EGY ELMARADT VÁROS
EGY ELMARADT VÁROS
Azt mondják, minden változik a természetben, nincsen állandó semmi. Még az idő se teszi meg, hogy megálljon, senkinek a kedvéért.
Hanem nem is úgy van ám ez egészen, mert csak nézze meg például valaki Vácot, aki ezelőtt negyven esztendővel látta, az fel fog kiáltani örvendetesen: »Ez az! Ez az!« Egyetlen kő sem változott itt. Még az a tüske-bokor is ott van a nagy-utcaközepén, amelybe gyerekkorodban mezítláb beleléptél.
Haladásnak, átalakulásnak semmi nyoma. De igen mégis, a püspöki palotát azóta kimeszelték egyszer, s a Dunaparton két korlát kitört, amit a városi magisztrátus nem állíttatott helyre: mert minek is? Minden jól van úgy, ahogy van. Ha a gondviselés nem akarta volna, a két korlát nem törik ki. Márpedig ne akarjon gyarló földi halandó okosabb lenni a gondviselésnél!
A predestináció köde ül a város felett, pedig csupa igazhivő katolikus ember lakja, a predestináció pedig kálvinista intézmény. No, de van katolikus motivum is, például a kövezetén teljesen visszatükröződik az inkvizició.
Ugyanabban a nagy sárban kell járni, melyben őseink lubickoltak s melyet a »Hármas Kis Tükör« is megörökít, s mégis ez a sár tiszteletre méltó és kedvelt e városban. Hallottam is, amint a hátulsó kocsiülésben pipázgató gazda, dacára annak, hogy a kocsi kerekei agyig kurutyoltak a kátyukban aggályteljesen figyelmezteté a kocsist:
– Vigyázz, édes fiam, nehogy rámenjünk a kövezett útra!
Mindenki reszket és fázik attól a kövezettől, mely a közlekedés kényelmes voltának okáért borítja a zigzugos utcák legközepét, miáltal azok hasonlatosakká válnak a halak hátgerinceihez. A hátgerincük a szálkás részük.
Az órák is éppen úgy járnak, mint ezelőtt negyven esztendővel. Valamivel félkilenc után indultam Budapestről s valamivel félkilenc előtt értem oda az ő toronyórájuk szerint. Nem igazítja azokat soha senki, s igazán szép tőlük, hogy mégis makacsul ott sétálgatnak a mutatók a numerusok között.
Nincs szomorúbb, de egyszersmind érdekesebb látvány, mint egy ilyen, a múltból itt felejtett város. Kétségtelen, hogy ennek megvannak a maga természetes okai. Semmi kedvem sem lévén a tekintetes városi tanács haragját magamra vonni, elmondom, hogy Franciaországnak is nem egy ilyen városa van, hol akár egy század lefolyt anélkül, hogy nyomokat hagyott volna úgy a város külsejében, mint a lakosság erkölcseiben és szokásaiban.
Igaz, hogy ezt a Párizs vagy London közvetlen közelében fekvő városokról nem mondhatni el, sőt inkább Párizs, London fénye és emelkedése kihat a szomszéd városokra is, s ezek égisze alatt nőnek.
De nálunk nemhogy használna Pest emelkedése Vácnak, hanem ez lett a megölő betűje. Ez a speciális viszonyokból folyik. Vác sokkal közelebb fekszik, mintsem Pesttől függetlenül a saját szakállára emelkedhessék, és sokkal messzebb, hogy a fürge pesti élet odáig vesse hullámait. Ennek a legutolsó stációja Rákospalota, ez a szép és élénk falu, mely jóformán még Budapesthez tartozónak mondható. Azontúl vagyunk csak provincián.
Hanem akkor aztán ott vagyunk alaposan.
Mindenen rajta van a régi idők avas szaga. A hotelt ott még »Kúriá«-nak hívják. Hol vannak már a nemesi idők! A kávéházakban, hol cikóriával főzik a kávét, még mindig a híres váci csata esélyeiről diskurálnak urambátyámék; az ő számukra csak olyan álomképforma a tiszaeszlári eset, az egyiptomi mulatság és a trieszti bomba; az igazi nagy dolog, ami valósággal megtörtént, a váci csata után.
Boldogult Beöthy László, isten nyugosztalja meg szegényt (éppen ma huszonöt esztendeje temettük) még látta azt a váci embert elevenen, aki így töprenkedék magában:
– Hm… Valami tudós kiszámította, aszongya, hogy a váci hegyen annyi bor terem évenkint, hogy minden emberre jut belőle naponta négy icce. Szeretném tudni azt az odavaló gazembert, aki elissza előlem a négy iccémet.
Régen volt, azóta már icce sincs, liternek hívják, de a »voáci ember« homlokán még mindig ott borong az a keserű kérdés, hogy ki issza meg az ő négy iccéjét?
Az elégedetlen bús hazafiak városa ez, akik a múltból élnek a jelenben, akik a »Hazádnak rendületlenül«-t dúdolják, ha jó kedvük van s akiknek jókedvük csak akkor van, ha búsulhatnak.
Nem tanulnak, nem felejtenek semmit. Esküdt ellenségei minden változásnak és újításnak. A gőzgép füttye, mely két oldalról is hangzik, összecsavarja szíveiket, mint a kukukkmadár hangja; megremegnek tőle mindannyiszor, de bátorságukat csakhamar visszaadják az ismerős falak köröskörül, melyekről lehullt a vakolat. Még most is ott látszanak rajtok a figurák, amit pajkos diákkorukban oda rajzoltak. A nóták közül is azokat muzsikálja a cigány, amiken az öregek mulatozának. A vendéglőkben még egy kézzel esznek és »sajn«-ban fizetnek – úgy, mint azelőtt.
Semmi, de semmi sem változik ott, csak a kalendárium, mely a szögön függ, s mely minden esztendőben új, – mert illendő dolog pártolni a hazai literatúrát, s azonkívül az időt evidenciában tartani szükségeltetik, mivelhogy az még Vác városában is változékony.
Ámbátor azt is könnyebben meg lehet tudni a varjúktól, ha nagyon kárognak, vagy ha éppen nem kárognak a székesegyház tornyán. Igen, a derék varjúk, azok következetesen ott ülnek a tornyocskákon. Éppen ilyen veszettül ordítoztak ezelőtt negyven évvel; mindjárt ráösmertem a leglármásabbra.
A templom alatt a kövér pázsiton egy öreg ember ült félig eldőlve, mint egy basibozuk, s nagy füstmacskákat eregetve a levegőbe.
Egy kicsit be lehetett csípve az öreg, mert nagyon piros volt az ábrázata. Alighanem ez issza meg valaki elől azt a négy iccét.
– Jól esik a délutáni alvás, ugye öreg? – kérdém a jóképű vén embert.
– Nem alszom én, kérem alásan, dehogy alszom, hanem csak úgy pihenek s nézegetem az országutat.
– Talán vár kend valakit?
– Nem éppen… hanem hát csak úgy lesem innen, hogy jön-e már az a Garibaldi?
Elnevettem magam. Váci embertől kitelik. Az bizony Garibaldit várja valamennyi – s addig, azt tartja, nem érdemes semmibe fogni.
