ORDÓDY MEGY
ORDÓDY MEGY
– Hallotta már, uram?
– Mit?
– A legnagyobb újságot. Szegény Európa!
– Ah, igen! Hogy Európát ráültetik a dísz-ökörre Szent István-napján.
– Nem arról az Európáról van itt szó!
– Csupán az ökörről?
– Ej, dehogy! Ki beszél itt az önök bolondságairól, nagyobb dolog van. Ordódy megy.
– Hova megy?
– Hát elmegy – hogy sohase térjen vissza többé.
– Micsoda? Talán gyógyíthatlan betegségben szenved?
– Valóban. Teherbe esett.
– Jézus Mária! S vajon ki udvarolt neki?
– Hieronymi.
– Milyen viszony! Milyen viszony!
*
– Szegény Ordódy. Ő volt a Tisza-kabinet legfiatalabb tagja. Milyen fátum az, ha a fejelés-csizmán hamarabb szakad el a folt, mint a fej.
Neki is azért kellett bukni, amiért Somssichnak egykor, azzal a különbséggel, hogy Somssich még csak a képzeletbeli piros székről bukott le, s ez lehet fájdalmas, de sokkal könnyebb.
Mikor ugyanis gróf Andrássy által Somssich volt fölterjesztve közlekedési miniszternek, s államtitkárának Hollán Ernő, amint Somssich a hivatalos fölterjesztésről értesült, magasra emelte nyakát s így szólt a kisfiának:
– Eredj, Zsiga fiam, Hollán bácsihoz s mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön ide.
Hollán megapprehendálta e lakonikus üzenetet s megüzente mérgében Andrássynak, hogy őt hagyják ki, ő nem lesz Somssich alatt államtitkár.
Ilyen érzékeny ember volt Hollán – és alkalmasint azért volt ilyen érzékeny, mert jól tudta, hogy ő ugyan nem lesz Somssich alatt államtitkár, hanem államtitkár azért mégis lesz.
*
Szapáry gróf is érzékeny kedélyű férfiú. El van kényeztetve. Egy ember, akinek olyan szép haja van, mint őneki, joggal adhat magára valamit. Kivált egy olyan falusi emberrel szemben, mint Ordódy. Szapárynak tradiciói vannak arra, hogy ő a Tisza ugarját szántsa, mert egyik őse is szántott már egy másik basának.
Egyszóval Ordódy elölgetett Szapárynak, mert úgy van az, hogy a gyengék keresik a maguknál gyengébbeket. A róka megeszi a baromfit, a baromfi a férget, s a féreg? Még tán a féreg is megenne valami gyengébb állatot.
Szapárynak lehetetlen másképp megmutatni az erejét (pedig volna rá tere), mint hogy megeszik valakit – s ez Ordódy Pál.
A kanapé-processzusok régóta folytak.
Mikor a pest-zimonyi vasutat építették, Szapáry a Bontoux-csoportnak akarta azt átadni. Ordódy nem engedte.
És Ordódynak – uti casus Bontoux docet – igaza lett.
S hogy igaza lett, ezt nem bírta neki Szapáry soha megbocsátani.
*
Kitúrta. Mégpedig úgy túrta ki, mint ahogy Rothschild mama mondta egykor, hogy »nem lesz háború az idén«.
– Hogyan, asszonyom? Ön tudná? – kérdé a hadügyminiszter.
– Hogy a pokolba ne tudnám! A férjem egy garast se kölcsönöz önöknek.
A jó Szapáry is úgy tett, hagyta a derék Ordódyt tervezni, tanakodni, fundálgatni, s mikor az aztán előállott valami elaborátummal, gúnyosan mondá:
– Szép, szép! Csakhogy pénz nincs rá. Nem adhatok.
Ordódy meggondolta magát s elmegy. Jól teszi. Kezdje meg.
Bukni végre is nem szégyen.
Ha van valami, amit restellnie kell, az nem egyéb, mint hogy ideiglenesen báró Kemény Gábor fogja pótolni.
