A KIRÁLY NÉPE KÖZÖTT
A KIRÁLY NÉPE KÖZÖTT
Szeged, okt. 15.
Pompás őszi napsugár tündökölt, de a napsugárért nem érdemes fizetni a távirdán, tehát térjünk a dologra.
A népkerti ünnepély volt ma a program főpontja. Ezernyi meg ezernyi nép tolongott kora délután az új hídon keresztül a kertbe, hol különböző tarka csoportozatok voltak rendezve, melyek egészen szeme elé tárták őfelségének a szegedi népéletet.
Benn a kioszk-teremben a kék selyem huszárkába öltözött leány-bandérium táncolt, de ennél is festőibb, érdekesebb volt a halásztanya, hol bográcsokban, nyársokon főzték, sütötték a halat. Apró halászházak is voltak tele halászeszközökkel, festett kanalakkal, hálókkal, tányérokkal, bográcsokkal. Zsótér Andor főhalászmester rendezte igen ügyesen. A küldöttségek tagjai és a főrendiek egyszerű utcai toalettben, csakis a rendezők és halászok voltak díszben. Ezek közül is néhány csak amúgy hétköznapiasan.
– Hát kegyelmed, miért nem öltözött fel? – szólított meg egy ilyet a rendező.
– Minek – felelte – vagy így is kellünk a királynak, vagy aranyruhában sem kellünk.
A király négy óra után jött. Egész nap jókedvű volt. Kinsky grófot, ki aranygyűrűket osztogatott a halászleányok közt, tréfásan megfenyegette emiatt. Azután egészen a nép közé elegyedve, megszólította Zsótér Andort, kivel (valamint Börcsök gazdával a tegnapi ebéden is) hosszasan társalgott. Kérdezősködött a halászi dolgok iránt.
– Azt hallottam – mondá –, hogy már kevesebb a hal.
– Bizony kevesebb – szólt Zsótér.
– Törvényt kellene hozni a halakra, mint a vadakra hoztak – felelte őfelsége.
Majd Csuri János halászt szólította meg.
Figyelmesen, nagy érdeklődéssel nézett meg mindent a királybiztos kíséretében a nép harsogó éljenei közt, mely a király távozása után Jókait tüntette ki, amerre csak megjelent. A halászok erővel halászmesterré akarták ütni egy hevenyészett őshalász ünnepéllyel, de a nagy zűrzavarban Jókai Hegedüssel eltűnt valahol a tömeg között.
Az utcák még mindig nagyon élénkek. Pezsg az élet. Sokan eltávoztak a mai audiencia után, de még mindig eleven a város. Robogó fogatokon, díszmagyarba öltözött alakokban gyönyörködhetik a szem.
A díszruhákban oly óriási luxust fejtettek ki a legegyszerűbb polgárok is színes bársony aranycsattos ruhákban, hogy az udvari ebéden epésen jegyzé meg egy dölyfös főúr:
»Nincs többé kopasz fej és nincs többé herceg«.
Az ünnepélyek, kirándulások folyton a legnagyobb rendben mennek végbe úgy, hogy ami nagy ritkaság, még mindössze egyetlen jelentéktelenebb baleset történt.
A tegnapi bevonulás után Degenfeld és Pallavicini egy összezúzott fejű embert találtak a földön fekve, véresen.
– Mi történt vele? – kérdé Pallavicini leugorva kocsijáról.
– Semmi – mondák, a bevonulás nézésében elmerült emberek. – Látni akart, fölmászott az árbócra, leesett.
A fiatal gróf ápolni kezdette, s pirongatta őket, miért hagyják el itt?
– Nem érünk rá most, hisz úgyis meghal. Éljen a király!
