A HÁZBÓL [nov. 15.]
A HÁZBÓL [nov. 15.]
– Karcolat –
[nov. 15.]
Félre bokor, erdő jött helyetted!
Az aluszékony delegációk után szinte égi manna egy képviselőházi ülés. A zsibongás, az élet, s a sok okos ember között a sok bolond ember. Ez az igazi. A bölcsesség is bizony csak a hóborttal szép.
A delegátusoknak is jólesik egy kicsit kiszellőztetni a fejükből azt a sok számot. Itt pedig mindég van valami csemege, ha semmi sincs, hát csinálódik. A világ egyetlen parlamentjében sincs annyi komikum, mint itt: de azért találnak annyit, mert annyian keresik…
A szegény Mezei Ernő arról panaszkodik, hogy a saktereket vízzel kínozták – s eközben maga is folytonosan a vizes pohár után nyulkál, igénybe vett beszélő organumát megnedvesíteni.
Hát ez is elég ok a Háznak a derültségre. Mert hát sehol sincs a világon annyi kedély, mint minálunk.
S míg kedélyünk van – az ördög bánja a deficitet.
De kezdjük az ülést krónikaszerűen. Legelől jönnek a csip-csup dolgok, kinevezett főispánok lemondása s új miniszterek lemondási-játéka. Igazoltatik Mészáros Nándor – amit már csak azért is meg kell említeni itt, mert olyan képviselőről van szó, akinek a neve csak ilyenkor jut nyomtatásba. Kegyetlenség volna ettől az örömtől megfosztani. Igen, oh igen! Mészáros Nándor igazoltatott. Európa csendes.
A továbbiakban kikéretnek a Háztól az Istóczy--Wahrmann féle duellum szereplői.
Valaki közbekiált: »szívesen.«
Általában tömérdek baj van a képviselő urakkal; Pázmándy Dénest meg a szombathelyi sajtóbíróság kéri kiadatni a stílusa végett.
– Ej, Dinkó, Dinkó – szomorítja az öreg Csanády. Hát nem mindig mondom, hogy kár volt neked megtanulni a bötűvetést.
Azután megindul a tisztviselők minősítéséről a vita. Azaz, hogy megindulna, ha az interpellációs könyvbe bele nem volna jegyezve a Mezei Ernő szándéka, hogy a tiszaeszlári kérdésről fog beszélni. Ki az ördög hallgatná hát most a szőke Dárday prókátort, hogy mit beszél a tisztviselői kvalifikációról. A prókátorok különben is mind száraz emberek, az egy Eötvöst kivéve. De meg aztán akárki mit mond is, az lesz, amit Tisza akar.
A Ház tagjai türelmetlenül hallgattak.
Jó szerencse, hogy elhalasztották a jövő alkalomra, s szóhoz juthatott végre a kis Mezei Ernő.
Mert senki sem lehetett olyan szívesen meghallgatva, mint ő ebben a dologban. Beszélt már fanatikus antiszemita, beszélt továbbá már az ügyben Tisza, Csernátony, egyszóval mindenféle árnyalatú ember; Wahrmann a zsidó részről higgadtan s az interpelláló szónok: Mezei Ernő.
Nem nagy ember, hanem ennél a kérdésnél határozottan a legérdekesebb szónok. Hiszen már mindenki beszélt. Amit Tisza el akart mondani, elmondta, amit pedig nem akart elmondani, elmondatta Csernátonyval. Istóczy régen kiadta a mérgét. Wahrmann is eldeklinálta, amit tudott. Ónody pedig azt is elmondta, amit nem tudott.
A legfanatikusabb antiszemiták mind beszéltek.
Most halljuk az érem megfordított oldalát. Eötvös Károly a lapokban megjelent »dadai hullá«-ban az utolsó csepp nedvet is kifacsarta ebből a kérdésből, amit a logika, kombináció és éles ész összetarlózhatott.
Okosat már nem mondhat senki, de még idegcsiklandoztatót mondhat Mezei.
Nem mondott ilyet. Nagy hévvel beszélt, úgyszólva lázzal. Átérezte, amit mondott. Mi magyarok csak nagy nemzeti kérdésekről szólva nagy pillanatokban tudunk ily nemes tűzbe jönni. S tudja isten, mégse lett vele komikus. Egyetlenegy közbeszólás sem zavarta meg a kis emberkét, ki egy fejjel látszott magasabbnak.
Csak egy kormánypárti képviselő próbálta megbosszantani, felírván egy cédulára a következő kadenciákat.
VERSKedves Kis
Mezei! Mis-
Kolcon a csiz-
Madiák is
Igy gondolkoznak?
/VERS
Bizony szerencséje, hogy már nincsen meg a visszahívási törvény, se az instrukció.
Mert ez a beszéd nagyon meggyűjtené őkigyelmeik baját ilyen rosszkor – éppen a novemberi nagy csizmavásár előtt.
