van!
Abban mindnyájan megegyeztünk, hogy titok, csak még a kérdés fölvetésénél volt némi nézetkülönbség. Némelyek így formulázták: mit rejteget, némelyek (biz én kimondom) úgy formulázták: kit rejteget?
S ő maga sohase szólt róla két nap alatt; ha arra jártunk, úgy látszott, elfordítja szemeit, mintha észre sem venné azt a titokzatos legutolsó szobát, ha pedig rávezettük a beszédre, azt is úgy el tudta boronálni, hogy végre is ki kellett jönni a színnel egyenesen:
– Hát az az utolsó szoba? Mi van abban az utolsó szobában?
– Az mindig zárva szokott lenni – mondá kelletlenül a gróf. – Azelőtt nyitva tartottam. De sohase volt eset, hogy valamelyik vendégem figyelmére méltatta volna. Ez annyira bosszantott, hogy bezárattam. Talán el is vesztette már azóta János a kulcsát.
– Ejnye, hát mi lehet benne olyan szörnyű?
A gróf elmosolyodott.
– Az a szoba, a könyvtár.
Hüm! A könyvtár? Egyszeribe megszűnt a kíváncsiság, mintha elvágták volna, s anélkül mentünk el Szentivánból, hogy figyelmesebben megnéztük volna az utolsó szoba kincseit.
Útközben aztán, mikor a két gyönyörű négyes fogat Székesfehérvár felé röpített, eszünkbe jutott a mulasztás, s igen sajnáltuk utólagosan.
– Hátha valami unikumot fedeztünk volna fel – hajtotta valamelyikünk.
– Ej, ej, miképp is tehettük, hogy meg nem néztük – sopánkodék a másik.
– Hát úgy tehettük, hogy azt a főúri levegőt szíttuk két napig.
– Igen, a grófi levegő csapott meg bennünket. Átváltoztatott…
Csak a hallgatag képviselő hallgatott most is: ő semmit se ösmer el drágának, becsesnek, sem a vázát, sem a cserepet, sem a könyvet.
Fehérvár szélső házainál megeresztette az ostort a lobogó inges kocsis, s a négy pej úgy röpített, mint a villám.
A gyerekek és a szolgálók utca hosszat kiszaladtak a csodájára, s utánunk iramodva kiabáltak: »Éljen Zichy Jenő követünk«, vesszőparipáikat a kocsik kerekeihez paskolták, a szolgálók pedig a seprőikkel integettek lelkesült üdvözleteket: »Éljen, Éljen!«
Zichy ott sem ült a kocsin, de az mindegy volt nekik. Ők az ekvipázst ismerik a múlt választásról. A gyerekek közül csak egyetlen, körülbelül harmadfél éves kis golyhó nézte bámészan, szótalanul, ingecskéjébe fogózva. Ez hát még nem politizál.
A hallgatag képviselő, akinek semmi se volt túlságos fényűzés a kastélyban, egy kellemetlen rángással húzta be fejét az idétlen, vékony éljenekre esőköpenyébe, s megdöfvén szomszédját, megbotránkozva sóhajtá:
– Én istenem, de drága hangok!
