A CSODAMADÁR
A CSODAMADÁR
(Szegedi tárca)
Ott járkáltam a minap a szegedi újvárosháza előtt, melyet most építtetett fel a királyi biztos egy emeletesből két emeletesre, kíméletesen meghagyván a régi stílt és az arányokat is – még a födél is penészzöld, hogy a szegedi ember azt higgye, ha ránéz, hogy ezt bizony talán nem is építették, hanem egy esős éjszaka megnőtt ilyen nagyra.
Jó szerencse is, hogy legalább megvan a vén városháza, mert különben szétnézvén a fényes paloták között, nem hinné el, hogy odahaza van.
Egy optimista szenátor volt olyan szíves, hogy meg mutogatta nekem az új épületeket és a szépítéseket. A derék Zombory Antal, aki annyira szereti a városát, hogy már tíz év előtt kezdte emlegetni:
– Addig nem szeretnék meghalni, míg Szegednek külön minisztériuma nem lesz.
Később azután nekieredt a kegyes óhajtásoknak, s valami állandó hídformát kezdvén tervezni a Tisza hátára, egyszer annyira fölingerelték a kétkedők és csúfolódók, hogy az asztalhoz vágta ingerülten kis fekete gomba kalapját:
– Látják az urak ezt az ócska kalapot? No, hát azt mondom én az uraknak, hogy az én fejemen nem lesz új kalap addig, míg az a híd fel nem épül.
Ki hitte volna még akkor, hogy Zomborynak minden óhajtása teljesülni fog.
Ott székel a külön minisztérium a Zsótér-palotában. Zombory tanácsnok pedig újdonatúj kalappal a fején mutogatta: »ni, milyen pompásan veszi ki magát innen az az új híd!«
Azután édesdeden elmerülve a pompás panoráma nézésébe, kevélyen mondá:
– Hát ugye csak megnőttünk?
– De hát már most mi lesz?
– Mi lesz? Az lesz belőle, nem adok neki sok időt, hogy a király megúnja Bécset, s idejön lakni – a reáliskolába.
Elmosolyodtam, de csak a »reáliskola« szón, mert a többi, ha Zombory mondja, még igaz is lehet talán. A reáliskola szó azonban a régi kort juttatta eszembe, mikor még mi szegediek is szegény emberek voltunk. Ha kiállítás volt. Hol tartjuk? A reáliskolában. Ha asszentáció volt. Hol megy végbe? A reáliskolában. Ha egyetemről ábrándozunk. Hol helyezzük el? Hát természetesen a reáliskolában. Egy ezredet is kértünk egyszer. Az is a reáliskolában lesz elszállásolva. Nem volt egyebünk csak az a reáliskola. De az aztán olyan volt, mint a szegény ember plédje, hol bunda, hol pokróc, hol ablakfüggöny, hol lábtakaró. Azt hittük az egész világ már csak potomság, az mind belefér a reáliskolába.
Bezzeg most már a reáliskola csak reáliskola és műszaki osztály, no meg Somogyi-könyvtár. Van mármost mindenre külön palota! Azt se tudjuk, mit rakjunk bele?
*
Minthogy madár címet adtam a tárcámnak, amely tulajdonképpen Szeged fölépítéséről szól, kénytelen vagyok most azt a madarat megmagyarázni.
Ez az új szegedi címer.
Címernek ugyan nem jó Magyarországon a madár (Horvátországban meglehet jó volna), gyűlöljük. A sas népszerűtlen lett. Azt mondtuk volt, hogy a sasnak azért van két feje, hogy annál többet ehessen meg belőlünk. Úgy is volt.
De különben sem szerettük a madarakat semmikor az ős Turul óta.
Még akkor is visszatetsző volt, mikor a Mátyás hollója szálldogált kevély nemzeti zászlóinkon. Nem kell a madarakból semmi. Mind ragadozók!
De most végre mégis helyreütötte a szárnyasok becsületét a Tisza Lajos madara: a Phönix.
Ennek a képe van rámetszve a monumentálisabb középületekre.
Különösen az új hídon veszi ki magát gyönyörűen. Az új híd, a színház és a Stefánia-park Szeged jelenlegi nevezetességei. (Hallod ezt öreg reáliskola?)
A színházépítés mestersége a bécsi színházi katasztrófa óta is nagyot haladt. Azazhogy tulajdonképpen azóta kezd sebesebben lépkedni.
Ami hasznos és kellemes újítást azóta feltalált az architektúra, azt mind megcsinálta Fellner itt. Ott az izmos vasfüggöny, mely a színpadot elzárja a nézőtértől, s ott van mellette a vaskalitka, annak a számára, aki a függönyt leereszti. Míg az le nem esik, addig ő be van zárva.
A nézőtér gyönyörű, sokban hasonlít a pesti Népszínházhoz, csakhogy a karzat elrendezése célszerűbb és ízletesebb, mint Pesten. Az is nagy előnye a színháznak, hogy gépezet segélyével alá lehet süllyeszteni a nézőtér földszinti részét, s a terem egyszerre átváltozik pompás tánchelyiséggé. A középen levő díszpáholyból egy lépcső ereszkedik alá, mely a teremből képez kényelmes feljárót a páholyokhoz. Az első emeleten pompás terasz van kilátással a Tiszára s kényelmes társalgó helyiségek, hol felvonásközökben összejöhet s társaloghat a közönség.
A díszítési munkák sikerültek. A homlokzat szobrai valódi kis remekművek, s bent a Mannheimer freskó festményei is nagyban emelik az illúziót. A jegyek ára oly olcsóra van szabva, hogy még a negyven krajcáros helyek is kényelmesek. S még a második karzathoz is pompás tölgyfa ruhatárak készültek, valószínűleg a gubák és krispinek számára.
