HAZATÉRÉS A BÁLBÓL
HAZATÉRÉS A BÁLBÓL
Hja, bizony úgy van az széles Magyarországnak csaknem minden vidéki városkájában, hogy télvíz idején kerékagyig ér a nyúlós, ragadós sár, s ahol az nincs, kasfenékig merül bele a szekér a híg s nem éppen balzsamillatú pocsétába, mely az egyik ház-sortól a másikig, terpeszkedik. Van is aztán drága dolog, mikor névnapra, batyúbálba vagy éppen kaszinói, nőegyleti s több efféle bálba kell menni. Kocsin, ha elbírná is a ló, hiába mennének az asszonyok, mert összevissza sározódnék, gyűrődnék a nagy gonddal készített, felcicomázott báli ruha. Néhol aztán arra a leleményes gondolatra jutnak a mulatni vágyó honleányok és menyecskék, hogy jó izmos, markos legényekkel úgy vitetik el magokat a báli helyiségbe – puttonyban vagy dézsában. A lenge, habtermetű leányzó teljes díszben beleáll a puttonyba, melyet egy ember a hátára vesz; az erősebb alkatú delnők pedig füles dézsába, melyen rúdat húznak keresztül, s két ember viszi vállon. Ezen a tisztán magyar találmányú s minden nyugati és keleti civilizáció kóros lehétől a maga ősi egyszerűségében fenntartott palankinon jutnak el szépeink a bálba, s éppoly tökéletes toalettben lépnek be a miligyertyák és petróleum-lámpák fényözönétől elárasztott terembe, mint ahogy félórával azelőtt szobáikat elhagyták. Ámde ez csak odamenet van így. Visszajövet már nem szükséges a gyűretlen, sározatlan toalett. Hiszen úgyis összegyűrték kezeikkel, öleléseikkel, s összesározták csizmáikkal a fáradhatatlan táncos gavallérok, mert ők bizony nem jöttek dézsa-palankinban a bálba. Tehát hazafelé csak gyalogszerrel. Kalucsni vagy inkább parasztcsizma mindig készen van az előszobában: a szolgaszemélyzet éppúgy várja ezzel úrnőit, mint akár a budapesti Redoute csarnokában indiai kasmírral. A hölgyek fölrántják a csizmát. Valami inasgyerek-féle előre viszi a lámpást, gavallér mindig akad, aki kínálkozik, hogy elviszi nagysámat a tenyerén, s ki – minthogy ez mégsem lehetséges – megelégszik azzal, hogy az esernyőt viszi. Így evickélnek, lubickolnak aztán hazafelé. Néha az irigy alföldi sár, hangosakat cuppantva a csizmasarokkal, amint ezek mélyeiből ki-kiemelkednek, úgy megfogja a csizmát, hogy az asszonyság vagy a kisasszony rémülve veszi észre, hogy kihúzta lábát s illetőleg lábacskáját a csizmából, mely égnek szögezett ágyutorokként mered föl a sárból. A gavallér segít – és tovább bandukolnak. Egyszer csak az anyjok belecsücsül a latyakba. No, van nagy riadalom. »Gyerek! tartsd ide azt a lámpást!« kiált az apjuk, s mialatt életepárját fölsegíti, kárörömmel néz a kétségbeesettre. Hát nem megmondtam, hogy otthon maradjunk? szól diadalmasan, s bízvást elhiheti mindenki, hogy még nyár derekán is folyvást emlegetni fogja gúnyosan a »nagy esetet« s jövő télire »titulus otthon maradandi«-t formál belőle. Mert a papák falun is csak olyan ellenségei minden bálnak, mint a fővárosban. A kisasszony pedig a gavallérral, halkan nevetgélve és sugdolózva megy tovább, míg hátok mögött az öregek moraja zördül. Vajon nem éri-e őket hazáig másik baleset is?…
